Aki idegen megszállók ellen, a hazájáért harcolt, az hős – évszámtól függetlenül

Az 1956-os forradalom és szabadságharc hetvenedik évfordulója igen tanulságosan telt. A liberálisoktól és a Fidesz kóserkonzervatív szárnyától megtudhattuk, hogy a Szovjetunió voltaképpen az orosz birodalmiság folytatása volt, melyet „oroszok” irányítottak, és ők voltak az elnyomók, akik a „szovjet köztársaságok más köztársaságait is elnyomták”. 

Schmidt Mária egyenesen így fogalmazott: „A történelmi tény az, hogy a Szovjetunió internacionalista szövege egy hazugság volt, az orosz birodalmi akaratot fedte el. Az orosz nép szenvedése ettől még hatalmas, és a két állítás egyszerre igaz. […] 1956 a magyarok szabadságharca volt. És ez a szabadságharc szovjetellenes volt, a Szovjetunió pedig orosz primátusra épült. Ez a történelmi tény.”

Persze, ha patrióta szemüvegen keresztül szemléljük a világot (vagy ahogy Nyugaton mondják, „civic nacionalisták” vagyunk), akkor valóban, orosz állampolgárok indították el a forradalmat, orosz állampolgárok kerültek hatalomra a Szovjetunióban, és orosz állampolgárok ültek kulcspozíciókban elejétől a végéig. És így máris „orosz vetülete” volt az egésznek. Persze, ehhez az kell, hogy minden ténytől függetlenítsük el magunkat, szemellenzős fejünket a homokba dugjuk, és meggyőződéssel ordítsuk a világba, hogy Vlagyimir Iljics Lenin, Lev Trockij, Lev Kamenyev, Grigorij Zinovjev, Lazar Kaganovics – csak hogy pár kulcsfigurát említsek – orosz volt. Sőt, ha már itt tartunk, Rákosi (Rosenfeld) Mátyás, Gerő (Singer) Ernő, Farkas Mihály (Lőwy Hermann) és Révai (Lederer) József meg magyar volt! 

Szintén ugyanezen nagykoalíció szerint 1956-ban jogosan fogtunk fegyvert az „oroszok” ellen, 1944-ben viszont nem, ugyanis abban a háborúban mi voltunk az agresszorok, mivel (megelőző) csapást mértünk a szovjetekre. Újabb témakör, amiben az irányított ellenzék, vagyis a kóserkonzervatívok és a nyíltan nemzetellenes, globalista liberálisok zavarba ejtően közös állásponton helyezkednek el. 

Orosz Birodalom volt-e a Szovjetunió? 

Nem lehet egyenlőségjelet tenni a régi Orosz Birodalom és a Szovjetunió közé, mint ahogyan ezt a híresen „szabadon gondolkodó”, mindig „az aktuális dolgot” hangosan támogató liberálisok sem tették meg egészen addig, míg Putyin meg nem támadta Ukrajnát. Azóta bármiért és mindenért is az oroszokat lehet, sőt, kell hibáztatni. Ráadásul ebbe a narratívába teljesen beleillik, hogy „a hős Ukrajna oroszellenes szabadságharcát vívja, csakúgy, mint mi 1956-ban”.

Persze, lehet amellett is érvelni, hogy a Szovjetunió központja mégiscsak Moszkva volt, az orosz nyelvet erőltették, és bizonyos mértékű oroszosítások is tetten érhetők. Ugyanakkor véleményem szerint ennek oka jóval egyszerűbb: az oroszok voltak a legtöbben, így a rajtuk uralkodó elit úgy volt vele, ha őket megnyerik maguknak, könnyebb lesz irányítani a birodalmat. Nyilván ehhez rájátszottak az orosz birodalmiság eszméjére, mely megannyi orosz szívében élt. Meglátásom szerint tehát sokkal inkább felhasználták az oroszokat, semmint velük építettek egy birodalmat. De még ezzel együtt sem hiszem, hogy az oroszok túl nagy százaléka örült a szovjet igának. 

Ennek amúgy ékes bizonyítékát látom a második világháborúban is, mikoron a németek elfogták Sztálin fiát, akitől megkérdezték, apja mitől fél a legjobban, mire ő azt felelte: az orosz nacionalizmustól. Ha a németek a keleti fronton más taktikát választanak, nem elnyomják, hanem időben felismerik, hogy az orosz nacionalizmus partner a hazátlan kommunista internacionálé elleni harcban, akkor orosz katonák tömegei önként, sőt, lelkesen csatlakoztak volna Andrej Andrejevics Vlaszov és az általa vezetett Orosz Felszabadító Hadsereghez a szovjet elleni harcban, s talán a háború Keleten már 1942-ben véget ért volna. Az, hogy Sztálin fel tudta használni az oroszok hazaszeretetét a háborúban, nem annak köszönhető, hogy bármiféle „orosziasság” lett volna a Szovjetunióban, hanem sokkal inkább annak, hogy a német brutalitás sok oroszt meggyőzött arról, hogy még Sztálin alatt is nagyobb esélyük van a túlélésre, mint egy esetleges vereség esetén. 

