Az emberi leleményesség és a technika fejlődése a XX. század harmincas éveire lehetővé tette, hogy a harcok ne csak a szárazföldön, vízben, levegőben folyjanak a küzdő csapatok között, de akár a levegőből – mint derült égből a villámcsapás – is beérkezhessenek azok az egységek, amelyek eldönthetik egy-egy küzdelem kimenetelét. Ők az ejtőernyősök – vagy szaknyelven szólva a légideszantosok –, akiknek az alig száz évre visszatekintő történelmét ismerhetjük meg Robert Kershaw Ejtőernyősök című könyvéből.
Az első világháborúban és az azt követő időszakban a haditechnikával foglalkozók látták, hogy a repülés, a repülőgépek használata merőben megváltoztatja a hadviselés mikéntjét. Az egyre fejlettebb technikával felszerelt repülőgépek el tudták jutatni bombarakományaikat azokra a helyekre – az ellenség hátországába, városaiba –, amik azt megelőzően teljesen biztonságos helynek számítottak az ott élők számára. Egy idő után nyilván felmerült, hogy nem csak bombaterheket és propaganda-szórólapokat lehetne eljuttatni az eddig elérhetetlennek tűnő területekre, hanem akár jól felfegyverzett katonákat is. S ha ezek az egységek megfelelően kiképzettek és felszereltek, akkor akár hosszú ideig is tartani tudják magukat, akár addig is, míg a saját csapataik a szárazföldön előrenyomulva beérkeznek. Az így ledobott katonák – ha szakszóval jellemeznénk őket, akkor légideszantosok – nemcsak hátba tudják támadni a védekező ellenfelet, de komoly zavart okozva megfelelő riadalmat is tudnak kelteni azok hátországában.
Haditeljesítményüknél sokszor pszichikai hatásuk még nagyobb is lehet, azt sugallva az ellenségnek – a katonáknak és a civil lakosságnak egyaránt –, hogy sehol nem lehetsz előlünk biztonságban. Hiába vagy messze a frontvonaltól, mi akkor is megtalálunk, felvesszük veled a harcot, és – mivel erősek és jól képzettek vagyunk – még ott is képesek vagyunk legyőzni téged! Egy sikeres légideszantegység tehát nem csak az ellenség technikájában, emberanyagában tud pusztítást okozni, de félelmet keltve a polgári lakosság körében is. Egy ejtőernyős kommandó előtt nem igazán van akadály, ha el akarja érni kitűzött célját. Őket tekintjük ma a harcterek jolly jokereinek, hiszen jól képzettek, kitűnően felszereltek, elszántak és célratörőek.
Ez a kötet – amelynek szerzője Robert Kershaw valamikor a hidegháború évtizedeiben ejtőernyős tisztként szolgált a brit hadseregben – az ejtőernyős, légideszantos hadviselés legfontosabb, legizgalmasabb állomásait tekinti át a kezdetektől napjainkig.
Az első hadtörténelmi szempontból jelentősnek mondható megjelenésük a második világháború előtti időre nyúlik vissza, amikor is a német haderővezetés – nevezetesen Hermann Göring – felismerte, hogy mivel az ejtőernyősök különleges feladatokat hajtanak végre, ezekre különleges embereket is kell kiválogatni. Ők voltak a Fallschirmjágerek, s úgy jellemezték később őket, hogy aki ebben a kis – 800 fős – elit alakulatban szolgált, az igazán megmutathatta, hogy van benne bátorság, hogy ő teljes értékű ember. Nyilván nem véletlen, hogy közülük később a második világháborúban tizenheten kapták meg a Vaskereszt Lovagkeresztjét, négyen tábornokok, hatan ezredesek, négyen őrnagyok lettek. A háború végére már az egykori sima ejtőernyősöknek kiválasztottak közül heten hadosztályparancsnoki beosztásban szolgáltak.
De persze a szövetségesek ejtőernyősei sem voltak kevésbé bátrak és hősiesek, gondoljunk csak a normandiai partraszálláshoz kötődő ejtőernyős tevékenységekre, vagy az arnhemi híd elfoglalására tett balul végződött kísérletre.
A második világháború utáni időszakban a legjelentősebb légideszant-bevetések a vietnámi háborúban, illetve az afganisztáni hadműveletekben történtek, de ezeknél már nem a repülőgépeket, hanem a helikoptereket alkalmazták a deszantosok célba juttatásához.
Összességében elmondható, hogy az ejtőernyősökre mint csapatnemre jellemző, hogy rendkívül összetartóak, bátrak, bajtársiasak, ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy amint egy ejtőernyős katona földet ér, rögtön „átváltozik” kiszolgáltatott, lassan mozgó, általában csak könnyűfegyverzettel felszerelt gyalogossá. Ezért az ejtőernyősöknek a legveszélyesebb fegyvere nem az a géppisztoly vagy golyószóró kell, hogy legyen, amit a kezükben tartanak, hanem az a meglepetés, amit az ellenségnek okozva helyzeti előnybe hozza őket. Sikerük kulcsa ennek a helyzeti előnynek a minél teljesebb kiaknázása, a meglepett ellenség pillanatnyi bénultságának kihasználása. Mert amíg ők vannak lépéselőnyben, csak addig van igazán esélyük a győzelemre. Ezért kell az ellenség hátában is gyors döntéseket hozniuk, bátran kezdeményezniük, és szívósan harcolniuk. Nem véletlen, hogy minden hadsereg a légideszantosokat tekinti a katonák krémjének, azoknak az aduászoknak, melyeket kézben tartva és jól alkalmazva van esély a győzelemre.
Ez a kötet nemcsak megismertet minket, egyszerű olvasókat ennek a haderőnemnek a történetével, de talán azon is elgondolkodunk az olvasása közben, hogy még napjainkban is van igény olyan – elsősorban a honvédelemhez köthető – fogalmakra, mint vitézség, bajtársiasság, elszántság és a minden körülmények között, bármilyen áldozatot elviselő győzni akarás.
Az igazán olvasmányos, mégis szakmai szempontokat figyelembe véve megírt könyv a Peko Kiadó gondozásában jelent meg 2024-ben, a Hadiakadémia sorozat tagjaként.
Tölgyesi Tibor
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
