A napokban igen sűrűn találkozhattunk Zuzana Falathová nevével, ő az a szlovák muzeológus, történész lány, akit eltávolítottak munkahelyéről, a pozsonyi városi múzeumból, mert azon véleményének adott hangot, hogy a szlovák történelemszemléletet alapjaiban kellene megváltoztatni. A Mi Hazánk Mozgalom is kifejezte szolidaritását mellette, mi pedig most közre adunk egy olyan anyagot, melyet nem sok helyen publikáltak, de rendkívül sokat elárul Zuzanna Falathová gondolkodásmódjáról.
Az előadás Budán, 2019. március 27-én hangzott el a II. Rákóczi Ferenc emlékév keretein belül szervezett konferencián. Alább olvasható az írott formája:
„Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Alázattal és mély tisztelettel fogadtam el a meghívást, melyet ezennel szívből köszönök a Magyar-Osztrák-Bajor Társaságnak. Bevallom, őszintén meglepődve, egyben megilletődve vettem tudomásul ezt a megtisztelő lehetőséget, hogy önökhöz szólhatok egy-két szót.
II. Rákóczi Ferenc minden magyar ember számára a nemzet iránt való hűség, önfeláldozás és az államférfiúi minőség példaképe. Nekem, mint felvidéki születésűnek külön büszkeséget jelent, hogy ezen a tájon született a magyar történelem egyik legmeghatározóbb személyisége. Bár Nagyszombattól, ahol én születtem, messze van Borsi, ahol vezérlő fejedelmünk látta meg a napvilágot. Mégis az ő fejedelmi formátuma erős üzenet az egész Felvidék és az egész Kárpát-medence számára. Ha jól belegondolunk, alig akad az elmúlt 300 esztendőben, aki akár megközelítette, vagy netán fölülmúlhatta volna államférfiúi minőségét.
Történelmünk egész más ívet írhatott volna le, ha több Rákóczi és kevesebb Kun Béla, Rákosi Mátyás vagy Kádár János született volna hazánkban. Mohács után szinte több száz éven keresztül permanens háborút vívtunk szabadságunkért és függetlenségünkért. Lerázván a török igát, felerősödtek a Habsburg-ház elnyomó és függetlenségünket felszámolni óhajtó tervei. I. Lipót császár felhasználta az 1686-os, Buda visszavétele utáni népszerűségét és hatalma megerősödését, melyek után központosító, magyarellenes politikába kezdett, ami egyenes utat nyitott az újabb nemzeti felkeléshez.
Most nem részletezném II. Rákóczi Ferenc útját, hogy hogyan került szabadságharcunk élére, hanem inkább azt emelném ki, hogy miben volt a legmarkánsabb különbség a Rákóczi-szabadságharcot megelőző és azt követő szabadságharcaink között. Soha addig nem látott konszenzus és nemzeti egység jött létre, szinte minden szinten. Értem ezt a nemesség és jobbágyság összefogásán, és a Kárpát-medencei magyarság és a másajkú népek együttműködésén. A Felvidéken nem hiába nevezte fejedelmünk a tuszinokat a „legkedvesebb népemnek”, vagy a tót atyafiainkat sokszor dicsérte meg hűségükért, bátorságukért. A szlovák kuruc kori folklórban nagyon sok nyoma maradt a szabadságharc néha balladisztikus, néha humoros vagy tragikus megénekléseinek.
Ezek a tények méltán rámutatnak, hogy a labanc szellemiségért nem kell a „szomszédba” menni, hiszen Rákóczi elárulását nem idegen ajkú népek fiai követték el, hanem többek közt Ocskay és Bezerédy, akik magyar vérből valók voltak. Szerencsére tettükért meglakoltak. A felvidéki helyszínek végigkövették Rákóczi diadalmenetét és bukását is. Ígéretből volt bőven, XIV. Lajostól, a poroszoktól, angoloktól, persze ezek többnyire csak az ígéretek szintjén maradtak. A Habsburg-ház trónfosztása után utólag egy kétséges döntést hoztak a magyarok, mivel új királyt kellett találni Magyarország élére. A választás Frigyes Vilmos porosz választófejedelemre esett, akit 1708-ban próbáltak nagy sereg élén behozni az országba. Talán ez a momentum volt az, ami nagy reménnyel tölthette el a kuruc sereget és magát II. Rákóczi Ferenc fejedelmünket is.
És íme egy újabb felvidéki helyszín, Trencsén vára s városa. A trencséni csata végzetesnek bizonyult, egy szerencsétlen álhír demoralizálta a magyar sereget (amely sereg komoly, kb. 14 000 főt jelentett), az álhír Rákóczi halálhíre volt, amely megbontotta a magyar csatasort, ami után öldöklés kezdődött. Több mint háromezer magyar maradt holtan a csatatéren. Ez a csata utólag sorsdöntőnek bizonyult, hiszen innentől kezdve a szabadságharc lendületét veszítette és többet a kurucok nem kerültek olyan hadi helyzetbe, ahol meg lehetett volna fordítani hadiszerencse menetét. Ezután a csata után még egy komoly erődváros, Nyitra, kardvágás és puskalövés nélkül megadta magát az osztrákoknak.
Ezen események után még több csatát vívtak a magyar seregek, váltakozó eredménnyel, de végül II. Rákóczi Ferenc távollétében magyar főnemesek 1711 április 30-án megkötötték az ún. szatmári békét, ahol végeredményben egy árulás történt, hiszen a vezérlő fejedelem tudta és beleegyezése nélkül történt mindez.
