Erdélyi magyarként nekem Trianon a lehetőségek elvesztését jelenti, az első és a második bécsi döntés egyfajta ideiglenes korrekciót, melynek jövőbeni lehetőségéről épeszű ember sosem mondhat le – mondta Pataki Tamás író a Magyar Jelennek adott interjújában. Az erdélyi származású szerzővel a Hazatért Hungária című történelmi albumáról beszélgettünk, mely 100 korabeli képeslap által mutatja be a „kis magyar világ” esszenciáját. Horváth Tamás interjúja.
Horváth Tamás: Trianon 100. évfordulóján jelent meg az Elrabolt Hungária című könyv a Patrióták gondozásában, amely az 1920-as országvesztés pillanatait rekonstruálja – történelmi, korabeli képeslapos album formájában. Ennek folytatása a Hazatért Hungária, amely 100 régi képeslappal mutatja be az 1938 és 1941 között visszatért területek mindennapjait, a revíziós sikereket követő életet. Miért érezted fontosnak a folytatást?
Pataki Tamás: Amikor egy nyáron az Uz Bence Menedékházban jártam, Hargitafürdőn, rádöbbentem, hogy ezt az épületet Magyarországon építették. A II. bécsi döntéssel ugyanis hazatért a Hargita vidéke is, az Erdélyi Kárpát Egyesület nemsokára felépíttette és Nyirő József székely hőséről nevezte el az említett házat, az író áldásával. E ház azon boldog évek mementója, amikor visszaszereztük a magyar területek egy részét.
Elkezdtem gondolkodni a fenyvesek között sétálva, hogy vajon vannak-e hasonló épületek, megtalálom-e az ehhez hasonló sorsú jeleket, melyek ebből a nemzeti emlékezet szempontjából „fehér foltnak” számító időszakből valók. Így láttam munkához, és bizony, rengeteg elfeledett történetet és helyszínt találtam, melyek mindmáig megvannak.
– Erről a témáról már nem írtak elég könyvet?
– Inkább csak a virágesőben bevonulgató honvédekről, az örömmámorról és a boldog felszabadultság napjairól. Ez mind igaz, ez mind szép és jó, csakhogy a „legyen táncon” túl más dolgok is történtek ebben az időben. A magyarság történelmi lehetőséghez jutott és igenis élt ezzel a történelmi lehetőséggel: elődeink azonnal elkezdték integrálni és fejleszteni a visszaszerzett területeket, minden értelemben. Az akkor elért eredményeinket még senki nem foglalta össze ilyen formában, ráadásul túlontúl hangossá vált azon vélemény, miszerint a reviziónak semmi értelme nem volt, inkább csak ártott.
Ez történelmietlen hazugság.
– Hogyan sikerült hozzájutnod ahhoz a 100 korabeli képeslaphoz, amelyek megjelennek a műben?
– A képeslapokat 1938–1944 között adták ki, arra törekedtem kiválasztásukkor, hogy látsszon rajtuk a korabeli „magyar élet”. No meg azok az apró történelmi jelek, melyek a változást jelzik: ilyen a hatalmas magyar címer a rozsnyói „Eiffel-tornyon” vagy a füleki váron az óriási „Mindent vissza!” felirat. De ezek csak az öröm jelei, vannak képeslapok, melyek azóta elpusztult helyeket és „magyar jelenléteket” örökítettek meg, ilyenek a távolba néző férfiak hazánk legmagasabb pontján, a Horthy-csúcson, vagy Kárpátalja felszabadításának az emlékműve, melyet vitéz Latorczay Lőrinc őrnagy katonái építettek fel a Radvánc feletti gránithegyre. Az őrnagy vezetésével innen indult el az 5. gépkocsizó zászlóalj Kárpátalja felszabadítására 1939. március 14-én (e szobornak mára se híre, se hamva).
