Számos jelentős esemény történt az elmúlt időszakban, ezek közül a nemzeti oldal számára az egyik kiemelkedőbb alighanem László Balázs (le)szereplése a Partizánban. Így Vona Gábor spinozás térden csúszása után a globalista oldal újabb „szélsőjobboldali” skalpot szerzett magának.
Mondanám, hogy ez a beszélgetés is tanulságos volt, de hazudnék. Éppolyan szánalmasra és unalmasra sikeredett, mint jobbikos elődje bocsánatért esdeklése. Őszintén szólva már az sem lepne meg, ha László Balázs ezt követően – Vona Gábor nyomdokain tovább haladva – Magyar Péternél kuncsorogna, hátha az egykori NER-lovag felkarolja a „megtért nácit”.
Persze kérdés, él-e még politikai ambíció a világról igazán semmit sem gondoló, szereplési vágytól fűtött labilis fiatalemberben. Hiszen, ahogyan az a beszélgetés vágott verziójából is kiderült, László fő indítéka a „coming outra” az volt, hogy a pesti éjszakában nem igazán jutott nőhöz, mivel a szende világpolgári leánykák két trip között általában „rágugliznak” aktuális partnerükre, és hát László Balázs esetében ez olyan találatokat jelent, amiket a toleráns gyomor nem tolerál. Az egykori Identitesz-vezető így jobbára hoppon maradt, s hiába szerzett magának egy „színes bőrű barátot” meg egy leszbikus „párt” mutatóba. Előbbi nem tudta legitimálni a belpesti liberális közegben, mely kaliforniai elvtársaik vehemensségével gyűlöl mindent, ami nemzeti. A leszbikusok sem engedték be a hálószobájukba, még ünnepnapokon sem. Nem maradt hát más választása Balázsunknak, mint fáradt jobb kézzel billentyűzetet ragadni, s írni a Partizánnak. Az ellenség természetesen örömmel várta a modern kori Paulust, mely épp oly silány kiadása XX. századi valójának, mint amennyire a mostani ember alatta van azon kor emberének.
László Balázs pedig ment, és a kultúrmarxisták szentélyében elmondta, amit az antifasiszták elvártak tőle. Hogy a nemzetiszocialisták beépülnek a jobboldali szervezetekbe, majd a saját képükre formálják őket. Hogy ő is csak azért lett nemzetiszocialista, mert az apja semmirekellő volt, a gyerekkora nehéz, megterhelő, lelki problémák és magány kínozta. Ekkor találkozott egy fiatal szkinheddel, akinek maszkulinitását olyan homoerotikussággal írja le, hogy abba valószínűleg még Gulyás Marci is beleélte magát.
A végére aztán a párás tekintetű ifjú teljesen leszámolt múltjával, megbékélt önmagával, bocsánatot kért a „melegektől”, meg mindenkitől, akit korábban megsértett normalitásért való kiállásával. Itt már annyira meghatódtam lelki vívódásain, hogy tényleg őszintén remélem, jó sok belpesti liberális nézte a műsort, és az alkalmi kalandokat kereső fővárosi leányzók két afrikai kaland között neki is kedveskednek valamivel. Egy ilyen alakításért ezt tényleg megérdemli.
Látlelet a kor emberéről
A László Balázs-interjú nem az interjúalany személye miatt érdekes, hanem azért, mert egy tökéletes képet ad a modern kor emberéről. Az emberről, aki ha véletlenül találkozik mélyebb ideológiákkal is, azokat csak addig vallja, míg az kényelmes számára. Amint világnézete miatt nehézségekbe, vagy egyenesen akadályokba ütközik, azonnal ledobja magáról, mint egy rongyot. László Balázs először csak szervezetről szervezetre vándorolt, rendre beleunva az éppen aktuális korlátokba, majd a teljes mozgalmat lecserélte az éjszakai életre, a „színes bőrű barátokra” meg csókolózó leszbikusok stírölésére.
Hasonló utat járt be az amerikai Richard Spencer is, aki hosszú évekig az „alt-right” egyik vezéralakjának szerepében tetszelgett, ám már akkor is voltak arra utaló jelek, hogy valójában semmilyen ideológiai mélységgel nem rendelkezik, kizárólag felületes ismeretei vannak. Erre nagyszerű példa volt, mikor egyetemekre ment előadást tartani, mert abban bízott, hogy párbeszédet folytatva az ottani agyhalott kultúrmarxistákkal, majd sokkal jobb színben fog feltűnni a közvélemény előtt. Már az alapgondolat is, hogy megpróbáljon szót érteni az ellenséggel, teljesen hamvába holt ötlet volt, ahogyan az is, hogy majd az ellenség által irányított média jó színben tünteti fel „nyitását”. Nem csoda, hogy bukás lett a vége. De az se volt semmi, mikor európai turnéra indult a „fehér identitás erősítése érdekében”. Tipikus amerikaiként már az első állomáson kiderült, semmit sem tud az európai történelemről, a kulturális sokszínűségünkről és az identitástudatunkról. Még magyarországi zsidó lapok is kiröhögték, olyan szánalmasra sikeredett a vérszegény próbálkozás.
Később egyébként ő is Canossát járt, s ma már büszke „centrista”, jelentsen ez bármit is. Másfél órás vezeklésében ő is kifejtette, tulajdonképpen csak azt szerette volna, hogy figyeljenek rá, és igazából nem is gondolt komolyan semmit abból, amit mondott, egyszerűen meg akarta botránkoztatni az embereket. Aztán jött Charlottesville, és elképedve szembesült vele, hogy van itt egy keménymag, amely nem csak tét nélküli hőzöngést szeretne, hanem kész felvenni a kesztyűt az antifasiszta terroristákkal, valóban hisz abban, amit képvisel, és tényleg gyökeres változást akar. Az Antifa körében lett is nagy riadalom, hiszen eddig csak jámbor konzervatívokat vertek, nem szoktak hozzá, hogy valaki visszaüt. A nacionalisták viszont visszaütnek. És az fáj. Náluk jobban csak Richard Spencer ijedt meg, el is tűnt pár évre, majd visszatért, mint „konszolidálódott Biden-szavazó”.
De még csak nem is kell ennyire „nagy neveket” keresnünk. Elég szétnéznünk saját köreinkben. Hány olyan embert tudnánk mi is mondani a saját ismerőseink között, aki csak ideig-óráig képviselte azt, amit mi? Akit bajtársunknak hívtunk, s manapság egy hitehagyott, drogos szerencsétlenség?
Egy évszázada az ember kész volt akár meghalni is a becsületéért, a hitéért, a családjáért. Ma a becsület nem érdekli, hite nincs, a család helyett az alkalmi kapcsolatoknak és az „önmegvalósításnak” él. Ideológiája épp olyan könnyen lecserélhető, mint a fogyasztói társadalomban bármi, áldozatot hozni pedig legfeljebb pénzért és materiális javakért képes.
Gyebnár Dávid
Kiemelt fotó: Partizán
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
