Omnipotens dilettantizmus: a Tisza-kormány első száz napja

Tizenhat év Fidesz-kormányzás után sokan „rendszerváltást” vártak. Azt remélték, hogy a központosított hatalom helyére felelős intézmények, a propaganda helyére tiszta beszéd, a politikai hűség helyére szakértelem kerül. Ehhez képest az első száz nap nem egy új államrend körvonalait, hanem egy újabb vezérközpontú politika veszélyét mutatta meg. Más arcok jelentek meg, más zászlók kerültek a háttérbe, de a hatalom központja ismét egyetlen ember körül szerveződik. Magyar Péter nem egyszerűen vezeti a kormányt: kommentálja, megszemélyesíti, felülírja és naponta újrarendezi. A Tisza pedig egyre kevésbé párt, egyre inkább a miniszterelnöki akarat végrehajtója.

E rendszer legpontosabb neve az omnipotens dilettantizmus. Nem azért, mert minden szereplő tudatlan, és nem is azért, mert minden döntés szükségképpen rossz. Hanem azért, mert a politikai központ úgy viselkedik, mintha a választási győzelem minden szakterülethez automatikus hozzáértést, erkölcsi felhatalmazást az intézmények felülírására, minden vitában pedig végső igazságot biztosítana. A szakértő addig szakértő, amíg a központi akaratot igazolja. A miniszter addig önálló, amíg ugyanazt mondja, amit a kormányfő. Az intézmény addig független, amíg nem hoz politikailag kellemetlen döntést.

A dilettantizmus itt nem egyszerű ismerethiány, hanem kormányzati magatartás: a döntés megelőzi az előkészítést, a bejelentés a jogszabályt, a Facebook-poszt a szakmai vitát, a személyi ötlet az intézményi rendet. Az omnipotencia pedig azt jelenti, hogy ezt a rögtönzést belülről senki sem fékezi. A kétharmad nem fék, hanem gyorsítósáv; a kormányülés nem vitafórum, hanem végrehajtási pont; a kommunikáció nem a döntések magyarázata, hanem maga a döntéshozatal.

A kormányzás nem egyszemélyes valóságshow

Magyar Péter kétségtelenül rendkívüli politikai teljesítményt ért el. Szinte a semmiből épített országos mozgalmat, majd legyőzte a másfél évtizeden át uralkodó Fideszt. Csakhogy a kampánytehetség nem azonos az államvezetői alkalmassággal. Aki tömeget tud mozgósítani, nem feltétlenül ért az energiarendszerhez, az alkotmányjoghoz, a közoktatáshoz, a vidék társadalomszerkezetéhez vagy a diplomáciához. A demokratikus állam éppen azért tart fenn minisztériumokat, háttérintézményeket, szakmai testületeket és ellenőrző fórumokat, hogy egyetlen ember politikai ösztöne ne válhasson minden területen állami akarattá.

A Tisza azonban a mozgalmi korszak reflexeit vitte be a kormányzásba. A gyorsaságot összetéveszti a hatékonysággal, a személyes szereplést a felelős kormányzással, a látványos bejelentést a végrehajtással. A miniszterelnök ott van a válságoknál, a személyi döntéseknél, a közmédia ügyeiben, a nemzetközi konfliktusok kommentálásában és a technikai részletek magyarázatában. Ez első pillantásra munkabírásnak tűnhet. Valójában egy gyenge kormányzati rendszer tünete: ha minden ügyben ugyanaz az ember kerül előtérbe, akkor vagy nincsenek valódi miniszterek, vagy a vezető nem bízik bennük.

A nemzeti politika nem személyi kultusz. A magyar állam nem lehet egy miniszterelnök közösségi oldalának állami meghosszabbítása. A vezető feladata nem az, hogy minden kérdésben ő mondja ki a leggyorsabb mondatot, hanem hogy olyan rendet teremtsen, amelyben a megfelelő ember a megfelelő felelősséggel dönt, és döntéséért számonkérhető.

