Wadephul kínai látogatása: „senki sem akar vele találkozni.”

Németország legfontosabb kereskedelmi partnere Kína, ezért a Pekinggel ápolt kapcsolat meghatározó egész Európa gazdasági kilátásai szempontjából. Ennek ellenére Johann Wadephul, német külügyminiszter október 24-re tervezett pekingi útját mindössze három nappal indulása előtt elhalasztották. A hivatalos indoklás szerint nem sikerült elég magas szintű találkozót biztosítani, hogy az utazás valóban megérje.

Peking csak a Vang Ji, kínai külügyminiszterrel való találkozót hagyta jóvá. Más magas rangú tisztségviselőkkel nem jött létre egyeztetés. Egy külügyminiszter számára az ilyen eset komoly kudarc. Wadephul júniusi kinevezése óta több mint négy hónap telt el, ami bőven elegendő lett volna egy jelentős kínai út előkészítésére. Más európai országok külügyminiszterei rendszeresen több magas rangú találkozót is lebonyolítanak pekingi látogatásaik során.

Wadephul júliusi berlini megbeszélése Vang Jivel feszült légkörben zajlott, főként Tajvannal kapcsolatos kijelentései miatt. Augusztusban Japánban és Indonéziában ismételten hangsúlyozta Kína „egyre agresszívabb viselkedését” az indo-csendes-óceáni térségben. A kínai külügyminisztérium nyilvánosan figyelmeztette Berlint, hogy ne váljon „bajkeverővé” a régióban. A kínai állami sajtó, köztük a Global Times, egyenesen Wadephult vádolta azzal, hogy „viszályt szít és feszültségeket gerjeszt”.

A kereskedelmi kapcsolatok Kínával kulcsfontosságúak Németország számára. 2024-ben a kétoldalú kereskedelem forgalma megközelítette a 246 milliárd eurót. A Volkswagen 2,5 milliárd eurót fektetett be Hefejben, a BMW 2,8 milliárd euróval fejlesztette senjangji üzemét, a BASF pedig 2030-ig 10 milliárd eurós beruházást tervez Guangdong tartományban. Miközben a német vállalatok folyamatosan bővítik jelenlétüket Kínában, Wadephul képtelen volt megszervezni látogatását.

A kérdés már nemcsak az, hogy a német cégek befektetnek-e Kínában, hanem hogy otthon hány munkahelyet számolnak fel emiatt. Azonkívül milyen kockázatokkal járhat a kínai politika és szabályozási környezet hosszú távon, és mennyire védhetők a német nemzeti érdekek.

A Volkswagen akár 30 000 német munkahelyet is megszüntethet, miközben Kínában növeli gyártókapacitását. A BASF 2600 munkahelyet szüntet meg, döntően Németországban, a Bosch pedig 7000 német állás megszüntetését jelentette be. A német ipar évek óta küzd az elviselhetetlenné vált energiafelhasználási költségekkel.

A Bundesbank adatai szerint az energiaigényes iparágak termelése egyötödével csökkent 2022 óta. Az ipari termelés összességében 16 százalékkal alacsonyabb, mint 2018-ban elért csúcspontján. Németország gazdasága három egymást követő évben zsugorodik: 2023-ban 0,3, 2024-ben 0,2, 2025-ben várhatóan 0,1 százalékkal. A villamos energia ára háromszorosa a nemzetközi átlagnak. Ezek a számok nem pusztán statisztikák, hanem emberek munkáját és megélhetését jelentik.

Közben a külügyminisztériumban a fontossági sorrend máshol húzódik. Wadephul májusi washingtoni látogatása világosan megmutatta ezt. „Gyakorlatilag egyetlen országnak sem tartozunk annyival, mint az Egyesült Államoknak” – jelentette ki indulás előtt. Ez a kijelentés jól mutatja Berlin külpolitikai irányvonalát. Washingtonban arról beszélt, hogy „Putyin Oroszországa jelenti a legnagyobb fenyegetést az euroatlanti biztonságra”, és kijelentette, hogy Németország támogatja a bruttó hazai termék (GDP) 5 százalékára történő védelmi kiadások emelését.

Ez a stratégiai irányvonal Berlin teljes alárendeltségét jelenti a washingtoni céloknak, függetlenül attól, milyen hatással van mindez a német gazdaságra. Miközben Wadephul arról beszél, hogy Németország „nagyobb felelősséget vállal saját biztonságáért”, valójában mélyíti Németország amerikai függését. Az indo-csendes-óceáni térségről szóló folyamatos retorika nem német nemzeti érdek, hanem amerikai stratégia Kína bekerítésére, amelyet Berlin szolgaian követ, még akkor is, ha közvetlenül hátrányosan érinti a német ipar érdekeit.

