Idén emlékezünk meg az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 68. évfordulójáról. Tudjuk, hogy forradalmunk világtörténelmi jelentőségű esemény volt – ezt a történészek, politológusok számos alkalommal kielemezték –, de sajnos egyre kevesebben vannak köztünk azok, akik tevékeny szereplőként önmaguk is formálták, alakították a történelmünk menetét. Közülük most az egykori Corvin közi fegyveres harcossal, Varga Jánossal készítettünk kétrészes nagyinterjút. Ennek mostani, első részében a gyermekkorában ért hatásokról, a forradalom kitörésének előzményeiről mondja el gondolatait, illetve a dicsőséges huszonharmadikán történt személyes élményeit idézi vissza nekünk.
– Hol és mikor született, milyen hatások érték gyermekkorában?
– Nagyon lényeges kérdésnek tartom azt, hogy ki milyen családba születik, ez rengeteget jelent nekem mind a mai napig. De főleg ’56-ban jelentett nekem sokat ez a családi háttér, hiszen meghatározta, hogy fiatalon milyen irányba gondolkodjam.
1940-ben születtem egy budapesti kórházban, de egyébként Pomázon a Kisér utcában a nagyszülőkkel laktam, ott, ahol most is lakom.. Édesapám, édesanyám eléggé vallásos emberek voltak, vallásos nevelésben részesítettek, katolikusok vagyunk. 6-7 éves koromban már bezavartak a templomba ministrálni, utána, mivel jó hangom volt, a Szent Cecília énekkarban is énekeltem. De ezek mellett – ami később meghatározó volt számomra – odahaza, a környezetemben nem hallottam mást, csak azt, hogy a bajok forrása Magyarországon az, hogy itt vannak az oroszok, és a kormány nem azt csinál, amit akar, hanem azt, amit Moszkvából parancsolnak neki.
– Pedig abban az időszakban nem volt kockázatmentes, hogy valaki így nyilatkozzon…
– Egyáltalán nem, én is lopva hallgattam ki a felnőttek beszélgetését, de a templomban, a parókián, otthon, vagy bárhol, ugyanaz volt a vélemény. Tehát, hogy a kommunizmus miatt van itt ilyen nagy szegénység, nincstelenség, jegyrendszer – bár ez utóbbit Nagy Imre már eltörölte –, azért van az, hogy hol van áru, hol nincs a boltokban. Én is többet voltam éhes, mint jóllakott, ez volt a gyerekkoromban a meghatározó érzésem, és ezek nekem abból a korból a maradandó emlékeim.
Itt, Pomázon jártam ki a nyolc osztályomat, és utána elmentem ipari tanulónak. Egy rövid ideig Pomázon maradtam, de miután az az iparos, akinél dolgoztam, tanultam, visszaadta az iparengedélyét, felkerültem Pestre. Harmadéves tanuló voltam, a Garay térnél dolgoztam a Szerelőipari Vállaltnál, amikor 1956. október 23-án kitört a forradalom.
– Gondolom, ma is tisztán emlékszik annak a napnak az eseményeire.
– Hogyne, teljesen! Már csak azért is, mert abban a hat és fél évben, amit börtönben töltöttem, sokszor átgondoltam, hogy mit csináltam jól, és mit kellett volna jobban csinálnom. Volt időm az önvizsgálatra.
De mielőtt erre a napra rátérnék, érdemes megnézni az előzményeket is. Kezdjük azzal, hogy nem sokkal előbb volt a lengyelországi Poznanban egy munkásfelkelés, mi ezzel voltunk szolidárisak. De még ez előtt, az 1956-os év elején februárban volt a XX. pártkongresszus a Szovjetunióban, ahol Hruscsov fehéren-feketén elmondta a sztálini korról a kritikát, azt, hogy akkor milliókat boszorkányperben kivégeztek, és ártatlan embereket hurcoltak meg. Ennek a fordulatnak Magyarországon is volt hatása, Rákosit behívták a pártközpontba, és azonnal Moszkvába vitték. Persze bejelentették – egy déli 12 órás híradásban -, hogy Rákosi elvtárs nagyon régóta már magas vérnyomással betegeskedett, ezért ajánlották az orvosok, hogy menjen kezeltetni magát a Szovjetunióba, s most a feleségével együtt elutazott kezelésre.