Kormányzati kommunikáció: amikor a poszt felülírja az intézményt

A Tisza kommunikációjának legfeltűnőbb vonása a permanens miniszterelnöki jelenlét. Magyar Péter ellenzéki politikusként a közösségi médiában építette fel mozgalmát; kormányfőként azonban ugyanaz a módszer már nem közvetlenség, hanem intézményi kockázat. Egy miniszterelnöki mondatnak akkor is hatalmi súlya van, ha azt nem határozatban, hanem kommentben írják le. Ha kinevezést kérdőjelez meg, személyt minősít vagy előre jelzi, ki nem maradhat a helyén, akkor az állami vezetők nem a jogszerű eljárást, hanem a politikai akaratot kezdik figyelni.

A közmédia átalakításánál ennek már látható következménye lett. Az M1 hírszolgáltatásának újraindítása körül korábbi propagandamunkások nevei, visszavont személyi döntések és hiányos belső tájékoztatás keveredtek. A miniszterelnök elhíresült „nem hinném” kommentje nem egyszerű véleményként működött, hanem informális vétóként. Ha egy szerkesztőség személyzeti politikáját egy kormányfői Facebook-reakció képes átrendezni, akkor nem független közmédia születik. Csupán az igazodás iránya változik meg: tegnap a Fideszhez, ma a Tisza központjához igazodtak.

Ruff Bálint Miniszterelnökséget vezető miniszterként elvileg a kormányzati koordinációért és a rendszerváltás végrehajtásáért felel. A gyakorlatban azonban a kabinet és a frakció közötti egyeztetésnek kezdetben alig voltak bejáratott csatornái, miközben több minisztérium személyi és technikai hiányokkal küszködött. Ez a kontraszt leleplező: a kommunikációs gépezet gyorsan felállt, az államigazgatás viszont még akadozott. A kampánystratéga logikája beköltözött a Miniszterelnökségre, de az ország nem kampányközpont. Itt nem elég uralni a napirendet; működtetni kell az államot.

A Tisza azt ígérte, hogy véget vet a propagandakormányzásnak. Ehelyett egyelőre a propaganda személyesebb változatát látjuk: kevesebb központi plakátot, több kormányfői bejegyzést; kevesebb merev állami szólamot, több pillanatnyi indulatot. A forma modernebb, a lényeg ugyanaz: a hatalom mondja meg, miről és milyen hangon kell beszélni.

Vidékfejlesztés: a magyar vidék nem kommunikációs díszlet

A vidék ügye különösen jól mutatja a szakértői önkép és a tényleges személyi döntések közötti ellentmondást. Lőrincz Viktória vidék- és településfejlesztési miniszter jogi és pénzügyi végzettséggel, valamint helyi politikai tapasztalattal érkezett, ám kinevezésekor országos ágazatvezetői tapasztalatot aligha tudott felmutatni. A sajtó már jelölésekor „meglepetésminiszterként” írta le, és jelentős vezetői tapasztalatának hiányát emelte ki. Ez önmagában nem bizonyít alkalmatlanságot. Azt azonban igen, hogy a Tisza szakértői kormányzásról szóló jelszava mögött nem mindig található az adott területet évtizedek óta ismerő, országosan kipróbált vezető.

A magyar vidék nem egyetlen minisztériumi ügyosztály. Föld, víz, közlekedés, posta, iskola, orvosi ellátás, helyi vállalkozás, demográfia és közbiztonság egyszerre. A kistelepülések nem attól erősödnek meg, hogy egy miniszter kijelenti: a vidéknek az ország felemelkedése motorjaként kell működnie. Attól erősödnek, ha marad helyben iskola, orvos, bolt, buszjárat, feldolgozóipar és tisztességes megélhetés; ha a magyar föld nem pénzügyi alapok portfólióeleme, a termelő pedig nem uniós pályázati papírok között fullad meg.