A német gazdaság energiaválsága nem elszigetelt technikai probléma. Az orosz gáztól való elszakadás, az Északi Áramlat felrobbantása és a gyors „klímavédelmi átállás” olyan ipari környezetet teremtett, amelyben a német vállalatok nem tudnak versenyképesek maradni. Ennek következtében a cégek áttelepítik termelésüket olyan országokba, ahol az energia olcsóbb és a politikai környezet kiszámíthatóbb. 

Kína pontosan ezt ígéri, bár a szabályozási kiszámíthatóság, az állami beavatkozások és a politikai döntések kiszámíthatatlansága valójában kockázatot jelent a német befektetések hosszú távú biztonságára. Miközben Wadephul Pekinget kritizálja, a német vállalatok egyre többet fektetnek be Kínában, mert otthon ellehetetlenült a működésük, de közben fontos, hogy Németország ne váljon túlzottan kiszolgáltatottá Peking geopolitikai és gazdasági döntéseinek.

A BASF vezérigazgatója világosan kijelentette, „a vegyipari növekedés 2030-ig túlnyomórészt Kínából fog származni, nem Európából vagy Amerikából”. Amikor a német ipar vezetése nyilvánosan elismeri, hogy Európa elvesztette a vegyipari szektort, ez nem pesszimizmus, hanem szomorú valóság. Wadephul külpolitikája és a német gazdasági helyzet két párhuzamos világban létezik.

Az Egyesült Államok 2023-ban Európa legnagyobb cseppfolyósított földgáz (LNG) szállítójává vált, az európai LNG-import 45 százalékát biztosítva. Az amerikai LNG azonban lényegesen drágább, mint a vezetékes orosz gáz volt. Németország négy úszó tároló- és újragázosító egységet épített gyorsan, a kormány pedig közvetlenül vásárolt belőlük négyet. Berlin 20 évre szóló szerződést kötött az amerikai Venture Global LNG-vel évi 2,25 millió tonna beszerzésére, és hasonló hosszú távú megállapodást kötött Katarral is.

Ezek a szerződések évtizedekre rögzítik Németország függését a drága LNG-től, miközben korábban Berlin éppen az ilyen hosszú távú megállapodásokat ellenezte Oroszországgal. Az orosz gáz amerikai LNG-vel való pótlása nem energiabiztonsági kérdés, hanem gazdasági hátrány, amely az amerikai gazdaság javát szolgálja a német ipar rovására.

Friedrich Merz kancellár kormánya hivatalosan a kockázatcsökkentő stratégiát követi Kínával szemben. Ez azt jelenti, hogy csökkenteni akarják a stratégiai függőséget Pekingtől, miközben fenntartják az erős gazdasági kapcsolatokat. 

A gyakorlatban azonban Wadephul diplomáciai lépései nem hozták meg a várt eredményt, ami gyengíti a Németország és Kína közötti kapcsolat hatékonyságát. Eközben a német cégek Kínába telepítik a termelést, mert Berlin energiapolitikája tarthatatlanná tette az otthoni gyártást, de a kínai piacon rejlő kockázatok miatt sem tudják teljesen kivédeni a kitettségüket. Ez a kettősség különösen abszurd helyzetbe hozza Wadephult: míg a külügyminiszter Tajvanról beszél, a német autógyárak a túlélésért küzdenek.

Wadephul beszél a „szabályokon alapuló nemzetközi rendről”, miközben ezrek veszítik el munkájukat Németországban. A „szabályokon alapuló nemzetközi rend” valójában kódolt utalás az amerikai hegemóniára. Ezt a „rendet” válogatva és következetlenül alkalmazzák. Szerbia bombázásakor, Irak lerohanásakor vagy az Északi Áramlat felrobbantásakor senki sem hivatkozott rá. Wadephul mégis ezt az üres szlogent használja a Kína bekerítésére irányuló amerikai stratégia megerősítésére.

Wadephul augusztusi indonéziai beszédében kiemelte, „Kína növekvő katonai agresszív fellépése a Dél-kínai-tengeren aláássa a nemzetközi rendet, és gazdasági kockázatot jelent Európa számára”. 

Bár ezek a kijelentések egyfelől jogos aggályt jeleznek Kína Dél-kínai-tengeren folytatott agresszív katonai és geopolitikai lépéseivel kapcsolatban, másfelől rámutatnak arra, hogy Németország számára stratégiailag nemcsak a gazdasági előnyök, hanem a kockázatok kezelése is kulcsfontosságú. 

Ugyanakkor felmerül a kérdés, mi köze van Németországnak a Dél-kínai-tengerhez, és miért utazgat a külügyminiszter keresztül-kasul Ázsiában, hogy Amerika nevében leckéztesse a helyi nagyhatalmakat? Berlin mióta vállalt felelősséget az indo-csendes-óceáni térség „stabilitásáért”? Ezek egyértelműen amerikai geopolitikai érdekek, nem pedig Németország nemzeti érdekei.

