A szentmártonkátai tragédia társadalmi tanulságai

A szentmártonkátai, öt fiatal életét követelő, a vasúti átjáróban történt autóbaleset tanulságai messzire mutatnak, s ha nem vonjuk le őket, hiábavalóan haltak meg a tragédia áldozatai. A helyi közösségi oldalakon olvasható információk szerint a sofőrnek nem volt sem jogosítványa, sem annyi józan belátása, hogy ne hajtson fel a sínre a leeresztett félsorompóval és piros jelzéssel biztosított Tokaj InterCity elé november negyedikén este.

A sofőr családját ismerő közösségi internetes források szerint az édesapa ennek ellenére nemcsak autót vett jogosítvány nélkül vezető fiának, hanem több alkalommal már a közlekedési büntetéseket is kifizette fia helyett.

A szentmártonkátai baleset sajnos nem egyedülálló tragédia, hanem hazánk szociokulturális állapotának szomorú mementója.

Az országban ma már vannak olyan no-go zónák, olyan halmozottan hátrányos helyzetű térségek, ahol a hatóságok, a rendőrség, önkormányzat nem tud úrrá lenni a problémákon. Ez már nem is céljuk, inkább csak egyfajta modus vivendi, még éppen elviselhető közállapotok fenntartására törekednek, amellyel ugyanakkor naponta teszik kockára a többségi társadalom tagjainak testi épségét és vagyonának biztonságát.

A helyiek jól tudják, hogy melyek azok a családok, amelyek falopással, orvvadászattal, drogkereskedelemmel szerzik jövedelmüket. Sőt előfordul emberkereskedelem és rabszolgatartás is, amikor kiszolgáltatott emberektől elveszik az irataikat, és némi élelemért cserébe ingyen dolgoztatják őket „segítség” címén. A hatóságok is tudják, de nem tesznek ellene, csak nagyon kirívó esetben.

Ilyen hátrányos helyzetű térség a Tápióság, a Jászság jelentős része is, hogy a jól ismert hajdúsági, nyírségi, hevesi vagy baranyai problémákat ne is említsük. 

Ki kell mondani: a rossz közbiztonsági helyzet egyrészt a helyi cigányság egy részének, és a körükbe züllött magyaroknak az életviteléből fakad: azaz a kábítószerezésből, az iskolázatlanságból és a szándék hiányából, hogy értelmes munkával és életvitellel illeszkedjenek be a többségi magyar társadalomba. A szentmártonkátai balesetet okozó gépjárműben is részben ilyen fiatalok ültek.

A probléma másik része pedig az elhibázott kisebbségpolitika. A leszakadó rétegek felzárkóztatási programjai jórészt eredménytelenek: a bűnözői életformában élő rétegek mindig újratermelődnek. Az iskolai és lakóközösségi felzárkóztatáson alapuló integrációt már az 1950-es években megkezdték az akkori kormányok. Felszámolták a cigánytelepeket, és lakóikat beköltöztették a városokba. A cigányság azonban zömében nem zárkózott fel, viszont az adott városrészek polgári színvonala tönkrement; elég, ha csak Budapest nyolcadik kerületére gondolunk. 

Nem segített a szocializmus évtizedeiben gyakorolt szőnyeg alá söprés politikája sem: hiába vitte be a rendőr az iskolába a gyereket, és szülőjét a munkahelyre, ez a társadalmi réteg nem tudott kiemelkedni; a mélyszegénységnek nevezett réteg nemhogy megszűnt volna, de területileg kiterjedt, mostanra már ismét járásnyi, megyényi területeket érint. Ugyan akadnak egyéni sikertörténetek, de 

a társadalmi probléma nem szűnt meg három-négy generációnyi felzárkóztatás után sem.

A szociológusok, önkéntesek, felzárkóztató civil szervezetek pedig nem tudnak hatékony megoldásokat felmutatni, csak a többségi társadalmat, azaz a magyarságot hibáztatják, amikor például a gyermeküket nem akarják beíratni olyan iskolába, ahová úgynevezett HH-s és HHH-s, hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek járnak.

Csakhogy a fogyatkozó és elöregedő többségi társadalom egyre nehezebben birkózik meg a romló közbiztonsági helyzettel, és főleg akkor nem lesz képes erre, ha nem is tudja kellőképpen elhatárolni magát a kezelhetetlen helyzetektől.