Vízilabdában háromszoros olimpiai bajnok, hazai és nemzetközi sikereit, a legkülönbözőbb színű érmeit, elismeréseit hosszú volna felsorolni. Interjúnk az egykori élsportolót, napjaink tevékeny sportvezetőjét, sikeresen működő saját tehenészetének folyamatos fejlesztőjét, a gyerekeire méltán büszke háromszoros családapát, Szécsi Zoltánt mutatja be.
Hogyan került egykor kapcsolatba a magyar vonatkozásban tagadhatatlan sikersportággal, a vízilabdával?
1977-ben születtem, de egészen tízéves koromig – 1988-ig – szinte semmit nem tudtam a vízilabdáról. Gyermekként 8-9 éves koromig versenyúszó voltam, ekkortól már napi kétszeri edzésbe kellett volna kezdenem, de ezt már nem akartam bevállalni. A sporttól nem akartam elszakadni – viszont mivel találtak némi problémát a derekammal, s visszaparancsoltak emiatt a vízbe – kézenfekvő volt, hogy a vízilabdázást válasszam. Azt is el kell mondanom, hogy a sport a négyes, ötös csigolyáim elcsúszását gyönyörűen stabilizálta, jelenleg is egészségileg nagyon jól érzem magam, a covidon is háromszor sikeresen átestem.
Már a kezdetektől a kapusposztot választotta?
Lényegében igen, hiszen már a második edzésen a kapuban álltam. A kapus minden labdajátékban sajátos pozíció, hiszen attól, hogy egy csatár elront valamit, az eredmény nem változik, de akár egy kapushibától is már elveszhet a meccs. Emiatt nagyon negatívan értek a sikertelenségeim, s minden egy góllal elvesztett meccsünk után úgy éreztem, azt az én hibám okozta. Szoktam mondani, nincs olyan lövés, amit ne tudtam volna – persze utólag – kivédeni, ha tudtam volna, hogy hová lövi az ellenfél csatára.
Azt, hogy ennyire jó kapus lett Önből, nyilván a testi adottságainak is köszönheti. Mik voltak az egyéb tényezők?
Ez egyértelműen így van, közel két méter magas vagyok, hosszúak a kezeim is, a fesztávom 212 cm, ezzel kellett védenem a három méter széles kaput. Az adottságok mellett speciális edzésmunkát végeztem, nálunk, kapusoknál nem az úszás sebessége az elsődleges, sokkal inkább az erős lábtempó, ami segít kiemelkedni a vízből.
A sikereknek egyik része fizikális, a másik pedig azok a lelki okok, amelyek az adott időszakban foglalkoztatják az embert.
Úgy gondolom, hogy aki profi sportoló, annak kötelessége, a meccs minden pillanatában megfelelő fizikai állapotban lenni, túledzett lehet, de aluledzett soha.
A formán kívül esés viszont abból fakadhat, hogy az ember esetleg azon gondolkodik, ő nem is annyira jó, ahogy gondolják. A hullámvölgy szerintem inkább önbizalmi válság és nem tényleges teljesítményromlás.
A válogatottnál dr. Budavári Ágota volt, aki sportpszichológusként mellettünk dolgozott, neki mindhárom olimpián sokat köszönhettünk. Különösen azt becsültem benne, hogy nem értékelte túl a saját szerepét, mellettünk volt, mint egy olyan mankó, akire szükség esetén támaszkodhattunk. Azóta is ezt a sportpszichológusi mentalitást tartom etalonnak: ha kellek, itt vagyok, de egyébként békén hagylak titeket!
Ezek a gondolatok a kapuspozícióból adódnak, de globálisabban tekintve a dolgokat, mit adott Önnek a sport?
Legfontosabbnak azt tartom, hogy hitet adott a munkában. s annak a gyümölcsében. A civil életem 2018-tól négy éven át nem úgy alakult – pedig irdatlan munkát elvégeztem -, ahogy szerettem volna, viszont most már úgy látom, hogy kezdenek a dolgok beérni. Ha párhuzamot állítunk, akkor hiába teszem magam oda az edzésen, tudom, hogy nem holnaptól, hanem csak holnaputántól fogok tudni jól védeni. Nem elég tehát – viszont feltétlenül szükséges – a munkát újra és újra és újra belerakni egy dologba, de emellett türelem is kell kivárni azt, hogy ez a befektetett munka meghozza a gyümölcsét.
Három olimpiai aranyérem után még létezik motiváció egy sportolónak?
Az én esetemben létezett, hisz csapatban előttünk is voltak háromszoros aranyérmesek, viszont négyszeres még senki. Nem véletlen, hogy a negyediket is nagyon meg akartuk nyerni, de az sajnos Londonban nem sikerült.
Nem mintha hiányérzetem lenne – hiszen számtalan aranyat nyertem a pályafutásom alatt a különböző tornákon és a bajnokságban – de érdekességként megemlítem, hogy az Európa-bajnoki aranyérem hiányzik a gyűjteményemből. Ezekről ezüstöt és bronzot hoztam többet is haza, de valahogy az arany soha nem jött össze.
Ön csapatjátékos, így a sikerek is mindig közösek.