De az Erdélybe tartó, Királyhágon kanyargó Citröen autóbusz, az akkor épült csíkszeredai Városi Szálló magyar lapokat olvasó vendégei, vagy a szovátai fürdőzők nyári öröme is mind e korszak kis örökkévalóságai közé tartoznak.
– Milyen volt e korszak hangulata?
– Ezek a magyar eufória évei voltak. Egy olyan korszak, melyben a magyar sztárok nem a mindenkori Dubaiban, hanem a Gyilkos-tónál nyaraltak. Azok a nemzedékek tudták, hogy milyen óriási dolog történt, és rögtön elindultak felfedezni Erdélyt vagy Kárpátalját. Szeleczky Zita 1943 nyarán a Gyilkos-tónál napozott, turázott, motorkerékpározott, rengeteg magyar filmet forgattak Erdélyben, köztük a magyar filmművészet egyik csúcsát, az Emberek a havason címűt alkotást. Ezek mind nem jöhettek volna létre, kulturánk sokkal szegényebb lenne a reviziós sikerek nélkül.
Ráadásul, mint mondtam, ha erről a korszakról hallunk, csak a negatívumokat emelik ki, de egy szót sem szólnak arról, hogy a magyar kultúra akkor élt és virult. Nem csak erdélyi vasutat építettek, hanem lelki revizió is zajlott. Gondolnánk ma, hogy a délvidéki Zombor főterét színpaddá alakították, és 1943-ban előadták Herczeg Ferenc Bizánc című történelmi drámáját? Képzeljük el a zomboriakat, amikor a főterükön Konstantin császár ezt kiáltja bele az éjszakába: „Megmondjam, mi vár rátok, ha Bizánc pogány rabság mocskába fúl? Ha a Hágia Szófia tetején müezzin énekli barbár dalát, s a düledező márványcsarnokokban tunya moszlim az úr? A nép, amely élni gyönge s meghalni gyáva, élőhalott árnyéknemzetté lesz”. Ott a pont, ahogy mondani szokás.
Ezt a kulturális reviziót hiányolom a jelenben.
Bizáncot már nem mutatják be valamelyik határon túli Zomborban, helyette a honi bulvár kultúrmocska szivárog a napvágások minden irányába. Annyi szent, hogy a reviziót nem ilyen kultúrpolitikával érték el, ma pedig sokat hivatkoznak a korszak sikeres kultúrpolitikájára, ám következmények nélkül.
– Erdélyi magyarként mit jelent neked Trianon, valamint az első és második bécsi döntés?
– Nemrég mondta nekem egy csonkahoni magyar ismerősöm, hogy ne haragudjak, de őt „hidegen hagyja Trianon”, nem érdekli, amúgy is „régen volt”, semmilyen hatással nincs az életére, úgyhogy „bocs”. Nem értem, hogy véleményéért miért kell bocsánatot kérnie, talán mégis motoszkál benne valamiféle lelkiismeret-furdalás – lehet, nem vagyok a pszichológusa. De gondolkodjunk el azon, amit mondott:
valóban rosszabb lenne egy sokkal nagyobb országban élni?
Akik így gondolkodnak, azok abba már nem gondolnak bele, hogy a „kisemberi” életük is sokkal minőségibb, gazdagabb lenne, hogyha Magyarország legalább a visszaszerzett területeit megtarthatta volna. Nem lenne kénytelen Ausztriában síelni, hanem elmehetne a Keleti-Kárpátokba, a borsafüredi síközpontba, ahol téli olimpiát is rendezhettünk volna a 40-es évek végén. Az asztalán parajdi vagy aknaszlatinai só lenne, gyermekével „útlevél” nélkül rándulhatna ki a somoskői várba, és nem Zalából, hanem a Kárpátokból hozott magyar fenyőfával ünnepelhetné a karácsonyt.
