Van-e oka Európának ünnepelni a „Győzelem napján"?

Ami nekünk a kommunista érában április 4-e volt, az Európának és a megszállt Németországnak május 8-a: a „felszabadulás” és „győzelem napja”, illetve június 6-a, a szövetségesek partraszállásának évfordulója. Ez azért is jó, mert így Németország egy hónapon belül kétszer is megalázkodhat legyőzői előtt, emlékeztetve a világot arra, hogy a mai napig egy bábkormány ül az ország élén. Gyebnár Dávid véleménycikke.

Mert esetükben nehéz lenne másról beszélni, mint megalázkodásról, hiszen ezen ünnepi ceremóniákon az éppen aktuális németországi kirakatfigura, vagy ahogyan ők hívják, kancellár feladata a hazáját megszálló nagyhatalmak előtt hajbókolni, megköszönni áldozatukat és hálát adni a „felszabadulásért”. Külön pikáns, hogy ezúttal az ország élén egy korábbi BlackRock-szolga áll. Egyébként a második világháború után a német vezetés sokáig nem ünnepelt együtt legyőzőivel, inkább csendes hallgatásba burkolózott, míg a többiek tort ültek felette. Hiába, abban a generációban még volt tartás. A hagyományokat a hazátlan, szélsőbalos SPD-s Gerhard Schröder szakította meg, aki a D-nap 60. évfordulóján bohócként vigyorgott a győztes hatalmakkal. 

Az ő nyomdokaiba lépett a kommunista NDK-ban nevelkedett Angela Merkel, aki a partraszállást úgy jellemezte, mint „Németország felszabadításának kezdetét”. Ugyanezt a gesztust rendre megtette az oroszok felé is, hiszen előszeretettel látogatott el Moszkvába a „győzelem napját” ünnepelni az éppen aktuális orosz vezetőkkel, hogy főhajtással köszönje meg a szovjet hadseregnek hazája „felszabadítását”. A ceremónia aligha lehetett számára újdonság, hiszen mindig is lelkes kommunista volt. 

Magyar szemszögből nézve, az egészet talán ahhoz lehetne hasonlítani, mintha magyar vezetők december 1-jén Románia „elitjével" koccintva ünnepelnék Erdély elrablását. A különbség talán csak annyi, hogy míg utóbbin Magyarország érdemi fele jogos felháborodásának ad hangot, addig Németország megszállása a háború után született németek körében valóban ünnep. Olyannyira, hogy  

bizonyos csoportok május 8-a hivatalos nemzeti ünnepé nyilvánításáért küzdenek, melyet szerintük csak az „ultrakonzervatívok” elleneznek.

Tehát míg nálunk április 4-e ma már csak egy maroknyi félbolond, illetve néhány megátalkodott magyargyűlölő számára dicső nap, addig a modern kori Németországban a társadalom jelentős része egyetért abban, hogy a porig bombázott német főváros romjaira kitűzött szovjet lobogó hozta el számukra a felszabadulást. 

 
 A felszabadulás a gyakorlatban

A helyzet ismertetése után érdemes megvizsgálnunk, mit is ünnepelnek az újnémetek, mikor hálát adnak 1945. május 8-ért. A németek elleni háborús bűncselekmények feltárása a mai napig „kényes” téma a Német Szövetségi Köztársaságban. Az idősek körében ildomos nem beszélni róla, az öngyűlöletre nevelt gyermekek és unokák körében pedig az az általános vélekedés, hogy mivel nagyszüleik mind kivétel nélkül „bűnösök” voltak, ezért minden szenvedést megérdemeltek, mint „jogos bosszút”. Éppen ezért se a lakosságcserét, se a civilek szisztematikus legyilkolását, se a nők elleni tömeges nemi erőszakot nem szokás felemlegetni „felszabadítóiknak”. Holott nyugati becslések szerint  

Németország megszállása során mintegy 1–2 millió nőt erőszakoltak meg a „felszabadítók” – nemcsak a szovjetek, hanem a nyugati és keleti megszállók egyaránt.

A különbség csupán annyi, hogy míg a nyugati történészek a szovjetek bűneit a hidegháborúban kitörő lelkesedéssel tárták fel, addig sajátjaikról nagyvonalúan hallgattak. Pedig egy német történész kutatásai szerint az amerikai hadsereg katonái legalább 190 ezer német nőt erőszakoltak meg, többségüket a fegyverletétel után(!). A megszállók közül alighanem a francia ellenállók voltak a „legbátrabbak”, akik a háború évei alatt viszonylag kevés gondot okoztak a németeknek, ám a felszabadulás után első dolguk volt az amerikaiak és britek által megtisztított területekre bevonulni, ahol összefogdosták azokat a francia nőket, akik viszonyt folytattak – az egyébként az átlag franciákkal igen barátságosan bánó – német katonák valamelyikével. Ezen nőket kopaszra borotválták, majd nyilvánosan megszégyenítették, mint „kollaboráns hazaárulót”. 

 
A legbrutálisabbak azonban vitathatatlanul a szovjetek voltak, akik szó szerint minden nőt megerőszakoltak 8 és 80 év között. Saját hadseregének bestialitását látva Natalya Gesse szovjet haditudósító a következőket mondta:  

Az oroszok megerőszakolnak minden német nőt 8 és 80 éves kor között. Ez a nemi erőszakolók hadserege.

Több áldozatot a nemi erőszak után vagy közben a szovjetek meg is csonkítottak. 

A szembesítésen az orosz katonák később csak röhögtek. Brit újságíróknak többen nevetve állították, mennyire örültek nekik a „szexre éhes német nők”. Egy katona pedig azzal dicsekedett, „legalább két millió gyermekük született Németországban”. 