A tárca első hónapjaiban a nagy mondatok – partnerség az önkormányzatokkal, a területi különbségek csökkentése, a szolidaritási hozzájárulás felülvizsgálata – gyorsabban születtek, mint az átfogó és számonkérhető intézkedési menetrend. Ez a Tisza-módszer lényege: előbb jön a politikailag tetszetős célmondat, utána kezdődik a tartalom keresése. A vidék azonban nem kísérleti terep. A hibás döntés ára itt nem egy rossz sajtónap, hanem bezárt szolgáltatás, elvándorló fiatal és végleg kiürülő falu.

Nemzeti szemszögből a vidékfejlesztés első kérdése az, megmarad-e magyar kézben a föld, a víz, az élelmiszer-termelés és a helyi gazdaság. Ha a minisztérium mindezt pusztán területfejlesztési indikátorokkal, zöldátállási panelekkel és a brüsszeli pénzek lehívásának számaival méri, akkor nem a magyar vidéket védi, hanem adminisztrálja annak lassú felszámolását.

Oktatásügy: reformlabor a tantermek fölött

Lannert Judit kinevezésekor maga is arról beszélt, hogy váratlanul érte a felkérés, első feladata a szakmai csapat felállítása és egy három hónapos terv kidolgozása lesz. Ez a mondat őszinte, de egyben vádirat a kinevezési módszer ellen. Hogyan lehet kész szakértői kormányzásról beszélni, ha a tárcavezető a hivatalba lépés küszöbén kezdi összerakni a csapatot és a tervet? A közoktatás több mint egymillió gyermek, százezernyi pedagógus és családok millióinak mindennapi ügye. Nem olyan műhely, ahol a kormány a választási győzelem után kezdi el megrajzolni az alaprajzot.

A 2026/2027-es tanév előtt egymást követték a reformbejelentések: tankerületi átalakítás, igazgatói jogkörök bővítése, a kompetenciamérések egyszerűsítése, témahetek rugalmasabb kezelése, majd egy tizennégy pontos alsó tagozatos ajánláscsomag. Egyes elemek értelmesek lehetnek, de a módszer veszélyes. Augusztusban reformötletekkel előállni az iskolák számára, hetekkel a tanévkezdés előtt, nem decentralizáció, hanem bizonytalanság. A pedagógus nem kommunikációs tesztalany, az osztályterem pedig nem kormányzati ötletlabor.

A Tisza oktatáspolitikája ráadásul könnyen átveheti azt a progresszív szakértői nyelvezetet, amely minden problémára új módszertant, új mérést, új érzékenyítést és új projektet kínál, miközben a tudásátadás, a fegyelem, a tanári tekintély és a nemzeti műveltség háttérbe szorul. A magyar iskola nemcsak munkaerőpiaci felkészítőhely. Nyelvet, történelmet, közös emlékezetet és hazához tartozást ad tovább. Ha ebből pusztán „kompetencia”, „élmény” és „rugalmas tanulásszervezés” marad, akkor a rendszer lehet korszerűnek nevezett, de nem lesz nemzetfenntartó.

Az előző rendszer túlcentralizáltságának lebontása indokolt. De a rossz központosítás ellen nem a kapkodó szétbontás a válasz. Világos felelősségi rend, kiszámítható finanszírozás, felkészült iskolaigazgatók és valódi pedagógusi konzultáció nélkül a decentralizáció csak azt jelenti, hogy a káoszt egyszerűen alacsonyabb szintre tolják.

Külpolitika: szuverenitás helyett új igazodási kényszer

Orbán Anita külügyminiszter szakmai életrajza erősebb, mint több kormánytársáé: diplomáciai, energetikai és vállalati tapasztalattal is rendelkezik. A probléma ezért nem egyszerűen személyi, hanem a külpolitikai irányvonalat érinti. Már bemutatásakor a nyugati szövetségi rendszerhez való egyértelmű „lehorgonyzás” lett a külpolitikai önmeghatározás központi mondata. Magyarországnak természetesen helye van az európai és atlanti együttműködésben. De a szövetség nem hűbéri eskü, a nyugati orientáció pedig nem jelentheti a magyar érdek automatikus alárendelését Washington, Brüsszel vagy bármely nagyhatalom napi elvárásainak.