Még azon a nyáron előkészítették Rajkék rehabilitálását és újratemetését, de ez mind Moszkvából volt levezényelve. Mi a Szabad Európa rádiót állandóan hallgattuk – mert volt egy világvevő rádiónk -, és értesültünk mindenről.
Tehát ezek az események akkor már Magyarországon is kínáltak egy lehetőséget, az emberek azt mondták, hogy a palackból kiengedték a szellemet, és azt már oda visszanyomni nem lehet. Szép lassan érlelődött itt Magyarországon is a változás, Szegeden egy csoport kivált a KISZ-bizottságból, és megalapította a MEFESZ-t, majd 16 pontban fogalmazta meg a politikai követeléseit. Ezek a követelések eljutottak Budapestre, többek között az Írószövetségbe is. Mindezek alapján akkortól megindult Magyarországon egy forradalmi erjedés.
Visszatérve a nevezetes napra, én október 23-án a Duna-parton lévő Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt dolgoztam egy lakásfelújításon. Tudtuk, hogy erre a napra meghirdettek az egyetemisták egy tüntetést, amit először reggel óta többször megtiltottak, majd végül engedélyezték. A felvonuláson a transzparensek éltették a lengyel fiatalokat, követelték a 16 pont elfogadását. Először a Petőfi-szoborhoz mentek a felvonulók, majd utána átjöttek a Petőfi-szobortól a Bem apóhoz – tehát a Duna-parton a Bem térre – pont akkor, amikor én éppen munkából jöttem el. Abban az időben a Margit hídnál volt a szentendrei HÉV-nek a végállomása, ezzel mentem volna haza, de tetszettek azok a feliratok a táblákon – „Aki magyar, velünk tart!” és hasonlók –, illetve a jelmondatok, amiket a tömeg skandált. Egyre többen csatlakoztak a felvonulókhoz, így én sem hazamentem, hanem érdeklődve hallgattam a felszólalásokat a Bem téren.
Ekkor valaki kitalálta, hogy menjünk és próbáljunk beszélni Nagy Imrével, hiszen az is a pontok között szerepelt, hogy „Nagy Imrét a kormányba!” Elmentem én is az Országház elé, ahol a tér teljesen megtelt, a tömeg pedig Nagy Imre nevét skandálta. Ő egyszer csak megjelent az erkélyen, és akkor azzal köszöntött minket, hogy: „Elvtársak!” Amikor erre volt nagy pfujolás meg fütyülés, hogy mi nem vagyunk elvtársak, akkor már úgy folytatta, hogy „Polgártársak!” – erre mindenki nagyon megtapsolta őt. Azt ígérte, hogy megpróbál majd ezeknek a kéréseknek, követeléseknek valamiféleképpen kompromisszumos megoldást találni, csak mindenki békésen menjen haza, ne legyen semmiféle atrocitás. De a tömeg ekkor már lázban égett, s az egyik része elment a Sztálin-szobrot ledönteni, mondván, hogyha már a Szovjetunióban is tömeggyilkosnak kiáltották ki a Sztálint, akkor mit keres itt a hatalmas nagy, hétméteres szobra a Felvonulási téren? Én először a rádióhoz mentem, aztán a Sztálin-szoborhoz. Drótköteleket akasztottunk a szoborra, és teherautókkal próbáltuk lehúzni, de a drótkötelek elszakadtak. Valaki akkor kitalálta, hogy a Hajógyárból kell hozni lángvágót, s azzal kell körbevágni. Miközben erre várakoztunk, jött egy ember, aki elmondta, hogy a testvéreinket lövik az ávósok a rádiónál, menjünk segíteni nekik, ne hagyjuk, hogy lemészárolják őket. Elég sok fiatal – köztük én is – felpattant egy teherautóra, és a rádió épülete felé vette az irányt.
– Mit tapasztalt, mikor odaért?
Amikor odaértünk, bementünk először a Rákóczi útról a Szentkirályi utcába, azon mentünk a Bródy Sándor utca felé. Bal oldalt a Bródy Sándor utca és a Szentkirályi utca sarkán volt egy fodrászüzlet, ahol legnagyobb megdöbbenésünkre egy fiatal szőke hölgy feküdt mozdulatlanul. Zászlóval volt takarva, de a vére átütött a zászlón. Mögöttünk jött egy mentőautó, abból egy orvos kiszállt, megnézte, s az valami döbbenet volt, amit láttunk. A kis hölgynek a fél feje hiányzott, egy sorozatot kaphatott valami golyószóróból.
