11.2 C
Budapest
2021. május 10., hétfő
Magyar Jelen
Kiemelt Vélemény

A Nyugat volt Lenin és a kommunista terror felbujtója

– A Nyugat tevőleges asszisztálásával került Lenin hatalomra, a Nyugatot a kommunizmus bűneiért legalább olyan felelősség terheli, mint a büntetőjogban a gyilkos felbujtóját – írta az Erdély.ma portálnak Borvendég Zsuzsanna. Folytatás alább.

„Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog.” – mondták a hetvenes évek második felében az óvónénik, amikor november elején elgyalogoltattak minket Lenin bácsi szobrához egy szál virággal. Két dolog maradt meg bennem: az egyik, hogy Lenin bácsi szobra igencsak messze esett az óvodától; a másik az értetlenkedés, hogy vajon miért a szobrának viszünk virágot, ha úgyis él. A válasz az volt, hogy azért, mert már meghalt. A gyermeki elmémben vihart kavaró kognitív disszonancia elnémított. Nem volt több kérdésem, de Lenin bácsi szobrától szorongva féltem ezután. Néhány évvel később – ugyan még vörös nyakkendőben díszsorfalba állítva a tribün előtt május elsején – fuldokolva nevettünk a madárürülékes Lenin bácsin és ezen az ócska szlogenen. Pedig az óvónéniknek igazuk volt: Lenin még ma, negyven évvel később is él, és – félelmetes kimondani –, de a tendenciákat látva, élni is fog még jó ideig.

Lenin felépített ember volt, egy hálózat állította őt egy mesterterv élére, amely a világtörténelem egyik legnagyobb társadalmi kísérletét volt hivatva levezényelni. 

A feladatot vitathatatlan hatékonysággal hajtotta végre. Kifinomult érzéke volt – neki, vagy a hálózatának – ahhoz, hogy miképpen lehet tömegeket manipulálni és megnyerni olyan eszméknek, amelyek ab ovo magukban hordozzák az erőszakot, és nem ígérnek mást, minthogy az úgynevezett egyenlőség nevében elnyomják az egyéniséget, üldözik a talentumot és az alkotó szellemi erőt. A társadalmi kísérlet brutális eredményt hozott. Bár a bolsevik puccs után Lenint hamar utolérte a végzete, de az a ködösítés, amely úgy próbálja a kommunista bűnöket elfedni, hogy a „szent” eszme kisiklatását Sztálin nyakába varrja, épp olyan manipulatív hazugság, minthogy a társadalmi egyenlőség megteremtése jobbá teheti a világot. Az ideológiát és a gyakorlatot szétválasztani egymástól tökéletesen értelmetlen: a megvalósult szocializmus bebizonyította, hogy az elmélet emberellenes. Nincs miről beszélni. Végtelenségig lehetne szómágiákkal passzírozni azt a bizonyos végterméket, hogy ez még nem is az volt, hanem csak az odavezető út (ami még jószándékkal sem volt kikövezve), és Sztálin az oka minden rossznak, ami bekövetkezett, ettől a végtermék állaga és szaga változatlan marad.

Ha ugyanis egy tudományos hipotézisről a bizonyítási eljárás során kiderül, hogy téves, az elmélet megbukott.

Lenin

A Lenint felépítő hálózat mai reinkarnációja a kommunizmus ideáját mégis életben tartja, felhasználva ugyanazt a rendszert, amely Lenint hatalomba segítette, erkölcsi és anyagi támogatást nyújtva az emberkísérletekhez. Lenin hasznos idiótáknak nevezte a nyugati társutas értelmiséget, ezzel le is leplezte azt a mélységes cinizmust, amely a bolsevik ideológiát jellemezte.

Aki elhiszi, hogy a kommunizmus eszméje humánus és a társadalmi igazságosság alfája és omegája, az – még Lenin szerint is – csak idióta lehet. 

Ezek a társutasok – akik között bizony kimagasló tehetségek is voltak – ujjongva nézték végig, amint Lenin brutális gyorsasággal hajtotta végre a magántulajdon felszámolását, mit sem törődve a kizsigerelt nép szenvedésével, az éhínségekkel, a földjéhez ragaszkodó parasztság ellenállásával. „Ahol fát vágnak, ott hullik a forgács.” Hát hullott rendesen! És mennyire volt tudatában Lenin annak, hogy amit tesz, azt a nép ellenében teszi? Nyilván teljesen, hiszen a végrehajtott puccs után – ami köré orbitális legendát tudtak szőni – az első tette a Cseka, vagyis a párt magánhadserege, a politikai rendőrség felállítása volt, hogy megvédje totális államát és saját magát a néptől.