Mindennek ellenére Magyarország kilépett a 17. század árnyékából, már semmi sem volt olyan, amilyen régen. A társadalmi kohézió, a zavaros idők és a nagy infláció ellenére, megerősödve jelent meg a mindennapokban. Rákóczi különleges kapcsolata az akkori társadalom bármely rétegéhez a korhoz képest nagyon felvilágosultnak mondható. I. Lipót halála után I. József már barátságosabb és kissé felvilágosultabb politikát folytatott. Az elbukott forradalom a Habsburg-ház részére komoly figyelmeztetést jelentett, ahol tudatosult bennük, hogy a magyarokkal nem lehet bármit megtenni, azaz nem lehet egyszerű tartománnyá degradálni ezt az óriási országot.
Rákóczi Ferenc fejedelem nagysága a bukása után is megmutatkozott. Minden behódoltatási próbálkozás után az emigrációt választotta. A törökországi Rodostóban 1735 április 8-án halt meg.
Ő maga az etalon, az államférfi minőséghez, már a karizmatikus megjelenése hódolatot és fegyelmet diktált az ellenségnek. Hűsége a hazához magasztos jelszavában, „CUM DEO PRO PATRIA ET LIBERTATE” is megnyilvánult. Mai ésszel felfoghatatlan számunkra, hogy mit szenvedhetett lélekben a fejedelem és maroknyi hűséges sorstársa ott a távoli Rodostóban, akikben így buzgott a hazaszeretet és a népe iránt érzet mély elkötelezettség. Sok kérdés bontakozik ki, ha jobban megnézzük ezt a szabadságharcunkat. Gróf Pálffy János, Teleki, hiszen ők is magyarok voltak, hogy lehet az, hogy az ellenséggel voltak, hogy lehet az, hogy a kiművelt emberfők tömege nem állt a szabadságharc oldalára?
Lehetne társadalomtudományi kutatásokkal válaszokat keresni és találni ezekre a kérdésekre, de ha jobban belegondolunk, a válasz nagyon is egyszerű. Az a magyar ember, aki szívében, zsigereiben érzi a nemzet és haza hívó szavát, mindig tudja, hogy melyik oldalra kell állnia. Ez az érzés Istentől való. Felmerül a kérdés: hogy lehet az, hogy idegen ajkú népek szinte egy emberként álltak szabadságharcunk oldalára. A válasz itt is sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Az archaikus hierarchiában gondolkodó őseink a természetes, Isten által elrendelt rendben gondolkodtak. Ha valami igazságtalan, természetellenes, az isteni rend felbomlását megteremtő cselekmény vagy jelenség jelentkezik, akkor a tisztán gondolkodó ember, hazafi tudja, hogy hol a helye.
A Kápát- medence népei hosszú évszázadokon keresztül tudták, hol a helyük. Idegen hatalmak lassan csepegtették a gyűlölet mérgét a nem magyar ajkúak szívébe. Rákóczi korában erről még nem volt szó, de 1848/1849-ben és az első világháború korában már egyértelművé vált az, hogy a méregnek különösen erős hatása volt.
A 19. és 20. században megdöbbentő gyűlölettel estek a magyaroknak időről-időre másajkú népeink. Letaglózó, hogy röpke néhány évtized alatt egy csodálatos magyar identitású ország népei miként voltak képesek azon nemzet ellen, amely békét, biztonságot s védelmet nyújtott a Kárpát-medence minden népének, ilyen gyalázatos módon ellene fordulni. Magyar történelmünk nagyrészt hazánk, népünk, függetlenségünk megőrzéséről szól. Sokszor kellett kardot ragadnunk ezért, pedig csak gyakran elégséges lett volna az összetartás, mellyel a hazánkat szétzilálni vágyó méregcsepegtetőinket semlegesítettük volna. Érvényes mindez napjainkra is, kiben nem munkál a magyar szív, olyan oldalra áll, ahol egyértelműen mutatkozik a nemzet elveszejtésének lehetősége. Ha ránézünk Európa etnikai térképére most és a 17-18. században, megdöbbentő felfedezést tehetünk. Amíg Franciaországban, Nagy-Britanniában, Spanyolországban stb. teljes etnikumok, népcsoportok tűntek el a történelem színpadáról (a domináns nemzeteknek köszönhetően), addig a Kárpátok övezte magyar hazánkban a Szent Korona eszme védelme alatt és a magyar toleráns mentalitásnak köszönhetően fejlődhettek, gyarapodhattak és szaporodhattak más etnikumú népeink is. Ráadásul a török hódítás elől menekülő népeket, igaz keresztény módjára befogadtunk. Ha egyértelműen akarok fogalmazni, akkor elmondhatom, hogy az elmúlt több mint 1000 évünk példamutató lehet minden európai nemzet számára és utat mutathat a szívből jövő, a keresztényi szolidaritástól áthatott őszinte együttműködéshez.
Mélyedjünk magunkba és gondoljunk bele, hogy mennyire vagyunk méltók saját történelmünkhöz, és mennyire próbáljuk meg követni a hazájukért mindent feláldozó nagyjainkat, és mindennapi életünkben mit teszünk meg hazánk és nemzetünk megmaradásáért.
Ha itt körül nézek, látom, van remény a megmaradáshoz, a fejlődéshez. Az ilyen szellemi műhelyek tartják meg a nemzet lelki és intellektuális erejét. Minél több ilyen közösségre lenne szükség szerte a Kárpát-medencében. Ezt szeretné a nagyságos fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc is, hogy ott tudjuk folytatni nagyszerű művét, ahol ő abbahagyta. Mondom ezt én, egy felvidéki magyar gyökerekkel rendelkező lány, s amit ígérhetek, mi minden megteszünk, hogy fent északon ne vesszen el a magyar. Önöknek pedig kívánok nagyszerű munkájukhoz sok erőt, egészséget, Isten minket úgy segéljen.
Köszönöm, hogy meghallgattak.”
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