A Fidesz keleti hintapolitikájának hibáira nem a másik irányú feltétlen igazodás a nemzeti válasz. A magyar külpolitika mércéje nem az, hogy Moszkvában vagy Brüsszelben tapsolnak-e neki, hanem az, hogy növeli-e Magyarország biztonságát, gazdasági mozgásterét és a külhoni magyarság védelmét. Kárpátalja ügyében például nem elég általános európai értékekről beszélni: konkrét nyelvi, oktatási és közösségi jogokat kell követelni, akkor is, ha ez kellemetlen egy szövetséges kormánynak.

Az is a szerepzavar jele, hogy a fontos külpolitikai üzeneteket ismét maga a miniszterelnök közvetíti. Már a kormányalakítás előtt ő szólította fel Volodimir Zelenszkijt a Barátság vezeték újranyitására. Ha minden jelentős nemzetközi ügyben a kormányfő a főszereplő, a külügyminiszter pedig legfeljebb szakmai formába önti az üzenetet, akkor a tárca nem önálló külpolitikai központ, hanem a miniszterelnöki kommunikáció diplomáciai háttérirodája.

Nemzeti külpolitika csak többirányú, higgadt és érdekvezérelt lehet. Nem barátságokat gyűjt, hanem mozgásteret; nem ideológiai táborhoz csatlakozik, hanem magyar érdekeket érvényesít. A Tisza külpolitikájának próbája ezért nem az lesz, milyen gyorsan áll helyre a jó hangulat Brüsszellel, hanem hogy tud-e nemet mondani akkor is, amikor a nemzeti érdek ezt követeli.

A szakértői kormány kirakata

A kabinet névsora első pillantásra sokszínű: közgazdászok, jogászok, kutatók, vállalati vezetők és politikai elemzők kaptak tárcát. A papír azonban mindent elbír. A szakértelem nem diplomák összege, hanem az adott területen megszerzett vezetői tapasztalat, döntési felelősség és bizonyított teljesítmény. Egy kutató lehet kiváló elemző, de ettől még nem válik automatikusan országos intézményrendszert irányító vezetővé. Egy jogász ismerheti a szabályokat, de ettől még nem feltétlenül érzi egy aprófalu gazdasági és társadalmi valóságát. Egy politikai tanácsadó érthet a kampányhoz, de az államigazgatás már egy másik kávéház.

A dilettantizmus legveszélyesebb formája éppen az, amely szakértői nyelven beszél. Táblázatot mutat, nemzetközi jó gyakorlatot idéz, reformcsomagot nevez el, majd a végrehajtás terhét azokra hárítja, akiknek végre kell hajtaniuk. A tanárra, a polgármesterre, a gazdára, az orvosra és a hivatalnokra. Amikor pedig a terv nem működik, új kommunikációs keret születik: átmeneti nehézség, örökölt probléma, ellenálló régi rendszer.

A Tisza saját minisztereit is gyengíti azzal, hogy a miniszterelnök minden fontos ügyet magához von. Ha a tárcavezető nem kap politikai teret, felelősséget és jogot a tévedés beismerésére, akkor a szakmai tudása díszlet marad. A „szakértői kormány” így nem több gondosan megválogatott életrajzok albumánál, amelynek minden oldalán ugyanaz az aláírás szerepel.

Közjogi rögtönzés kétharmados felhatalmazással

A dilettáns hatalom nem azért veszélyes, mert lassú, hanem mert túl gyorsan képes maradandó kárt okozni. Sulyok Tamás mandátumának idő előtti megszüntetése ennek legsúlyosabb példája. A Tisza kétharmada úgy módosította az Alaptörvényt, hogy eltávolíthassa a korábbi rendszer államfőjét. Sulyok teljesítménye bírálható, politikai passzivitása számonkérhető. De a határozott időre szóló közjogi mandátum lényege éppen az, hogy ne a mindenkori parlamenti többség tetszésétől függjön.

