A Szatmárnémetiben született Krakkó Rudolf több mint 20 éve foglalkozik aktívan közélettel. 2003-ban megalapította a Szatmári Híd Egyesületet, melynek deklarált célja, hogy erősítse a nemzeti öntudatot a partiumi magyarokban és támogassa a magyar nyelven történő oktatást a helyi intézményekben. Krakkó nevéhez fűződik továbbá a Partiumi Híd Fesztivál, valamint megannyi előadás, megemlékezés és műsor szervezése. A partiumi magyarság megmaradása érdekében tett erőfeszítéseit az RMDSZ és a magyar kormány közönnyel, a román hatalom egzisztenciális ellehetetlenítéssel „jutalmazta”. Nagyinterjúnk.
– Az Ön „ősbűne”, hogy 2003-ban megalapította a Szatmári Híd Egyesületet, melynek azóta is elnöke. Miért érezte fontosnak, hogy létrehozza ezt a szervezetet?
– Az egyesület életre hívásának az volt az apropója, hogy a románok az ezredforduló környékén – átszervezés címszóval – több szatmárnémeti magyar oktatási intézményt be akartak zárni, köztük a fiam óvodáját is.
Az intézmény megmentésére létrejött szülői szerveződésnek én álltam az élére, s kétévnyi küzdelem után végül sikerült is megakadályoznunk a bezárást, az óvoda a mai napig működik, magyar gyermekek járnak oda.
Ez az ügy azonban ráébresztett arra, hogy a probléma jóval sokrétűbb annál, mint hogy egy óvodát vagy iskolát bezárnak-e vagy sem. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a helyi politikum érdektelensége és a szatmári magyarok nemzettudatának meggyengülése miatt a románok azt hiszik, hogy bármit megtehetnek velünk. Viszont mi meg nem hisszük, ezért akartuk megalapítani a saját civil szervezetünket.
– Ha jól tudom, már ez sem zökkenőmentesen…
– Valóban nem. Az egyik RMDSZ-es politikus – állítólag „felsőbb utasításra” – megpróbálta megakadályozni az egyesületünk jogi nyilvántartásba vételét. Végül azonban sikerrel jártunk, és 2003 márciusában jogerősen is bejegyeztettük a Szatmári Híd Egyesületet a szatmárnémeti bíróságon.
– Pontosan mivel foglalkozott az egyesület?
– Fő célkitűzésként a nemzeti öntudat erősítését, a magyar nyelvű oktatás támogatását, valamint a helyi magyar közösséget érintő problémák és visszásságok nyilvánosságra hozatalát határoztuk meg.
Az alapító okirat szellemében nemzetiöntudat-erősítő programokat szerveztünk, ami a gyakorlatban elsősorban a magyar történelem sorsfordító eseményei évfordulóján rendezett emlékműsorokat jelentette, de tartottunk szavalóversenyeket, felolvasómaratonokat és színházturnékat is.
Mivel Szatmárnémeti városa közel esik a hármas határhoz, fontos szempont volt, hogy a rendezvényeink lehetőleg határon átívelő programok legyenek, azaz Szatmár elcsatolt és megmaradt részén élő magyarokat is be tudjuk vonzani.
Rengeteg eseményt szerveztünk, egy részük a Partium egész területére kiterjedt. S voltak olyanok is – például a Trianon-megemlékezés, a szatmári bevonulás emlékműsora, az ’56-os ünnepség, vagy éppen a Wass Alberttel kapcsolatos programok -, melyek bizonyos román körökben kiverték a biztosítékot, de ekkor még sem jogilag, sem máshogyan nem tudtak ellene tenni semmit.
– Mikortól tudtak?
– 2009-ben nagyszabású, többnapos ifjúsági fesztivált szerveztünk Partium Híd Fesztivál néven, ahol „túl sok” magyar zászló lengett ahhoz, hogy azt az imént említett körök szó nélkül hagyják, ezért – a helyi RMDSZ-es vezetéssel együttműködve – próbálták megakadályozni a rendezvényt. De igazából még ekkor sem értek el kézzelfogható eredményt.
A 2010-ben megtartott II. Partium Híd Fesztivált viszont már teljesen ellehetetlenítették anyagilag, így a harmadik felvonásra már nem kerülhetett sor a következő évben. Pedig ez olyan rendezvény volt, ami az egész szatmári közéletet megmozgatta, illetve a helyi magyar politikum alakulására is komoly hatással bírt – az RMDSZ vezetőivel ellentétben a párt „mezei” politikusai közül többen is támogatásukról biztosították a fesztivált, sőt meg is jelentek rajta.
– Csak anyagilag próbálták ellehetetleníteni a rendezvényt és a Szatmári Híd Egyesületet?
– Sajnos nem. Az ellenünk indított hadjáratnak volt egy jogi frontja is: különféle hatósági feljelentésekkel próbáltak megtörni minket. Ebből az egyik egy környezetvédelmi bejelentés volt, ami arról szólt, hogy olyan helyen tartottuk a 2009-ben megtartott I. Partiumi Híd Fesztivált, ami fokozottan védett természetvédelmi területnek minősül. Érdekes módon erről az esemény előtt a tulajdonos sem, azaz az RMDSZ által vezetett helyi önkormányzat nem tudott. A fesztivál vége után egy nappal azonban mégis kijött a Természetvédelmi Ügynökség, és kérték a különleges engedélyt, amivel természetesen nem rendelkeztünk, hiszen addig senki sem jelezte felénk, hogy természetvédelmi területről lenne szó.