Azt is el kell, hogy mondjam, hogy még akkor a rádiónál nem volt a tüntető embereknél fegyver. Elkezdték többen kiabálni, hogy menjünk, szerezzünk fegyvereket, és szabadítsuk ki a küldöttségünket, amely úgy esett fogságba, hogy mikor a tömeg odament és követelte, hogy olvassák be a rádióban a 16 pontot, a vezetőség nem engedte. Erre nagyon üvöltött, kiabált a tömeg, amire bentről kiüzentek, hogy menjen be a rádió épületébe egy háromtagú küldöttség, majd azzal tárgyalnak. De mielőtt a küldöttségbeli srácok bementek volna, azt kérték a tömegtől, hogyha egy órán belül nem jönnének vissza, törjék be az ajtót, és szabadítsák ki őket, mert akkor már biztos letartóztatásban vannak. S valóban, ahogy bement a három fiatal, a párttitkár meg az ávós parancsnok rögtön lefogatta őket.
Letelt az óra, nem jött ki a küldöttség, a tömeg valahonnan építkezési állványlétrát szerzett, amivel részben betörték a kaput, mire az ávósok leadták az első sortüzet. Ekkor a tömegben is megérlelődött, hogy erre fegyverrel kell válaszolni, adott volt tehát a feladat, hogy fegyvert kell szereznünk.
– Ezt hogyan sikerült megtenniük?
– Hát, nekem fogalmam sem volt arról, hogy honnan lehet fegyvereket szerezni. De az idősebbek elkezdték mondogatni, hogy akkor először is menjünk a rendőrségekre, kérjük meg őket, hogy adjanak fegyvert, vagy segítsenek az ávósokkal szemben. Az ÁVO és a rendőrség között ekkoriban volt azért nézeteltérés, mert az ÁVO gyakorlatilag párthadsereg volt, és emiatt a rendőrséget is mindenhol felülírta, felül tudta bírálni. Elmentünk tehát a rendőrségekre fegyvereket kérni, de ott azt közölték, hogy a főkapitány elvtárs nem adott nekik parancsot semmiféle fegyverhasználatra. Na, hogyha nem adott, akkor adjátok ide a fegyvert, majd mi használjuk. Erre az volt a válasz, hogy ezt azért nem lehet, mert akkor katonai bíróság elé kerülnek. Végül csak sikerült rábeszélni őket, úgyhogy a Házsor utcai kapitányságot teljesen kipakoltuk. Nagyon jó minőségű, második világháborús Mauser karabélyokhoz jutottunk, továbbá pisztolyokhoz és jó sok lőszerhez.
Szóval tudtunk fegyvert szerezni, és ezeket odavittük éjjel a Múzeum utcába és a Nemzeti Múzeum kerítéséhez. Mi egészen hajnali fél kettőig hordtuk a fegyvereket, például volt egy MHSZ honvédségi fegyverlerakat, a Margit hídnál lévő Rózsa cukrászda első emeletén is. Onnan pont akkor hoztunk el két-három kocsira való 22-es leventepuskát, amikor megérkeztek az első szovjet tankok Fehérvár környékéről Budapestre. Ezek a Margit hídon átjöttek, rögtön befordultak az Országház felé, bementek a Honvéd utcába a Honvédelmi Minisztériumhoz, majd egy részük a Kálvin térhez ment. De akkor még 23-án éjszaka nem mertek lőni, és nem bántottak senkit.
– A rádiónál sem?
– Ott az volt a helyzet, hogy ekkor már a Bródy Sándor utcába beállt vagy két-három piliscsabai magyar harckocsi, amely átállt a mi oldalunkra. Úgy gondolom, ezek miatt nem mertek bemenni az oroszok a Bródy Sándor utcába.
A Bródy Sándor utcában viszont folyt a lövöldözés gyalogsági fegyverekből egy ideig, de aztán a fiatalok hátulról – a Múzeum utca felöl – a házakon, kerítéseken át megközelítették a rádió épületét, és végeztek azokkal az ávósokkal, akik ott feküdtek a homokzsákokon, és a Bródy Sándor utca felöli kapun keresztül várták a rohamot. Így a rádiót a forradalmárok 24-én hajnalban foglalták el, s bár az oroszok már ott voltak a közelben – a Kálvin téren –, nem avatkoztak be a harcokba.
