A törökök ellen Isztambulban betaláló Schäfer András csapata egy nullás vereséget szenvedett a vármegyeszékhelyek rangadóján. Nem, nem igazolt haza a válogatott kiválósága, és pályára sem lépett a labdarúgó ezen a szombaton. Szombathelyen viszont hősként tisztelik a futballistát, aki miután megmentette a Haladást, tulajdonosként is beszállt a klub működtetésébe. A Hali Veszprémben vizitált az NB III. Nyugati csoportjában, a meccset pedig a vendégszektorból követtem végig.
Napok óta toborozták a szurkolókat a Haladás fanatikusai, akik szerették volna, hogy minél többen buzdítsák a vasi zöld-fehéreket Veszprémben. Szüksége is van a biztatásra a csapatnak, hiszen miután decemberben megmentették klubjukat, a tavasz végére már a harmadosztályban is megkapaszkodna a Hali. Nem egyszerű feladat, és az élmezőnyben lévő Veszprém otthonában különösen nehéznek ígérkezett a pontszerzés is.
„NB I. vagy NB III., belesz*runk!”
Közel száz zöld-fehér fanatikus gyülekezett egységesen feketében a veszprémi stadiontól néhány méterre lévő vendéglátóhelyen. A hangulat kiváló volt, és mint megtudtam, a fanatikusok már a várban is tettek egy nagyobb egészségügyi sétát, nyitva lévő kocsmában reménykedve, ám a kiszemelt vendéglátóhely valamiért úgy döntött, hogy csak délután ötkor nyit ki az interneten fellelhető 11 órás munkakezdés helyett. Szép bevételtől estek el, nyilván nem bánják.
A vendégszektorhoz jó fél órával kezdés előtt indult meg a vasi sereg, némi pirotechnika és a megfelelő hangerő kíséretében. Ellenállásba nem ütköztek, hiszen sem rendőrök, sem hazai szurkolók nem állták útjukat a mintegy tíz perces séta során.
A hangerő mellett a pirotechnika sem maradhatott el – amennyiben a szombati ebéd illata nem lett volna elég nekik – zöld-fehér füstöt szívhattak magukba a környéken lakók. A bejárathoz érve a biztonsági szolgálat határozott, de rendkívül korrekt és udvarias volt, ritkán látni ilyesmit a hazai stadionokban. Balhé, probléma nem is alakult ki, avagy lehet ezt így is csinálni. A rendező klub ráadásul annak ellenére sem szedett pénzt a belépésért, hogy tudni lehetett, szép számú vendégszurkoló érkezik majd.
A veszprémi labdarúgás a rendszerváltozás idején élte fénykorát, hiszen 1988 és 1993 között összesen 5 szezont töltött el az első osztályban. Az utóbbi esztendőket a harmadosztályban töltötte a klub, amely hol Ajkán, hol Pápán fogadta „hazai” meccsein az ellenfeleket.
Idén ismét Veszprémben játszanak, azt azonban nem tudom, mitől lett jobb a Veszprémi Városi Stadion, amely engem az ezredforduló hangulatára emlékeztetett inkább. Megvan a bája, az tény, ám az élvezetes meccsélményt nemcsak a vendégszektor előtt álló „nádkunyhó” rontotta, de a büféhez is meg kellett kerülni a fél stadiont. „Elindult a rekonstrukció, de félbe maradt, mert ellopták a pénzt” – üti meg a fülemet a mondat, amit az egyik helyi biztonsági ejtett el beszélgetés közben. A III. kerület focibloggere, Pörge Béla írt részletesebben az állapotokról, de nemcsak ezért ajánlom a bejegyzését olvasásra.
„Nekünk csak a címer számít, veled vagyunk!”
A vendégszektorban nagyjából 150, talán 200 szombathelyi jött össze, ami nemcsak a harmadosztályban, de az élvonalban is jónak számítana egy idegenbeli fellépésen. A hazaiak is megjelentek, a veszprémi ultrák 30–40-en próbáltak hangpárbajt vívni a Green-White Army vezette Hali-táborral.
A mérkőzést az esélyesebb hazaiak uralták, de a Haladásnak is voltak lehetőségei. Azt nem lehet mondani, hogy magas színvonalon zajlott a játék, de tény, hajtottak a csapatok becsülettel. Számomra mindig érdekes ezeken a találkozókon, hogy nem érzem azt az elszántságot a futballistákon, hogy mindenáron meg akarnák mutatni, képesek lennének magasabb szinteken is megállni a helyüket. Talán az effajta mentalitás hiánya az egyik oka, amiért az élvonalba inkább külföldieket igazolnak a klubok? Nem tudom, de az is igaz, hogy két vármegyeszékhelynek nem a harmadosztályban kellene viaskodnia, amikor a másodosztályban és eggyel feljebb is megtalálhatóak a néhány ezres faluk és kisvárosok egyletei.