Állításuk szerint bejelentést kaptak, hogy teleszemeteltük a környékbeli erdőt, ami nem volt igaz, és ezt a helyszínen ők is megállapították.
Ettől függetlenül látszott rajtuk, hogy az a céljuk, hogy valami ürügyre hivatkozva mindenképpen megbírságolják az egyesületünket.
Végül akkora pénzbüntetést szabtak ki ránk – 3 millió forintnak megfelelő összeget román lejben-, amekkorát környezetszennyezés miatt korábban még senki sem kapott Szatmár megyében. A bírság kifizetésére – annak volumene miatt – nem volt elég pénzünk, ezért később zárolták az egyesületünk számláit, amivel anyagilag teljesen megbénították a működésünket.
Krakkó Rudolf (a mikrofonnál)
– Mit tettek ezután?
– Megtámadtuk a döntést a bíróságon, de nem jártunk sikerrel. A harcot azonban nem adtuk fel, így ha a pénz szűke miatt többnapos fesztivált nem is, előadásokat tudtunk szervezni, általában minden hónapban egyet.
Ennek a programsorozatnak volt az első része a 2012 januárjában megrendezett Wass Albert-emlékműsor, amelyre rengetegen eljöttek, és annyira sikeresnek bizonyult, hogy az eseményt követően a szatmárnémeti könyvesboltokban megsokszorozódott az erdélyi író könyveinek eladása. Wass Albert Szatmárnémetiben addig kevésbé volt ismert a nagyközönség számára.
Mondanom sem kell, ez sem tetszett mindenkinek: a műsor után rövid időn belül eljárás indult ellenem, amiről viszont csak négy évvel később, 2016 őszén szereztem tudomást. Azt, hogy pontosan mi volt a „bűnöm”, nem árulták el – valószínűleg abba kapaszkodtak bele, hogy Wass Albert Romániában háborús bűnösnek számít. Az ügyészség hat hónaptól három évig terjedő börtönbüntetést kért rám.
Ezzel párhuzamosan végrehajtást kaptam a szatmárnémeti munkahelyemre, ami azt jelentette, hogy azt a bírságot, amit 2009-ben róttak ki a Szatmári Híd Egyesületre, rajtam – mint a szervezet vezetőjén – akarták behajtani.
– Romániában ez lehetséges?
– Nem, de találtak egy jogi kiskaput, úgyhogy meg tudták tenni. Minden hónapban elvették a bérem felét. Ráadásul pont akkortájt váltam el a feleségemtől, szóval a másik fele meg a gyerektartásra ment el. Gyakorlatilag jövedelem nélkül maradtam, miközben folyamatosan dolgoztam.
Összehangolt támadás volt, egyszerre szállt rám az ügyészség és az adóhatóság, sőt még a média is. A román lapokban 2012-13-tól kezdve egyre gyakrabban kaptam meg a románellenes és az extremista jelzőt. A személyemet támadó román nyelvű újságcikkek azt követően kezdtek eldurvulni, hogy 2013-ban, mégpedig Románia nemzeti ünnepe „árnyékában”, december első napjaiban autonómia-konferenciát tartottunk Szatmárnémetiben, amelyen az 1945-ös Párizsi békeszerződés (diktátum) óta első alkalommal románok is egyetértettek abban, hogy Romániában jelentős autonómiával rendelkező régiókat kellene létrehozni.
Az időpont kiválasztása nem provokatív célzatú volt, hanem így tudtuk elérni, hogy ezt követően hónapokon át az autonómia témája szerepeljen a román lapok címoldalán. Ettől, azaz, hogy románok velem együtt kérik az autonómiát, nagyon megijedtek, így – a már említett Wass Albert-emlékműsor mellett – az autonómiával, Trianonnal, Horthy Miklóssal, Észak-Erdély visszafoglalásával és a magyar államalapítással kapcsolatos rendezvényeink kerültek középpontba.
A legdurvább az volt, amikor az egyik cikkben kerek-perec felszólították a helyi és az állami hatóságokat, hogy tegyenek már valamit annak érdekében, hogy eltűnjek Szatmár megyéből, mondván, folyamatosan felkorbácsolok valamilyen indulatot.
– Azért ezek elég erős állítások. Beperelte az Önt becsmérlő sajtóorgánumokat, vagy inkább elengedte a dolgot?
– Nem engedtem el. A hazug és mocskolódó írások miatt, és azért is, mert a magánéletemet és családomat is bevonták a lejárató cikkeikbe, 2014-ben pert indítottam, amit aztán mindenki megrökönyödésére jogerősen meg is nyertem. A Szatmár megyei törvényszék ugyanis kimondta: teljesen jogtalanul neveztek szélsőségesnek; a rólam valótlanságot állító lapot pedig bocsánatkérésre kötelezte.