A köztársasági elnök keresése közben előbb Polgár Judit neve került nyilvánosságra, majd visszautasítása után rövid úton Baka András lett a jelölt. Az államfő kiválasztása egy szánalmas „castinggá” silányult. A folyamat a 2009. márciusi „miniszterelnöki casting” napjait idézte.

Baka megválasztása keserű irónia. Az ő legfelsőbb bírósági mandátumát a Fidesz-korszak szervezeti átalakítással rövidítette meg, és Strasbourg később jogsértést állapított meg. Most egy hasonló logikájú, kétharmaddal végrehajtott személycsere kedvezményezettje lett. A két ügy jogilag nem azonos, de a politikai módszer rokonsága nyilvánvaló: az új többség előbb átszabja a szabályt, majd a saját jelöltjével tölti be a felszabadított helyet.

Az Alkotmánybíróság hetvenéves korhatára ugyanezt a logikát követte. A szabály általánosnak látszott, a szabály mégis pontosan azonosítható személyeket söpört ki a rendszerből. Polt Péternek napokkal a hetvenegyedik születésnapja előtt kellett távoznia, Hende Csaba helyzetét pedig a képviselői mandátumra vonatkozó új korlátozás rendezte át. A jogállam helyreállítása itt személyzeti hadműveletté torzult: nem a szabály korlátozta a hatalmat, hanem a hatalom gyártott szabályt a kívánt személyi átalakításhoz.

Aki a Fidesz személyre szabott közjogát azzal váltja fel, hogy most ő szabja személyre a közjogot, nem rendszert vált. Csak elfoglalta az irányítópultot.

Az elszámoltatásból is politikai színpad lett

A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal felállítása indokolható, sőt szükséges lépés. A közvagyon kifosztása nem maradhat következmények nélkül. Éppen ezért különösen káros, hogy a hivatal vezetőjének kiválasztása kommunikációs zűrzavarba fulladt. Nyílt pályázat, civil részvétel és parlamenti meghallgatás jelezte a transzparencia szándékát, majd rövid időn belül bizonytalanná vált, ki számít a Tisza jelöltjének, miért nem a szakmailag erősnek tartott Ligeti Miklós kapott többséget, és milyen szempont döntött Unger Anna mellett.

Augusztus 25-én Sárvári Nicholast még a Tisza jelöltjeként emlegették; másnap a frakció már azt magyarázta, hogy egyik meghallgatott sem a párt jelöltje. Ligeti négy igen mellett négy tartózkodást kapott, Ungert hat igen vitte tovább, miközben egy tiszás bizottsági tag is ellene szavazott. Végül az Országgyűlés Unger Annát választotta elnökké, de a négy elnökhelyettesi posztból háromra új pályázatot kellett kiírni. Egy rendkívüli jogosítványokkal induló szerv tehát már létrejöttekor sem állt teljesen össze.

Ez nem apró szervezési hiba. Ha az elszámoltató hivatal vezetőjének kiválasztását utólag kell politikailag megmagyarázni, akkor az intézmény bizalmi tőkéje már induláskor sérül. Az „Út a börtönbe” kampányszlogen jogállamban eleve veszélyes: a miniszterelnök nem jelölhet ki bűnösöket és nem gyorsíthatja politikai akarattal az ítéletet. Nyomozni a hatóság, vádat emelni az ügyészség, ítélni a bíróság feladata. A közvagyon visszaszerzése nem bosszúhadjárat, és nem lehet az új rendszer ÁVH-jának előszobája.

Az igazi próba nem az, hogy a hivatal talál-e ügyet a bukott hatalom körül. Hanem az, hogy vizsgál-e majd Tisza-közeli szereplőt is; képes-e nemet mondani Magyar Péternek; és nyilvánosságra hozza-e, ha a politikai központ beavatkozna. Függetlenségét ugyanis a hatalommal szembeni magatartásban mérik.