A hangulatra mindenesetre nem lehetett panasz, a Haladás szurkolói igencsak kitettek magukért, és a hazaiak is szurkoltak becsülettel. Az pedig rendkívül sportszerű volt, amikor a Haladás szurkolói megemlékeztek barátjukról, barátunkról, a Kispest tavaly nyáron elhunyt vezérszurkolójáról, Bordás Gergőről, amelybe a veszprémi fanatikusok is bekapcsolódtak. A szombathelyiek pedig akkor sem hagyták abba az éneklést, amikor az első félidő utolsó támadásából megszerezte a vezetést a hazai csapat, és még a szünet első perceiben is tovább szurkoltak. Kihasználva a 15 perces pauzát, a büfénél kaptam el néhány mondatra Keringer Zsoltot, a Haladás szurkolóból lett ügyvezető igazgatóját, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy ezt a szombatot Veszprémben tölthették a szombathelyiek.
„Nagyon örülök hogy itt vagyunk jelen pillanatban, még ha az eredmény nem is nekünk kedvez. Az életemben a Haladás az egyik legfontosabb, persze a lányaim mellett. Nagyon sokunknak fontos volt, hogy megmentsük a klubot, igyekszünk megtenni mindent azért, hogy jövőre is NB III.-ban legyünk” – mondta Keringer. Mint kifejtette, nem könnyű a helyzetük most sem, de azon dolgoznak, hogy a következő idényre is biztosítani tudják az anyagi feltételeket és akár építkezni is tudjon a klub.
„Gyerünk, gyerünk a Haliért”
„Naponta folytatunk tárgyalásokat azért, hogy a jövő évi büdzsé valahogy rendelkezésre álljon. Természetesen ehhez nagyon fontos hogy a csapat jól szerepeljen és bent maradjon, mert akkor valószínűleg a támogatók is könnyebben fognak a csapat mellé állni. De a legfontosabb hogy a szurkolók ott vannak mai napig is és az utolsó pillanatig is ott lesznek a csapat mellett ennek köszönhetjük azt hogy most itt vagyunk” – emlékeztetett. „Nem adjuk fel sose!” – jelentette ki határozottan, és valóban, a szombathelyi drukkerek nemcsak a klub megszűnésébe nem törődtek bele, de a meccs állásába sem.
Szóltak a dalok és lengtek a zászlók a második 45 percben végig, megállás nélkül. A pályán egyértelműen a veszprémiek voltak fölényben, amit a Haladás a lelátón tudott egalizálni egy olyan szurkolással, amit több élvonalbeli klub is egészen biztosan irigyel. Itt nyoma sem volt annak a nihilnek és érdektelenségnek, amit az élvonalban első helyen álló Felcsúton tapasztaltunk néhány héttel ezelőtt.
Ráadásul feltűnő volt, hogy mennyi fiatal tombolt a vasiak között, ami jelzi, hogy a Haladásnak nemcsak múltja és jelene van, de jövőjére is lenne igény.
Valóban érthetetlen tehát, miért éri meg labdarúgást csinálni ott, ahol arra nincs társadalmi, közösségi szükséglet, és vajon miért hagyják meghalni a focit azokon a településeken, ahol ezreket vonzana a stadionokba? Ez persze csak az egyik a NER számtalan rejtélye közül.
A lelátón tehát szombathelyi fölényben zajlott a meccs, a pályán azonban a veszprémiek akarata érvényesült, így a tiszta pirosban játszó piros-kékek gond nélkül zsebelték be a három pontot. Ettől függetlenül járt a taps és a pacsi a Haladás játékosainak, akik foggal-körömmel küzdenek, harcolnak hétvégéről hétvégére a címerért, amit a mezükön viselhetnek. Bár Schäfer András csapata vereséget szenvedett, a szombathelyiek mind a pályán, mind a lelátón, mind közösségként bebizonyították, amit minden meccsen énekelnek, vagyis valóban „nincs oly erő, mely legyőzhetné a csapatunk!”. Már csak egy olyan erő kellene, amelyik ezt észreveszi és felkarolja.
Fényképek: Lipták Tamás / Magyar Jelen
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!„Kincs”, ami nincs – a felcsúti „fociláz” nyomába eredtünk (+VIDEÓ)