Wadephul elődje, Annalena Baerbock szintén kritikus volt Kínával szemben, „feminista külpolitikát” hirdetett, amely számos kérdésben ütközött a kínai állásponttal, és gyakran nem hozott kézzelfogható eredményt. Jóllehet képes volt magas szintű találkozókat szervezni Pekingben és fenntartani a diplomáciai csatornákat, ezek a sikerek sokszor inkább formai jellegűek voltak, nem jelentettek valódi stratégiai előnyt Németország számára. Wadephul még ezt a minimális eredményt sem tudja teljesíteni, noha Baerbock külpolitikája ugyanúgy Washington utasításait követte.

A külügyminiszter korábbi karrierje során soha nem töltött be kormányzati posztot. 

Schleswig-Holstein tartományban volt aktív politikus, 2009 óta tagja a Bundestagnak, ahol a CDU/CSU-frakció külpolitikai alelnökeként tevékenykedett. A külügyminisztérium vezetése nemcsak szakmai tudást igényel, hanem tapasztalatot is abban, hogyan kell eligazodni a bonyolult diplomáciai helyzetekben. Wadephul esetében hiányzik ez a kormányzati tapasztalat.

Friedrich Merz őt nevezte ki a posztra, annak ellenére, hogy a kancellárnak magának sincs miniszteri múltja. Merz több mint húsz évet töltött a közélet fősodrától távol, vállalati ügyvédként dolgozott, többek között a BlackRock Asset Management Deutschland AG igazgatótanácsának elnökeként. A kancellár és külügyminisztere egyaránt tapasztalatlan a kormányzati munkában. Ez láthatóan kihat Németország diplomáciai hatékonyságára.

A helyzet ellentmondása, hogy miközben Wadephul gyengén teljesít külügyminiszterként, Merz nemzetközi színtéren sikeresebbnek tűnik. A nemzetközi sajtó „külpolitikai kancellárnak” nevezte, mert a kancellár kénytelen ellátni a diplomáciai feladatokat, mivel külügyminisztere alkalmatlan erre. Ez azt jelenti, hogy a külpolitikai döntéshozatal még inkább a kancellári hivatalba összpontosul, tovább csökkentve a külügyminisztérium jelentőségét. Wadephul tehát nemcsak a saját diplomáciai kudarcával küzd, hanem azzal is, hogy a külügyminisztérium súlya csökken a kormányon belül.

Merz álláspontja Ukrajna támogatásában és párbeszéde Donald Trump amerikai elnökkel azt mutatja, hogy a kancellár képes végrehajtani Washington utasításait. A Wadephul és Merz közötti ellentét nem a hozzáértés és az alkalmatlanság között húzódik, hanem a hatékony és a hatástalan vazallus között. Az egyik hatékonyan dolgozik az Egyesült Államok érdekében, a másik még ezt sem tudja megfelelően csinálni.

A probléma ennél is mélyebb. Wadephul kudarca nem elszigetelt eset, hanem egy szélesebb minta része. A német külpolitika évek óta az amerikai stratégiai érdekeket szolgálja, saját nemzeti érdekei rovására. Az Oroszország elleni szankciók, az Északi Áramlat elvesztése, az energiaválság és a kínai kapcsolatok romlása mind ugyanannak a folyamatnak a részei. Berlin elvesztette szuverenitását, Wadephul pedig ennek a vereségnek az arca.

A Német Iparszövetség (BDI), amely Németország legnagyobb vállalatait képviseli és hagyományosan hűséges volt a CDU gazdaságpolitikájához, most hivatalosan is elismeri, hogy az ipari leépítés folyamatban van. Amikor a német ipar saját szervezete beismeri, hogy az ország elveszíti ipari bázisát, ez már nem vitatható politikai álláspont, hanem gazdasági tény.

Ki húz hasznot mindebből? Az amerikai LNG-exportőrök, akik a vezetékes orosz gáz árának többszöröséért adják el a gázt Németországnak, az amerikai hadipari vállalatok, amelyek részesednek a GDP 5 százalékára emelt német védelmi kiadásokból, és ugyanakkor a német cégek Kínában is nyerészkednek. Mindeközben a kínai politikai és szabályozási környezet kockázatai fokozzák az európai döntéshozók felelősségét, és Peking geopolitikai nyomást gyakorol Berlinre. Ez nem egyszerű politikai kudarc, hanem rendszeres vagyonátcsoportosítás Németországból az Egyesült Államokba, miközben Peking kihasználja a német ipar kiszolgáltatottságát, és hasznot húz az európai függőségből.

(A Taiwan News, Global Times, Reuters, Bundesbank, Német Szövetségi Külügyminisztérium és az Amerikai Energiainformációs Hivatal nyomán)