1956 október végén konvojban érkeztek Hegyeshalomhoz a nyugati újságírók, hogy átlépjenek az éppen széthúzott vasfüggönyön, és tudósítsanak a magyar felkelésről. Így jött át egy svájci fotós, Jack Metzger is, aki a következő napokban Győrtől Budapestig fotózott gyászt, hősiességet, mámort és vagányságot.
A forradalom képekben él és képekben kanonizálódik. A pesti utca és a megénekelt piros vér az utcakövön örök fekete-fehérben, a 35 milliméteres lencse dokumentarista látószögében rögzül, sajtófotó adja a „mintha ott lennék” illúzióját. 1956 ikonikus képeinek zömét külföldi lapok fotósai készítették az októberi Budapesten. Ilyen volt Szeles Erika portréja, amin a 15 éves lány pufajkában és gépfegyverrel állt a dán Vagn Hansen kamerája elé – mire a kép bejárta a világot, Erika már nem élt, szovjet golyó fúródott a nyakába a Blaha Lujza téren. Az amerikai Russell Merchel képe a fegyveres párról és mögöttük a pisztolyos ballonkabátos alakról a Nemzeti Múzeum előtt ugyancsak világhírű lett. A képet sokáig Jean-Pierre Pedrazzininek tulajdonították, a Paris Match sztárfotósának, aki a Köztársaság téren, a pártház ostroma közben kapott halálos sebet.
Több mint harminc külföldi fotós nevét ismerjük a forradalom napjaiból, képeik a Life-tól a német Sternen át az olasz Epocáig több tucatnyi lapban jelentek meg. A képek utóélete is kalandos: John Sadovy ávósok meglincselését mutató képeit később, a megtorlás alatt politikai eljárásokban használták fel Magyarországon, míg a kanadai Michael Rougier fegyveres kissrácot ábrázoló képe 60 év után került a politika fókuszába. Ahogy fogy a forradalomhoz kötődő személyes, családi emlék, és tűnik el a közvetlen kapocs, ‘56 emlékezetét egyre inkább a haditudósítók és sajtófotósok néhány napra Budapestre verődő seregének negatívjai határozzák meg.
A svájci Jack Metzger kis fotóügynöksége, a zürichi Comet az ötvenes években főleg helyi témákkal foglalkozott. 1956-ban azonban Svájcból egyedül Metzger tudósított Magyarországról. Képei, melyek a zürichi Szövetségi Műszaki Főiskola könyvtárának online fotótárában szabadon elérhetők és letölthetők, most a Fortepanra is felkerülnek. Tudomásunk szerint nálunk kevéssé ismert fotókról van szó, korábban itthon nem publikált felvételek a forradalomról: részben más fotósok munkáiból ismerős utcaképekkel, ismeretlen és ismerősnek tetsző arcokkal, új látószögből, több, kifejezetten erős képpel. A nemzeti színű zászlóval fellobogózott tankok, a felborult teherautók és autóroncsok, a villamoskocsira ragasztott forradalmi hirdetmények, a belvárosi ideiglenes sírok és fejfák, vagy a kézen fogva, gépfegyverrel sétáló felkelő pár: mostantól a forradalomról alkotott képi tudásunk részei.
Az alpesi országban össznépi lelkesedés fogadta a híreket a magyar forradalomról. Az egyetemeken gyűjtések és spontán szolidaritási akciók indultak, a szovjet követség és az ENSZ székháza előtt atrocitásoktól sem mentes tüntetéseket tartottak, a helyi kommunistabarát politikusok sem érezhették magukat teljesen biztonságban, de politikától lényegében függetlenül általános volt a Magyarországgal való együttérzés kifejezése.
Metzger magyarországi útjáról lényegében semmit nem tudunk, csak a képeiről tudjuk rekonstruálni, hogy Győrben és Budapesten járt, a fotók feltehetőleg október 31. és november 3. között készültek. Ezekben a napokban már megérkezett a legtöbb külföldi tudósító, és a városlakók közül is ekkor járták a legtöbben az utcákat fényképezőgépeikkel. Ez volt a rövid békeidőszak, amikor úgy tűnt, a forradalom győzelmet arathat. Október 30-án a szovjet csapatok megkezdték a kivonulást Budapestről, a harcok gyakorlatilag megszűntek, a világsajtó a kommunista igát lerázó magyar népet ünnepelte.