De fokozom: a körösmezői Budapest Szállóban aludhatna barátaival, és környezetvédőként nem kellene több tonnányi szemetet kihalásznia a Tiszából, hisz a „kritikus földrajzi infrastruktúrának” számító folyó eredete magyar földön lenne. Vagy a borivók kedvéért: oly nagy gond lenne, hogyha hazánknak még több borvidéke lenne, például az érmelléki? A listát a végtelenségig folytathatnám. Erdélyi magyarként nekem Trianon a lehetőségek elvesztését jelenti, az első és a második bécsi döntés egyfajta ideiglenes korrekciót, melynek jövőbeni lehetőségéről épeszű ember sohasem mondhat le.
– Nyerges Atilla, az Ismerős Arcok énekese írt a könyvedhez előszót, melyben így fogalmaz: „Azt a kis időt pedig, míg minden visszatér, most már fél lábon is kibírjuk.” Hogy látod, van esélyünk legalább a részleges revízióra?
– A határokat nem Isten, hanem az emberek húzták – Isten legfeljebb olyan határokat teremt, mint a Kárpátok, és azok a Holdról is látszanak, hogy egy klasszikust idézzek. A kommunisták, majd a liberálisok mindvégig azt sulykolták a magyaroknak, hogy aki a határok megváltoztatásáról beszél, az fantaszta, sőt, közveszélyes elmebeteg. Pedig az utóbbi harminc év történelme az ő téveszméjüket cáfolta meg.
Egy „évszázadokban gondolkodó” magyar politikusnak komolyan számolnia kellene ezzel a lehetőséggel, és mindenképpen kellene stratégiát terveznie erre a lehetőségre.
Ezzel párhuzamosan a „gyönge erő”, azaz a soft power segítségével kulturálisan felkészíteni a magyarságot a revizió lehetőségre. Ám ehhez fel kellene kötnünk a gatyánkat – vagy éppen le – mert úgy látom, hogy rosszabb helyzetben vagyunk, mint elődeink voltak. A sokat kárhozatott Horthy-korban, 1941-ben a termékenységi arányszám 2,48 volt (most 1,56). A Horthy-kori szociális és egészségügyi fejlesztések miatt látványosan növekedett a születéskor várható élettartam, csökkent a halva születések száma, és mindent megtettek, hogy ebben Erdélyt is felzárkóztassák. 1943-ban Kézdivásárhelyen nyitotta meg kapuit Székelyföld első bábaképző intézete, Erdély-szerte ONCSA-telepeket építettek és így tovább. Szerintem a termékenyégi arányszámra nem csak anyagiak, hanem a kultúránk állapota is hat, hisz egy kulturálisan egészséges nemzet minden egyéb téren is gyarapodik.
Azon kell elgondolkodnunk, hogy milyen kultúrát akarunk magunknak? Ha ezt a kérdést kollektíven eldöntjük, akkor talán beszélhetünk a revizióról is.
Sajnos ha a teljes történelmi tablót nézem, úgy látom, hogy jelenleg inkább egy harmadik Trianon előtt állunk, ám ennek nem külső, hanem belsői okai vannak és lesznek.
– Hogyan lehet hozzájutni a Hazatért Hungáriához?
– A könyvet csak a www.hazaterthungaria.hu oldalon lehet megrendelni, ahol az egyesületnek felajánlott adományért cserébe lehet hozzájutni. Jövő héten kedden, szerdán és csütörtökön a Patrióták budai irodájában (1111 – Egry József u. 38) 10 és 18 óra között nyílt napot tartunk, ahol személyesen is hozzá lehet jutni a könyvhöz.
– Tervezel harmadik részt?
– Nemrég jelent meg az Elvásik a török félhold című alternatív történelmi regényem, ezután pihenni szeretnék egy kicsit. De hogyha egy harmadik Hungáriát írnék, akkor legszívesebben a jelenkorunkban „hazatért” területekről írnám, ám az már a tudományos-fantasztikus műfajba tartozna.
Elvégre miért is ne? Botránykönyv lenne, és azokra mindig is szükség van.
Kiemelt képünkön: Pataki Tamás író
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