A sikereim kapcsán mindenképpen megemlíteném, hogy ezeket a válogatottal Kemény Dénes kapitánysága alatt értük el. A válogatottságom alatt két évet leszámítva klubszinten pedig Gerendás György volt az edzőm, így természetesen ez a két ember meghatározó volt a pályafutásom alatt.
Ha a válogatottat mint csapatot tekintjük, akkor abban hatan voltunk olyanok, akik ezt a három aranyat elértük. De nyilván nem csak csapattársak lettünk, hanem életre szóló barátságok is kötődtek köztünk, ezek a győzelmek, ha tetszik, ha nem, sírunkig – sajnos Benedek Tibor már nincs köztünk – összekötnek minket.
De nem csak nekik van kiemelt szerepük az életemben, hiszen bármelyik játékos, akivel együtt küzdöttünk egykor az olimpiai érmekért, bármikor számíthat rám, s remélem, én is bármikor számíthatok rájuk.
A vízilabda nyilván most is életének fontos része és követi az eseményeket. Hogyan vélekedik női vízilabdázóink teljesítményéről?
Az egyenrangúságnak ott kell kezdődnie, hogy a női sportokat is legalább a szakmának egyenrangúan kell kezelnie. Nagyon szurkolunk a lányoknak, nagy generációk nőttek fel náluk is, véleményem szerint a női szakágnál tudatos munkával hatalmas lépésekkel lehet előrelépni. Ennek is köszönhető, hogy a lányaink is évről évre jobbak, s bízom benne, hogy ők is nemsokára meg fogják tudni szerezni az áhított olimpiai aranyérmet.
A vízben töltött évek után a kispadon ülve edzősködött. Ezt az időszakot hogyan élte meg?
Edzőként úgy éreztem, iszonyú energiákat égettem el, s mégis sokszor tehetetlennek éreztem magam. Egy konkrét szituációval szemléltetem ezt: emberelőnybe kerültünk, időt kértem, elmondtam, hogy a kettesszámú előnyös verziónkat játsszuk. Felálltak a srácok, indult az előny, s erre – mintha semmit nem mondtam volna – pont a legrutinosabb játékosom elkezdi játszani az egyes verziót. Ekkor azt mondtam magamban, hogy nem biztos, hogy kell ez nekem!
Egyébként, ha nyertünk, úgy fel voltam dobodva, hogy nem tudtam aludni, ha pedig vesztettünk, akkor azon rágódtam, vajon hol és mit rontottam el.
Összefoglalva, edzőként is voltak szép sikereim, de emellett nagy csalódások is, de úgy éreztem, ezeket a dolgokat játékosként sokkal könnyebben meg tudtam emészteni, mint edzőként.
Élsportolóként a vízben lét volt az élete, kellett ezért valami árat fizetnie az élet más területein?
A sport mellett az iskola és a tudás is vonzott mindig. A Berzsenyi Gimnáziumba jártam fizikatagozatra, kifejezetten jó tanuló voltam. Ezután felvettek a Műegyetemre, de ekkor kerültem be a BVSC felnőtt csapatába is. Egy évet halasztottam, ami alatt csak vízilabdáztam, s ez megmutatta, hogy ez az én igazi utam. Onnantól kezdve nem az iskola mellett vízilabdáztam, hanem vízilabdázóként végeztem el az egyetemet. Műszaki menedzser vagyok, ami közgazdász diplomának számít, a végzés után bent maradtam az egyetemen, ott végeztem el az MBA-t is.
Voltak lemondásaim, például 1994-ben nemet mondtam a Stanford Egyetem ösztöndíjára azért, hogy válogatott vízilabdázó lehessek. Családi vonatkozásban pedig lemaradtam a nagyobbik fiam születéséről, s a gyerekeimmel sem tölthettem annyi időt – utólag ezek kicsit hiányoznak -, mint szerettem volna az állandó versenyek, utazások miatt.
Abbahagyta az aktív sportot és az edzősködést is. Mivel telnek most a napjai?
2018 óta vagyok az egri vízilabdaklub elnöke, de emellett mezőgazdászként élem az életemet, egy kisebb – örökölt – családi birtokon, ahol az a célom, hogy egy háromrobotos tehenészetünk legyen.
Két nagy szerelmem van: a mezőgazdaság és az egri vízilabdaklub, ez utóbbiban szeretném újra olyan stabil alapokra helyezni az utánpótlást, mint annak idején a Gerendás-érában volt.
Említettem most az előttem álló célkitűzéseket, de mégis az életem legfontosabb céljának azt tartom, hogy a három gyerekem boldog legyen. Nagylányom, Júlia húszéves múlt, ő grafikusművésznek tanul. Nagyfiam, Marci 18 éves, 2022-ben világbajnokságot nyert az U18-as csapattal, előtte pedig EB-bronzot U17-ben, most az Újpest első csapatát erősíti. Kisebbik fiam, Zéno 9 éves, ő is aktívan vízilabdázik, de ő még olyan fiatal, hogy náluk még nincsenek bajnokságok. Boldog vagyok tehát, már csak azért is, mert úgy néz ki, lesznek, akik a magyar vízilabda sportban tovább viszik a Szécsi nevet.
Tölgyesi Tibor
Kiemelt képünk forrása: MTI/Kovács Anikó
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