Metzger egy győztesnek látszó forradalmat hagyott hátra, amikor visszatért Svájcba. Már nem volt itt, amikor november 4-én a harckocsik visszatértek Budapestre, és a rádióban elhangzott Nagy Imre drámai bejelentése: „hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.” Mire Metzger képei a Schweizer Illustrierte Zeitungban megjelentek, a forradalom elbukott.
Néhány nappal a fotós után megérkezett Svájcba az első magyar menekültkontingens is. Az 500 menekültet hozó egészségügyi vonat november 8-án éjjel futott be, rajta az osztrák-magyar határon és osztrák kórházakban felvett betegek és sebesültek. Ők először katonai kórházakba kerültek, de a következő hetekben újabb ezrek követték őket. Többségük egészségesen, rengeteg fiatal és kamasz; összesen 13 ezer magyar érkezett az 5 milliós országba. Népességarányosan Svájc lett az 1956-os magyar menekültek legnagyobb befogadója.
Metzger dokumentálta a magyar menekültek érkezését és fogadását is. Ezeken a zürichi és buchsi képein többek között azt a – visszaemlékezések szerint nagyon széleskörű – szolidaritást örökítette meg, ami a forradalom után általánosan jellemző volt Svájcban. November 20-án, fél 11-kor az egész országban megkondultak a harangok, amit a magyar szabadságharc iránti tisztelet jegyében háromperces csend követett. A közlekedés leállt, a svájci zászlót félárbócra eresztették. Hollandia és Spanyolország mellett Svájc volt a harmadik ország, amelyik a szovjet bevonulás miatt bojkottálta a melbourne-i olimpiát.
A magyarok melletti svájci kiállásban benne volt a hugenotta hagyomány, az antikommunizmus, a külpolitika, az, hogy a zsidó menekülteken Svájc nem segített eléggé a II. világháborúban – a magyarok tömeges befogadása imázsszempontból is jól jött, de a segítőszándék ettől még valóban általános volt. A Vöröskereszt adománygyűjtést indított, a magyar menekülteket eleinte laktanyákban, majd „segítőtáborokban” helyezték el, a hatóságok pedig kinyilvánították, hogy a magyarok „Svájcban maradhatnak, ameddig csak akarnak, azzal a feltétellel, hogy a kívánalmaknak megfelelően viselkednek”.
Bár a nagy többség részéről ezzel nem volt hiba, a beilleszkedés a magyarok számára a sokszor puritán, rigorózus, garasoskodónak tűnő közegbe nem feltétlenül volt könnyű. „A menekültek közösségünkbe integrálásakor két világ találkozásának lehetünk tanúi. Sok türelemre és figyelemre van szükség, hogy ez az együttélés hosszú távon gyümölcsözőnek bizonyuljon” – állt egy berni minisztériumi jelentésben. Az integráció végül többnyire sikeres volt, a svájci magyarok kivívták a megbecsülést – és több ‘56-os magyar élete végéig őrizte azt a patchwork-takarót, amit annak idején helyi iskoláslányok készítettek a menekülteknek.
De zárjuk egy korabeli svájci külügyérnek a magyar forradalomról szóló soraival: „Nincs egyetlen, a svájci névre méltó ember sem, aki ne érezte volna úgy, hogy bűntettet hajtottak végre az emberiség ellen, ami hosszú időre lerombolt minden bizalmat az emberek és a népek jobb jövőjét illetően. Ezt az érzületet egy olyan nép hősiessége iránti csodálat és tisztelet kísérte, amely az egyenlőtlen és könyörtelen harcban mindent feláldozott, saját életét is egy olyan ideálért, amelytől semmi sem tudta eltántorítani. A magyar népet sújtó csapásokat minden szabad ember átérzi.”
(Forrás: 24.hu – Fotók:/Fortepan – ETH Zürich/Comet Photo AG/Jack Metzger)