A sajtóperhez hasonlóan jogilag végül a Wass Albert-emlékműsor miatt indított eljárásból is győztesen jöttem ki, az ügyészség – bűncselekmény hiányában – kénytelen volt ejteni az ellenem felhozott vádakat.
Utólag már teljesen egyértelmű, hogy koncepciós, felülről megrendelt eljárás zajlott ellenem.
Erre akkor döbbentem rá, amikor betekintést nyertem az ügyészségi dossziéba. Szembesültem vele, hogy az ügyemben összesen 16 tanút neveztek meg, akik mindannyian olyan személyek, akik az akkor már 17 éve folyó civil tevékenységemben valamilyen módon partnereim voltak. Például segítettek a közönségszervezésben, helyszínt biztosítottak a rendezvényeinkhez, intézték a sajtónyilvánosságot, vagy éppen kisebb összegekkel támogatták a Szatmári Híd Egyesületet.
Ezzel az volt a hatóságok célja, hogy a korábbi támogatóinkat és partnereinket elrettentsék attól, hogy a jövőben is segítsék a munkánkat. Utólag azt is megtudtam, hogy voltak közülük, akikkel egyébként korábban nagyon jó viszonyt ápoltam, évekig kerültek, féltek velem találkozni.
Később kiderült, hogy volt egy „bűntársam is”: egy történelemtanár, aki az ominózus Wass Albertről szóló rendezvényen tartott előadást a kiváló erdélyi író életéből.
Krakkó Rudolf (jobbról az első)
– Adóhatóság, ügyészség, média – akárhogy is számolom, ez három front. Hogy bírta, hogy egyszerre több irányból „lőttek” Önre?
– Sajnos muszáj volt az anyaországba költöznöm, máskülönben havi 0 lejből kellett volna megélnem. Fáj kimondani, de a román hatóságok elérték a céljukat: sikerült elüldözniük Szatmárból.
A Szatmári Híd Egyesület nem szüntették meg a román hatóságok, elviekben a mai napi működik. Viszont, mint arról már beszéltem, anyagilag teljesen ellehetetlenült. Illetve én is csak havi egyszer vagy kétszer tudok hazamenni, így nem lehet helyi közösséget építeni.
Ha ki tudnám fizetni az egyesületről – jogszabályellenesen – rám átruházott bírságot, akkor ismét tudnék Szatmárnémetiben munkát vállalni, a román hatóságok nem emelnék le automatikusan a fizetésemet minden hónap elején.
– Mekkora összegről van szó? Mennyit kellene kifizetnie?
– A beszélgetésünk során említett csendőrségi bírsággal együtt, amit egy ’56-os rendezvényen a magyar zászló miatt szabtak ki (hivatalosan a „közrend megsértése, és csendháborítás” okán, mert a belvárosban tartott fáklyás felvonuláson énekeltünk, a nagyobbik fiam csoportja rázendített a 21,21,23-ra is…), legutóbb nagyjából 3,5 millió forintnak megfelelő lej volt, de már egy ideje nem is követem, és ha azóta nem is növekedett volna, most forintban akkor is több lenne, mert az utóbbi másfél évben a forint a román lejhez képes sokat gyengült.
Korábban 10 ezer forintért körülbelül 135-140 lejt kaptam, de a másfél éve tartó rohamos gyengülés miatt most a napi árfolyam függvényében 116-120 lejt fizetnek érte, ami hozzávetőlegesen 15-20 százalékos gyengülés a lejhez képest.
– Magánember esetében ez valóban rengeteg, de a politikának aprópénz. Nem próbált a magyar kormánytól segítséget kérni?
– Dehogynem. Írtam levelet Potápi Árpádnak, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkárának, melyben kifejtettem a kálváriám részleteit, valamint kértem tőle egy személyes találkozót. Ezt követően be is hívtak megbeszélésre, de nem Potápi, hanem a kabinetvezetője fogadott. Azt mondta, abszolút együtt éreznek velem, de segíteni nem tudnak, mert ez egy nagyon kényes ügy a román partner felé.
Valójában azonban inkább arról lehet szó, hogy az államtitkárság az RMDSZ-től kért információt velem kapcsolatban. S ahogy azt már említettem, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség vezetősége a közéleti tevékenységem kezdetétől fogva ferdeszemmel néz rám – konkurenciát, riválist, vagy nem is tudom, mit látnak bennem, holott én sosem törtem ilyen babérokra.
Illetve az is szúrja a szemüket, hogy én olyan dolgokat vállaltam fel, amiket ők nem mertek, így viszont gyakorta magyarázkodniuk kellett az őket – jogosan – számonkérő partiumi magyarok előtt.
Egy szó, mint száz, az RMDSZ számára kellemetlen volt az állandó jelenlétem Szatmárban, tehát ők szerintem inkább örülnek annak, hogy Budapestre kellett költöznöm. Végtelenül kicsinyesnek tartom ezt a hozzáállást, ráadásul ebből megint csak a románok profitálnak.
A magyar meg lassan elfogy a Partiumban (is).
Kiemelt képünkön: Krakkó Rudolf
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
