Gyurcsány Ferencről nincs az a jó, de főleg nincs az a rossz, amit le ne írtak volna, nem is egyszer. Nem kétséges, hogy egyedülálló karakter, aki egy személyben képes volt a balliberális oldalt lehetetlennek tűnő módon megváltani – választásban újrázva legyőzni a legfőbb rosszat, az orbáni keresztény-konzervatív kormányzást. Gyurcsánnyal nem lesz Orbán – biztatták egymást baloldalon, a gyurcsányságra feltéve mindent. Aztán a gyurcsányság lenyűgöző módon és formában mért megsemmisítő csapást önmagára.
A 2006-os választási győzelmet nem a regnáló kormányzati eredményesség, hanem az ipari szintre futtatott kormányzati kommunikációs dömping, a magyarság történetének talán legnagyobb arányú szervezett hazugság-özöne tette lehetővé. A politikus lételeme a kommunikáció, a hazug politikusra ez fokozottan igaz, ezért a gyurcsányi vezetés, amely hazudta még a kormányzást is, ez alkalommal kénytelen volt beavatni a bennfenteseket. Az őszinte hangvételű, dramaturgiai ismérvekkel elmondott monológ a balliberális kormánytagok számára – a történelemben egyedülálló önleleplezésként – az örök érvényű őszödi beszédként vonult be a történelembe. Egy órán keresztül nem sok politikus sorolja fel végeláthatatlanul és fantasztikus teljességgel mindazokat a bűnöket, amiket politikai vezető csak elkövethet.
Meggyőződésem, hogy karmatikus volt ez a magyar fordulat, amellyel sajtónyilvánossá és egy világ előtt is nyilvánvalóvá tette, hogy valójában mindenkinél alkalmatlanabb és méltatlanabb a köz bárminemű képviseletére Gyurcsány Ferenc.
2010-ben a kétharmados szavazás nem a Fideszt jutalmazta, hanem az MSZP-SZDSZ-t büntette. Az SZDSZ el is tűnt, az MSZP pedig már jócskán az SZDSZ-esedés útján halad. (Vagyis minimális szavazattal, tagság nélkül, de parlamenti frakcióval és munkatársakkal, valamint helyi tisztségekkel az országos jelentőség látszatát keltő, aránytalan médiatérbeli terpeszkedéssel – a szerző meghatározása). Apropó, SZDSZ. A gyurcsányi országlás hatására is, de az MSZP-SZDSZ pártpolitikai minőségei is arra hajtották a magyar politikumot, hogy új pártokkal mutasson képviseletet.
Egyébként így tett maga Gyurcsány is, saját pártba szervezte követőit (a keresztény kurzus ellenes fanatizmus az őszödi beszédet „igazságbeszédnek” állította be), 2012-ben a Demokratikus Koalíció a megalakulását indokolva, a terjedő „náciveszély” ellen kívánt hathatósan fellépni. Azzal, hogy aztán 2014-ben Gyurcsány Ferenc visszaszavazódott a Magyar Országgyűlésbe azonban elindult egy folyamat is az ellenzéken belül: a fentebb említett pártok szép sorban az SZDSZ útjára léptek: az MSZP, a Párbeszéd, és a két legjobban Gyurcsány-ellenes párt, az LMP és a Jobbik is előbb választási szövetségese lett a gyurcsányi politikának, majd ekképp áldozata is.
A „gyurcsányság” tehát „eleszdéeszesít”.
Már nem kell Gyurcsánynak csinálnia sem, a folyamathoz elég egy választási szövetség is: legjobb példa erre a Jobbik, aki 2020-ra, magát az SZDSZ-t példaként segítségül hívva magyarázza tagjai, szavazói elvesztését.
Közben Gyurcsány a Demokratikus Koalíció pozicionálásában egyre nagyobb fegyvertényeket tudhatott magáénak: az SZDSZ-sorsú pártok szakadásai, kilépési hullámai közepette válogathatott a bukásra szánt baloldali pártemberekből, akik egzisztenciális csapdában találták hirtelen magukat. A nagyarányú vereség 2010-től ugyanis nagyarányú zsugorodással is járt. Megkapták sokan a maguk Bokros-csomagját, de jutott a kezeletlen válság hullámaiból is a nyakukba. Jóval kevesebb ellenzéki pozíció, jóval több pártnak és jóval pénzéhesebb pártembereknek, akik a beszűkült és elszegényedett balliberális holdudvar valóságától hamar a kényelmes, épülő gyurcsányi, DK-s politikum mezőjére lépjenek.
2019 után most Gyurcsány Ferenc és szövetségesei – ezúttal ellenzékből – mind erősebb választói döntéssel igazolhatják jelenlétük, és a bevált gyakorlatot folytatják: az őszöd előtti hazugsággyár közpénzhez jutva az összefogás többpárti szólamú kakofón hazudozásának keretén belül juttatják érvényre az ellenzékiséget, az O1G-jelképre csupaszított gyűlöletáradatot. És bár ennek eredményeképpen városi pozícióik megerősödhettek, a rövid balliberális ellenzéki vezetés időszaka máris megmutatta: kevés az O1G-zés, és a náciveszély emlegetése a városok rendes működtetéséhez, az ellenzéki konstruktivizmusról nem is beszélve.
Még szerencse, hogy a Mi Hazánk politikusai az egyetlen ellenzéki pártként – amely ellenállt a gyurcsányságnak – valódi, tisztes és szakmai ellenzékiséggel, a magyar ellenzékiség hiteles képviselőinek bizonyulnak.
Gyurcsány tehát egy jelenség, egy lenyomata a rendszerváltozás csalárdságainak, mind sorsát, mind politikai közegét látva. Sajnos ő igazi hungarikum, akit a magyar valóság leírhatatlan lelki indíttatással, egyszersmind történelmi léptékű utcai ellenállással és politikai aktivitással mondatott le! Azt hinné bárki, ekkora bukás végérvényes. Az is, bárki más esetében, bármikor, bármely országban. Hogy aztán ugyanez a valóság valószerűtlenül nemhogy a politikába, de esetleg a miniszterelnök-jelöltségbe repítse vissza. Új párttal, új elnökkel, válogatott ex-emeszpés karrierpolitikusokkal Gyurcsány, aki előtte soha nem volt ellenzéki politikus, sikeresen nemhogy a politikában maradhatott és maradt, de az ellenzéki politika önmenedzselt vezére is lett!
Vajon melyik az abszurdabb: hogy a politikum nem vetette ki magából, vagy hogy annyira gátlástalan és gőgös, hogy nem szégyelli vezetni újra, azonmód ugyanazokat? A gyurcsányság számtalanodik, de nagyon is emblematikus példája annak, amit csak úgy emlegetünk, „A következmények nélküli ország”.
Joó György – elemi.hu
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