Mindez még kevés volt a cél eléréséhez. A „szép új világ” felépítéséhez tőkére volt szükség, ami csak a lenézett kapitalizmusból érkezhetett, de ez sem jelentett problémát, hiszen ott volt a hálózat. Marxról olvastam egyszer azt a frappáns megjegyzést, hogy azért volt ideje filozofálgatni, mert Engels gyáros papája biztosította számukra a kényelmes anyagi hátteret, dolgoznia nemigen kellett egyiküknek sem.

A bolsevikok is megkapták a maguk pénzügyi segítségét Nyugatról, amellyel valószínűleg mindkét fél jól járt. Hatalmas konzorciumok hatoltak be Szovjet-Oroszországba, koncessziókat kapva a kisajátított és állami tulajdonba vett ipari ágazatok beindítására, működtetésére. (Felmerül a kérdés, hogy vajon nem ez volt az egyik cél, amiért Lenint felépítették?) Vegyesvállalatokat alapítottak a nyugati nagyvárosokban, amelyek fele részben szovjet tulajdonban álltak, a másik felükben pedig nagyvállalatok és bankok voltak érdekeltek, hogy finanszírozni tudják a beruházásokat. Ennek mintájára hozták aztán létre később a magyar vegyesvállalati rendszert, amely megnyitotta az utat az offshore és Magyarország kifosztása előtt. Államkapitalizmus, szokás mondani erre az időszakra újabban.

Valóban így van, ha az államkapitalizmus alatt a világtörténelem legszélsőségesebb tőkekoncentrációját értjük, hiszen nem a magántulajdon visszaállításáról volt szó, hanem koncessziókról, bérletekről – a működéshez szükséges tőke behívásáról/beengedéséről. Közben létrejött az abszolút nagytőkés, akit még a szabadverseny kihívásai sem korlátoztak, hiszen az ország teljes vagyona felett egy szűk pártelit rendelkezett kvázi magántulajdonosként. A legkíméletlenebb vadkapitalizmus hódított teret, amely kizárta a kapitalista folyamatokba beépített kontrollt, például a piacok szabályozó szerepét, vagy a szakszervezeti mozgalmakat. A szocializmus a kapitalizmus eddigi legzabolátlanabb formáját valósította meg, ahol a tőketulajdonos profitmaximalizálásra irányuló törekvésében a politikai tőke, vagyis a hatalom kisajátítása is meghatározó szerepet foglalt el. 

Lenin szándékát Sztálin nem kisiklatta, hanem beteljesítette.

Bár úgy tűnik, hogy megalomán őrületében nem ismerte fel igazán Lenin és az őt küldő nagytőke szándékait: a koncessziókat kapó cégeket a harmincas évekre elkergette. De a nyugati hálózatok fenntartásának fontossága számára is nyilvánvaló volt.

Lenin – a hasznos idióták segítségével – már hatalomra jutása előtt is választékos technikával használta a kultúrát saját propagandájának terjesztésére, vagyis agymosásra. A bolsevikok a húszas évektől talán minden idők legjobban működő gépezetét építették fel. Gondoljunk Willi Münzenberg médiabirodalmára, vagy a frissen létrejött Szovjetunió filmgyárára, amely még Hollywoodot is lekörözte termékenységben. A Komintern és a szovjet titkosszolgálat mindent behálózó kapcsolatrendszere kormányzati szinten sok nyugati ország kulturális igazgatásában volt jelen, a legnevesebb írók, filozófusok, rendezők és színészek trendinek érezték, hogy hódoljanak a kommunizmusnak.

Az eszme hirdetői ott voltak minden területen, ahonnan el lehetett érni a tömegeket, de elfoglalták az egyetemi katedrákat, megszállták a tudományos műhelyeket, jó érzékkel sajátították ki azokat a pozíciókat, ahol „zsűritagok” lehettek. A „zsűri”, vagyis a magukat hitelesnek és szakmainak kinevező emberek megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatással döntötték el, ki számít tehetségesnek vagy jó szakembernek egy-egy területen.

Arthur Koestler

Arthur Koestler

Filozófusaik kidolgozták azt a gondolatbörtönt, amelyet Koestler zárt rendszernek nevezett el, és amelyből nem volt szabadulás számára sem. Ezt a jelenséget így írja le: „olyan rendszer, amely semmilyen, újonnan megfigyelt tény nyomán nem hajlandó módosítani önmagát, hanem kellően rugalmas védekezőrendszerrel bír ahhoz, hogy semlegesítse ezek hatását. […] Röviden tehát a zárt rendszer kizárja az objektív érvelés lehetőségét, mégpedig két, egymáshoz kapcsolódó eljárás segítségével: a) a tényeket skolasztikus módszerekkel megfosztják bizonyító erejüktől; b) az ellenvetést úgy teszik semmissé, hogy az érvelés hangsúlyát áthelyezik az ellenvetés mögötti pszichológiai motívumra.” Vagyis Koestler szerint a tények nem számítanak a kommunista hittel rendelkező egyénekkel vívott vitában, a racionális érvek elől a pszichológia világába menekülnek, érzelmekre apellálnak.

Ismerős mindez? Ha igen, az nem véletlen.

A zárt rendszer mai formája az a liberális (valójában kommunista) véleményterror, amely ellenáll minden racionális érvnek, sokszor még a természet és a biológia törvényeinek is, és nem tűri a másként gondolkodást. A hálózat működése és hatalma változatlan, a technika jól ismert. Aki nem ért egyet, az rasszista, fasiszta, náci, homofób, antiszemita vagy bármi egyéb, csak egy valami nem lehet: egy értékekhez, tényekhez, érvekhez ragaszkodó ember, aki egyszerűen csak másként látja a világot, mint a zárt rendszer rabjai.

De foszladozik, fel-fel feslik a hazugság szövete, és kikandikálnak a lólábak. A kommunista tanoknak volt egy nagy „szerencséje” a huszadik század első felében: a nácizmus térhódítása. A sztálini terror azzal tudta magát szalonképessé tenni, hogy beleállt a hitlerizmus elleni harcba. Az „antifasiszta” küzdelem kölcsönözte az egyetlen legitimációt a szovjet rendszernek, és ezt állítják ma is elénk abszolút mértékként.

 Csakhogy ma már történeti elemzések bizonyítják a nácizmus és a kommunizmus kollaborációját, Hitler és Sztálin együttműködését, tudjuk, hogy erkölcsi gát nélkül üzleteltek egymással a gyilkos ideológiák képviselői. A balliberális oldal hiába igyekszik még ma is erényt kovácsolni az antifasizmusból, mára hiteltelenné vált, elveszítette egyetlen erkölcsi talapzatát.

A holland baloldaliak tette olyan kor- és kórtünet, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Legkésőbb Szolzsenyicin óta a Nyugat is tudja, mit tett a kommunizmus azokkal, akik felett hatalmat gyakorolt, mégsem hajlandó elismerni, hogy a világtörténelem legvéresebb diktatúráját szabadította ránk.

A Nyugat tevőleges asszisztálásával került Lenin hatalomra, ők dobták oda Sztálinnak a háború után ezt a térséget, mit sem törődve az itt élő emberek sorsával. A Nyugatot a kommunizmus bűneiért ugyanolyan felelősség terheli, mint a büntetőjogban a gyilkos felbujtóját.  Ha elismernék, hogy a kommunizmus semmivel sem különb a nácizmusnál, sem ideológiai sem gyakorlati szinten, egyértelművé válna az ő felelősségük is.

Hamisan tanítják tehát a múltat, olyan generációkat nevelve ki, akik elhiszik, hogy el lehet választani az eszmét a kegyetlen valóságtól. Minket, akik magunkban hordjuk fél évszázad fájdalmát, napi szinten aláznak meg újra és újra ezzel a kettős mércével. Ezt a szellemi térben sem hagyhatjuk szó nélkül!

További híreink

Kijárási tilalomban kitöréstúra – feljelenti magát Novák Előd

Irányi Dániel

Toroczkai László: lehetséges-e a szibériai bérrabtartás?

Kemény János

Az újságíró meggyilkolásának mielőbbi felderítését ígérte az athéni kormány

Kemény János

A tartalom és a hirdetések személyre szabásához, a közösségi médiafunkciók és a forgalom elemzéséhez, ez az oldal sütiket használ. A webhelyünk használatával kapcsolatos információkat a közösségi média-, reklám- és elemző csapatunk más olyan információkkal is összehasonlíthatja, amelyeket Ön adott meg, vagy amelyeket a szolgáltatásai használatából adódóan gyűjtöttek. Elfogad Bővebben