Viszont azt is tudtuk, hogy az oroszok előbb-utóbb úgyis be fognak avatkozni a dolgokba, ezért sürgetővé vált, hogy mielőbb tűnjünk el onnan. Gyorsan összeszedették velünk a fegyvereket, minden karabélyt, az ávósok géppisztolyait, és első nekifutásra – hiszen az közel volt – átmentünk a Rákóczi téri csarnokba. Aztán valakinek volt egy jobb ötlete, hogy a Corvin mozi és környéke jobban védhető, így átmentünk oda.
Az ’56-os pesti srác emlékműve, melynek minden bizonnyal Varga János volt az inspirálója
Itt a Corvin közben jutott eszébe valakinek, hogy a harcokhoz tudnánk Molotov-koktélokat – ezek tulajdonképpen benzines palackok voltak, olyanok, amilyeneket a finnek is használtak az 1939-es háborúban az oroszok ellen – használni, ami hatásos volt a felülnyitott csapatszállítók, sőt harckocsik ellen is. Mert azoknak a harckocsiknak, amik akkor Magyarországon voltak, fölül volt a kifúvó rácsuk. Hogyha erre rá lett dobva az égő benzines palack, akkor a kipufogócső a tüzet robbanásszerűen beszívta, és ettől berobbant maga a motor is. Azoknál a páncélos típusoknál, amik aztán később jöttek be a forradalom leverésére, a kipufogócsövek már alul voltak kivezetve a föld felé, ezeket már csak páncéltörővel lehetett kilőni. De a páncélosok elleni harcban használtunk két vagy három összecsavart kézigránátot is. Ezeket oda kellett vágni az egyik lánctalphoz, s akkor leverte azt. Innentől a harckocsi már nem tudott továbbmenni, csak forgolódni. Először össze-vissza lövöldözött, aztán a legénysége vagy megadta magát, vagy megpróbált az alsó kibúvónyíláson megszökni.
– Eltelt a forradalom első napja, ön mikor tért haza?
– Még akkor éjjel elmentünk az Üteg utcába, onnan is hoztunk kiskatonákat, fegyvereket, és olyan három óra lehetett, amikor átmentünk Budára, mert azt mondták, hogy ott is van egy laktanya – majdnem a Duna-parton – a Laktanya utcában. Mikor odaértünk, egy kiskatona állta a kapuban, neki mondtuk, hogy szeretnénk a parancsnokkal beszélni. Ekkor csak hirtelen megjelent egy kis dzsippel egy katonatiszt, aki kerek perec elővette a TT pisztolyát, és azt mondta, hogyha nem takarodunk el onnan azonnal, akkor belénk lő. Ekkor mondták közülünk többen is, hogy nekünk nincs fegyverünk, de mi azért jöttünk, hogy itt kapjunk, mert az ávósok lőnek ránk. Egyszer csak megláttam a tiszt vállán a kék parolint, s tudtam, hogy ezek éppen olyan ávósok, mint akik ellen a rádiónál harcoltunk. Akkor gyorsan elhúztuk a csíkot, szerencsénkre nem volt nálunk fegyver, mert ha lett volna, biztos, hogy lemészároltak volna minket az ávósok.
Odamentünk végül az Árpád hídhoz, ahol az én HÉV-megállom volt, amikor egyszer csak megjelent egy olyan motorvonat, amelyik éjszaka szedte össze a különböző irodákból meg pénztárakból a dolgozókat. Mikor meglátott engem a motorvonat vezetője, odakiabált nekem: „Gyere, kis Varga, hazaviszlek!” Megmondom őszintén, én már éhes is voltam, fáradt is voltam, úgyhogy fogtam magam – ez 24-én volt a nagyon kora reggeli órákban -, és elmentem végre haza.
Eddig a sorozat első része, ami úgy zárul, hogy győzött a forradalom, a nép elérte célját, az utcákon a forradalmárok vették át a hatalmat. A második, befejező részben visszaemlékezőnk mesél a szovjetekkel való egyenlőtlen küzdelemről, a forradalom bukásáról, az azt követő kegyetlen megtorlásról. De emellett szó lesz arról is, hogy a rendszerváltozás milyen fordulatot hozott az ’56-os események megítélésében, illetve hogy – sajnos – mennyien szeretnék dicsőséges múltunkat saját önző politikai céljaikra felhasználni.
Tölgyesi Tibor
Kiemelt képünkön: Varga János (forrás: vasárnap.hu)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