Ebből a szempontból én tehát az oroszokra is, mint megszállt népre tekintek, akik ugyanúgy szenvedtek a szovjet rezsim alatt (ki jobban, ki kevésbé, csakúgy, mint valamennyi idegen uralom alatt sínylődő országban). Ugyanakkor az viszont igaz, hogy a putyini Oroszország már a „győztesek szemével” nézi a huszadik századot, és az ő narratívájukban a Szovjetunió valóban az orosz birodalmiság egyfajta megtestesülése, Sztálin pedig a „honmentő hős”, akinek szobra, sőt, kultusza van. Moszkvában a külügyminisztérium ajtaján pedig a mai napig ott a vörös csillag és a sarló és kalapács. Tehát egy „utólagos folytatólagosságról” mindenképpen beszélhetünk.

Akkor vagy „jó szabadságharcos”, ha a „jó időben” fogsz fegyvert a megszállókkal szemben? 

Komolyra fordítva a szót (bár egy liberálist nehéz komolyan venni, hiszen egy átlag liberális leginkább egy két lábon járó paródia), nem akármilyen logikai triplaszaltó kell ahhoz, hogy megmagyarázzuk, hogy a nemzet szabadságáért harcolni a szovjet ellen miért megvetendő 1944-ben, és miért hősies 1956-ban. A helyes magatartás tehát az lett volna, ha 1944-ben felemelt kézzel és fehér zászlóval fogadjuk a szovjeteket, majd tizenkét évvel később fegyverrel „kérjük” őket, hogy ugyan menjenek már haza?

Ráadásul aki szerint 1944-ben „értelmetlen” volt a harc, mert már régen vesztettünk, és az egész csak a vérontás fokozására volt jó, az milyen jogon ünnepli 1956-ot, amikor még annyi esélyünk se volt a győzelemre, mint bő tíz évvel előtte? Aki pedig azt állítja, hogy „mi voltunk az agresszorok”, az nem igazán ad magyarázatot az egyszerű emberek, de még csak az egyszerű katonák számára sem, hogy miért kellett volna letett fegyverrel néznie, ahogy a vörös horda meggyalázza és kifosztja szeretett hazáját. De még ha csak szigorúan a történelmi tények talaján maradunk, akkor sincs igazuk.

Lettország, Litvánia, Finnország, Észtország, Lengyelország mit ártott a Szovjetuniónak? Merthogy ezen országokat mind bekebelezték vagy megtámadták a szovjetek. Bulgária pedig sohasem üzent hadat a Szovjetuniónak, a Vörös Hadsereg mégis bevonult, és a kommunisták átvették a hatalmat, majd ugyanolyan brutális terror következett, mint az összes többi megszállt országban. Ha ott a Balkánon nem lehetett megmenekülni a vörösterrortól, akkor mégis hogyan gondolhatja bárki, hogy majd pont itt, Európa szívében, mi leszünk az egyetlen ország, akit kikerülnek? De tegyük fel, tényleg kikerültek volna, az mennyivel jobb? Egész Európa elvérzik a szovjet áradat előtt, mi meg fülünket, farkunkat behúzva üljünk, és nézzük végig a kontinens elpusztítását? Ezek a hangok mondták volna anno, hogy engedjük rá a törököt Bécsre, mit érdekel minket, mi lesz Európával.

Ezzel az akkori kor embere is tökéletesen tisztában volt, ezért is védte a hazát az utolsó véréig. Akkor még jóval magasabb minőséget képviselt a társadalmunk. Azért harcoltak, mert tudták, mi vár ránk, ha veszítünk. És igazuk lett. 1956 nem egy elszigetelt darabkája a történelemnek, hanem 1945 „utórezgése”. Mindkét küzdelem a haza és a nemzet védelmében zajlott a megszálló vörös horda ellen. Ezért, aki 1944–1945 hőseit gyalázza és köpködi, az vagy nem ért semmit 1956-ból, vagy egyszerűen gyáva színt vallani, mert a forradalom dicsőséges jellege olyan mélyen van a köztudatban, hogy aki azt gyalázza, az a penészszagú, dohos munkásőrökkel kerül egy platformra. És ezt – egyelőre – a hazátlan liberálisok sem merik bevállalni. 

A tanulság: a nemzeti oldalnak kezébe kell vennie az emlékezetpolitikát, rehabilitálnunk kell 1944–1945 hőseit, és ki kell rekeszteni még a mozaikjobboldalból is azokat, akik áruló módjára az ellenséggel egy platformon támadják a hazáért elesett katonák emlékét. Épp elég ideje uralkodik a liberális véleménydiktatúra a narratíván és a közbeszéden, ideje az ellenoffenzívának. 

Gyebnár Dávid

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódók: