„A pacifizmus csak álmodozás – amennyi a fegyvered, annyi az országod és a kenyered.”

Tiszteletet a Rongyos Gárdának!

A nyugat-magyarországi felkelés évfordulójára

„Magyarország a magyaroké. Magyarország határai nem a maiak, hanem a háború előttiek. Ezekért és magyar fajunkért készek vagyunk bármelyik pillanatban életünket adni. … Harcolunk a nemzetközi, országvesztő vörös uralom ellen. Harcolunk az istentelen és hazátlan rombolók ellen… A pacifizmus csak álmodozás – amennyi a fegyvered, annyi az országod és a kenyered. … A magyar élet minden síkján magyarok legyenek a vezetők.”

Ezen gondolat mentén hívta életre Kecskemét melletti tanyáján 1919 tavaszán Héjjas Iván a Rongyos Gárdát. Tagjai frontot megjárt katonák, gazdalegények, napszámosok és a Székely Hadosztály maradékai voltak. Céljuk a haza megvédése volt a kommün vérgőzös diktatúrájától és a román területrablóktól.

Toborzóterepük a Duna-Tisza köze volt. Nem ok nélkül. Ez a vidék volt ugyanis a tanácsköztársaság alatt kitört ellenforradalmi felkelés központja, melyet Szamuely Tibor és terrorlegényei kegyetlenül megtoroltak.

Az önszerveződő alakulat társadalmi származástól függetlenül egyesített időst és fiatalt egy közös cél érdekében. Az igazi hősiességet azonban 1921 augusztusában cselekedték meg.

Az antant 1919 nyarán úgy határozott, hogy a vörössé vált Ausztriának veti oda Magyarország nyugati végeit. Megtehette, hiszen Károlyi Mihály naiv pacifista politikájának következtében az ország nem rendelkezett honvédelemmel. Az egyetlen fegyveres erő, a Székely Hadosztály ellátását akadályozták, míg az országot anarchiába taszító kommunista uralom egyenesen ellenséget látott a frontot megjárt székelyekben, akik hónapokon keresztül minden nehézség dacára védelmezték Erdélyt a román betöréstől.

Nyugat-Magyarországot Ausztria 1921. augusztus végén vehette át. Egészen pontosan csak vehette volna, ha a Rongyos Gárda önkéntesei Ágfalvánál – Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor parancsnoksága alatt – meglepetésszerű tüzet nem nyitnak az osztrák csendőrökre, akik végül sietve távoztak. Ezzel kezdetét vette a nyugat-magyarországi felkelés. A felkelésben részt vevő – ízig-vérig katona – Maderspach Viktor 1916-ban szerzett magának hírnevet, amikor az Erdélybe betörő románokkal szemben gerillacsapatot szervezett, s a Kudzsiri-havasokban, a Retyezát és Páring hegységekben, valamint a Vulkán hegységben halálmegvető bátorsággal vette fel a harcot a románokkal.

Ausztria 1921 szeptemberében ismét megkísérelte Sopron elfoglalását, azonban a nyugat-magyarországi felkelők a második ágfalvai ütközetben – az Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy csendőreitől kapott fegyverekkel – ismét megfutamították a túlerőben lévő osztrák alakulatokat. A győzelem végleg megmentette Sopront az idegen megszállástól. A másfél hónapig tartó küzdelemben a Rongyos Gárda – a helyi lakosság támogatásával – a történelmi határon kívülre szorította az osztrákokat.

A háborús veteránok, gazdalegények és egyetemisták szabadságharcának volt köszönhető, hogy 1921. december 14-16-án népszavazás döntött Sopron, Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk és Sopronbánfalva hovatartozásáról. A szavazásra jogosultak többsége Magyarországot választotta.

Hogy Trianon után tartós revíziós siker született, az a Rongyos Gárda ellenállásának az érdeme. Önként ragadtak fegyvert, s nélkülük Sopron ma Ödenburg lenne. Nélkülük nem tiszteleghetnénk a „Hűség városa” előtt.

A Sopron környéki népszavazás példájára 1923. január 10 és március 9. között tíz Vas megyei település került vissza Magyarországhoz: Ólmod, Kisnarda, Nagynarda, Pornóapáti, Alsócsatár, Felsőcsatár, Szentpéterfa, Horvátlövő, Németkeresztes és Horvátkeresztes. Küzdelmük tehát minden téren példamutató volt, mely annak a bizonyítéka, hogy a legreménytelenebbnek látszó helyzetben is van értelme a Hazáért küzdeni, s a legnehezebb időkben is akad lehetőség a visszavágásra. Ezt igazolta a balassagyarmati és a szomoróci felkelés is.

A nyugat-magyarországi felkelésre nemzetközi példa is akadt a török- és az ír függetlenségi háborúval. Az ír fegyveres ellenállás tette lehetővé, hogy az angol-ír egyezmény aláírásával létrejött az Ír Szabadállam, a török függetlenségi háború eredményeképpen pedig az antant kénytelen volt felülbírálni a sèvres-i diktátumot, s elfogadni a jobb területi kondíciókat biztosító lausanne-i szerződést. Ezek a történelmi példák azzal az örökérvényű tanulsággal szolgálnak, hogy a fegyveres ellenállás révén kedvezőbb egyezményt lehetett kieszközölni.

1945 után a hősök sorsa az üldöztetés és elhallgatás lett. A Rongyos Gárdát a marxista történetírás a fehérterror megvalósítójának titulálta. A vörösterrorra adott rekaciót – melynek valóban voltak halálos áldozatai (ezt senki nem vonja kétségbe) – a kommunista időszak emlékezetpoltikája eltúlozta és hazugságokkal tarkította, hogy a tanácsköztársaság bűneit elhallgassa, vagy relativizálja. Így állhatott köztéren többek között Szamuely Tibor szobra is, akinek oroszlánrésze volt a vörösterror megszervezésében és működtetésében. A kommün utáni elszámoltatást sokan máig antiszemita atrocitásokként írják le. A felelősségre vonás azonban nem a zsidók, hanem a kommunisták ellen irányult. Korvin Ottót sem a zsidó származása miatt ítélték halálra, hanem azért, mert a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályának vezetőjeként számos ember haláláért volt felelős.

1918 októberétől kezdve a magyar történelem legsötétebb időszaka következett be. Az ország akkori vezetése tétlenül szemlélte ahogy a cseh, román és szerb csapatok egyre beljebb vonulnak az ország területén. A honvédséget leszerelték, a rend felbomlott. Károlyi Mihály 1919-ben közvetve átjátszotta  a hatalmat a kommunistáknak, akik az oroszországihoz hasonló terrort valósítottak meg. A halálos áldozatok száma – 133 nap alatt – meghaladta az 500 főt. Az ország jelentős része idegen megszállás alatt állt. A Budapestig, majd Győrig vonuló románok csak 1920 tavaszán hagyták el a Tiszántúlt, a szerbek pedig egészen 1921 nyaráig uralmuk alatt tartották Baranya vármegyét. A megszállók a gabonatermést, a szenet, az állatállományt, a közlekedési eszközöket, vasúti járműveket magukkal vitték. Balátható, hogy ilyen körülmények között csak erős kézzel lehetett fellépni a rend és a törvényesség visszaállítása érdekében.

Évtizedeken keresztül beszéltek, publikáltak a fehérterrorról, s ez akadályozta, hogy a Rongyos Gárda tagjairól az őket megillető módon emlékezhessünk. Trianon és a soproni népszavazás centenáriuma után ideje, hogy végre a hősökről beszéljünk és szakítsunk a marxista narratívával.

/Csarnai Márk/

borító: Hadtörténeti Múzeum