Königsbergben a megerőszakolt és meggyalázott nők zokogva kérték a katonákat, vessenek véget a szenvedéseiknek, mire a szovjetek felháborodottan leüvöltötték őket:  

„a szovjet katona nem öl nőt. Azt a németek teszik."

(Későbbi kutatások egyébként azt is feltárták, hogy az előrenyomuló szovjetek nemcsak német és magyar nőket erőszakoltak, hanem lengyeleket, fehéroroszokat, ukránokat, de még oroszokat is. Innentől kezdve egyáltalán nem állja meg a helyét az az antifasiszta narratíva, hogy a németek által elkövetett atrocitások miatti „bosszú vezérelte őket”.) 

Gerhard Reichling kutatásai szerint a nemi erőszakokon túl a szovjetek mintegy 1 710 000 németet deportáltak Szibériába, közel kétmillió német pedig Nyugatra menekült. Ezért mond tehát köszönetet Németország kancellárja a parádén, és ezt akarja a meghasonlott német társadalom állami ünnepé nyilvánítani.  

Felszabadulásként élték meg az akkori németek is? 

Azt már láthattuk, hogy – hasonlóképpen Magyarországhoz – a megszállók Németországban is megtanították a népnek, hogy ők valójában felszabadultak az elnyomás alól, amiért illik hálásnak lenni. Az „esetleges atrocitások”, amiket „talán” elszenvedhettek, azok mind jogosak voltak, hiszen a német nép „bűne” mégiscsak megbocsáthatatlan, és felülír minden velük szemben elkövetett gaztettet. 

Ezt azonban a kor embere nem egészen így élte meg. Őket még nem világosították fel, hogyan is kellene gondolkodniuk a világról, hiszen 1945-ben még nem állították fel a „nácitlanító” táborokat. 

A győztesek brutalitását legjobban Wilhelm Hiller visszaemlékezése szemlélteti, akit sok némettel együtt egy marhaszállító vagonba zártak a szovjetek, majd elindították Lengyelország felé, hogy onnan Szibériába vigyék, ahonnan jó eséllyel nem tér már vissza élve. Ő így írta le az általa látottakat: 

„Mellettem egy 14 éves fiú feküdt, akinek a lábát amputálták. A vagon ajtajánál egy könnyes szemű, előrehaladott állapotban lévő várandós nő állt. Az édesanyja volt. Az orosz őrök távolabb lökdösték az ajtótól, de amikor nem figyelték, bemászott a vagonba és a kabátok alá bújt. Az ajtót bezárták, a vonat pedig elindult kelet felé. Nem sokkal később a vonat megállt. Kintről puskalövéseket, és a háború befejezését ünneplő részeg orosz katonák ordítozását hallottuk. Aztán kinyílt a vagon ajtaja, hat orosz katona mászott be, akik értékes tárgyakat kerestek. Ez után olyannak lettem szemtanúja, amit még élek, nem felejtek el. 

Megtalálták a várandós nőt. A katonák sorra megerőszakolták. A győztesek bömbölése elnyomta a nő kiáltozását és a sebesültek nyögését, akik alig tudtak mozogni a kötésük és gipszük miatt. A tábori ágyról odamászott az anyjához a frissen amputált lábú fiú, hogy megvédje őt. Aztán jött az, ami mindenen túl tett: az egyik orosz elővette a pisztolyát, és előbb a fiút, majd az anyját lőtte fejbe. Ezek után nevetve dobták ki a holttesteket a töltésre. Megbénultam, és visszatarthatatlanul zokogni kezdtem. 
 

Akkor értettem meg, hogy tényleg »felszabadítottak« bennünket."

Mit nyertek a „győztesek”?

Az, hogy a németekkel minden évben megünnepeltetik saját nemzetük kivégzését, alighanem perverz örömöt okoz a győzteseknek, sőt, még kevélységüket is hizlalja. De ha kicsit elgondolkodnak, vajon nekik van-e okuk ünnepelni? Elvégre mit nyert Nagy-Britannia vagy Franciaország azzal, hogy a német békejobb helyett inkább leborultak az USA előtt?

A „dicsőséges” háborús uszítónak, Winston Churchillnek például az angolok saját birodalmuk elvesztését köszönhetik. Nem hiába van szobra Angliában. Elvégezte feladatát, amiért odaküldték. 

No, és a franciák? Ők jobban jártak talán? Gyarmataikat nem elvesztették, hanem a szerepek cserélődtek fel. A kolóniák kolonizálják az anyaországot, az újfranciák nemcsak komplett városrészeket uralnak, hanem választásokat döntenek el. A kakas a szemétdombon pedig egy Rothschild-bankár. 

A nemzetiszocialista propaganda a háború előtt a következő jövőt jósolta Franciaországnak, ha marad minden a régi kerékvágásban:

Hogy bármelyik képnek van-e valóságalapja, vagy csak „alaptalan, elborult náci propaganda”, azt mindenkinek a fantáziájára bízom.

Egykor Európa volt a világ irányítója, '45 után csatlósokká silányultak a korábbi birodalmak: a nyugatiak Amerika ölebei lettek, a keletiek szovjet igába kerültek. Ma pedig nem elég, hogy a világpolitikába nincs érdemi beleszólása egyetlen európai országnak sem, lassan saját határaikon belül is elveszítik az irányítást. Ezt nyertük a „győzelemmel”. Egy elöregedő, haldokló, gyáva Európát, amelyet elaltatott a kényelem és a béke illúziója.

Gyebnár Dávid 

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.