Paks: a műszaki válság mint vezéri díszlet

A paksi vízszintválság kezelése megmutatta, hogyan alakít át a rendszer minden szakmai ügyet személyes politikai látványossággá. Az alacsony dunai vízállás miatt blokkok álltak le; fenékküszöb és ideiglenesen elsüllyesztett bárkák segítségével sikerült javítani a helyzeten. A beavatkozás eredményét el kell ismerni. De éppen ezért beszédes, hogy a műszaki munka sikere ismét a miniszterelnöki szereplés díszletévé vált: helyszíni közvetítés, személyes bejelentés, ellenzéki vezetők látványos meghívása.

Az állam akkor erős, ha a vízügyes, az energetikus, a mérnök és a katasztrófavédelmi vezető teszi a dolgát, a politikus pedig biztosítja a feltételeket és vállalja a felelősséget. Ha a miniszterelnök műszaki főszereplőként jelenik meg, az nem a szakértelem diadala, hanem a szakmai siker politikai kisajátítása. Az omnipotens dilettantizmus nemcsak a rossz döntésben ismerhető fel. Abban is, amikor minden jó döntésnek ugyanaz az egyetlen szerzője akar lenni.

Nem nárcisztikus hatalomgyakorlásra, hanem rendre van szükség

A Tisza legsúlyosabb tévedése, hogy az Orbán-rendszer bukását korlátlan erkölcsi felhatalmazásként értelmezi. Mintha aki legyőzte a régi hatalmat, annak automatikusan igaza volna az új rend minden kérdésében. Pedig a Fidesz hibáit nem az tette hibává, hogy a rossz politikai oldal követte el őket. A személyre szabott törvény, a közmédia politikai függése, a miniszterek háttérbe szorítása és a vezéri kommunikáció önmagában káros – akkor is, ha nem narancsszínű, hanem tiszás csomagolásban érkezik.

A Mi Hazánkhoz közel álló nemzeti álláspontból nézve világos a mérce. Nem az számít, melyik politikai tábor kap tapsot Brüsszelben, a fővárosi értelmiségi körökben vagy a közösségi médiában. Az számít, erősödik-e a magyar önrendelkezés; biztonságban van-e a termőföld, a gyermek, a család és a helyi közösség; megmarad-e a nemzeti kultúra; szolgálja-e az állam a dolgozó és adózó magyar embert. Aki ezeket ideológiai divatok, kommunikációs kényszerek vagy személyes ambíció alá rendeli, az nem korszakot vált, csak a hatalmon lévő garnitúrát cseréli le.

A „nárcisztikus” jelző itt nem orvosi diagnózis, hanem politikai leírás. Azt a magatartást nevezi meg, amikor a vezető önmagát azonosítja az általa hirdetett üggyel. Aki őt bírálja, az a változást támadja; aki lassítaná, az a múltat védi; aki szakmai kifogást emel, az nem érti a történelmi pillanatot. Ebből a gondolkodásból születik az a rendszer, amelyben a vezér nem egyszerűen dönt, hanem ő maga lesz a döntés indoka.

Magyarországnak nem egy újabb megváltó szerepére pályázó politikusra van szüksége. Olyan államra van szüksége, amely nemzeti, szuverén, szociálisan felelős és alkotmányosan korlátozott. Olyan miniszterekre, akik nem kirakatfigurák; olyan szakértőkre, akik mernek nemet mondani; olyan közmédiára, amely nem a mindenkori kormányfő hangulatát figyeli; olyan iskolára, amely tudást és hazaszeretetet ad; olyan vidékpolitikára, amely életben tartja a falut; olyan külpolitikára, amelynek egyetlen igazodási pontja a magyar érdek.

A Tisza ereje már bizonyított. A kérdés az, képes-e mederben maradni. Mert a meder nélküli folyó nem megújítja a tájat, hanem elönti. A korlát nélküli politikai tehetség pedig nem államférfiúság, hanem veszély. Az omnipotens dilettantizmus tragédiája nem ott kezdődik, hogy a vezető semmihez sem ért. Ott kezdődik, amikor elhiszi: mindenhez ő ért a legjobban – és már senki sem marad körülötte, aki ezt ki meri mondani.

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódók: