Harminc ezüstért elfogadná a magyar kormány, hogy a szlovákok elterelték a Dunát

A magyar külpolitika nagyhangú tehetetlenségére, látványpolitizálásának mivoltára súlyosan mutat rá az elmúlt napok két párhuzamos eseménye. Az egyik, hogy ukrán toborzók július 6-án agyonverték Sebestyén József beregszászi honfitársunkat. A másik az a bejelentés, hogy létrejött valamiféle magyar–szlovák megállapodás a bős–nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatos, három évtizedes, sorozatos természetrombolások és jogi visszaélések, nemzetközi szerződésszegések rendezésére.

A negyvenötéves Sebestyén József kegyetlen halálával kapcsolatban – és e helyütt ne hagyjuk említés nélkül a többi, az ukrán hadseregbe besorozott, vagy szülőföldjéről elmenekült kárpátaljai magyar sorsát sem – a magyar miniszterelnök indulatosan reagált, a külügy bekérette az ukrán nagykövetet, a köztársasági elnök pedig kondoleáló levelet írt a családnak. Szép gesztusok. Hanem ha már gesztus, együttérző szót vártunk volna attól a volt külügyminisztertől is, aki az ukrán–magyar alapszerződést 1991. december 6-án aláírta azzal a néhány hetes állammal, amely augusztus 24-én kiáltotta ki függetlenségét, amelyet a december 1-jei népszavazás hagyott jóvá.

Ez az az ukrán népszavazás, amely kinyilvánította akaratát a kárpátaljai autonómia, és ezen belül a beregszászi magyar körzet magyar vezetésű autonómiája iránt is. 

A magyar–ukrán szerződést egy nemzetközileg el nem ismert állammal kötötte meg Jeszenszky Géza, Antall József sógora, majd ő volt az is, aki nem tett semmit annak érdekében, hogy az ukrán állam végrehajtsa az 1991-es népszavazásban foglaltakat. 

Nem csoda, hogy most sincs egyetlen szava sem annak az embernek a kegyetlen halálával kapcsolatban, aki még most is élhetne, ha az ukrán állam egyszer is megtapasztalta volna a következetes és erős magyar érdekvédelmet az elmúlt évtizedekben. De csak sorozatos önfeladást tapasztalt. Még a munkácsi Turul-szobor visszaállítását sem követeljük, pedig az is csak egy gesztus lenne.

Nincs ez máshogy a szlovák szomszédsági politikánkban sem (ahogy a románban sem, de az külön misét ér meg). „Az önfeladót sehol sem becsülik” – írja Csurka István 1993. július 22-én a Magyar Fórumban megjelent heti elemzésében – „A magyar kormány külpolitikájának gyámoltalansága, magyar érdekeken kívülisége a Szlovákiával szembeni tehetetlenségben összpontosul. Meciar eltolhatta a határt büntetlenül, megszavaztathatott egy olyan alkotmányt, amelyik kirekeszti a kisebbségeket, alárendelt helyzetben tarthat hétszázezer magyart, elveheti a Dunát és Jeszenszky Géza csapata és maga a külügyminiszter olyan eminensen liberális a nemzetközi porondon, mint egy szál ibolya. Meciar pedig bokszoló, mit neki az ibolya!”

Ennek az ibolya-politikának legújabb eredménye a történelminek nevezett megállapodás, amely a kormány szerint lezárná a több évtizedes dunai erőművitát. Lantos Csaba energiaügyi miniszter szerint a megállapodásban a szlovák fél elfogadja, hogy Magyarország nem építi meg a nagymarosi létesítményt, 

Magyarország viszont tudomásul veszi a dunacsúnyi duzzasztógát létét, amely a bősi vízerőmű működéséhez szükséges vízduzzasztást biztosítja. Azaz tudomásul vesszük a Duna 1992-es egyoldalú elterelését.

1992-ben, október 23. és 25. között Csehszlovákia mintegy 40 kilométeres szakaszon, a saját területén korábban megépített betonmederbe terelte az addig az országhatárt jelentő Dunát, hogy a Bősnél megépített vízi erőművel áramot termeljen. Az eredeti Duna-mederbe a mindenkori vízhozamnak csak a töredékét bocsátották. Ezen a szakaszon a hajózás is a mesterséges csatornában történik. 1992-ben a Duna medrében a vízszint napokon belül több métert süllyedt, a területen található szigetközi és csallóközi mellékágrendszerek folyószakaszainak hetven százaléka kiszáradt. 

A most beharangozott megállapodásban szó van a vízmegosztás újrarendezéséről, azaz hogy tíz százalékkal több vizet kapnánk, és egy hosszú távú áramvásárlási megállapodásról is.

Csakhogy ez aprópénz, avagy harminc ezüst azért a kárért, amit nekünk a Duna elterelése okoz. Hiszen ezzel a szerződéssel elfogadjuk, hogy az eredeti dunai vízmennyiségnek még mindig csak alig negyedét kapjuk meg a csallóközi szakaszon, némi áramért cserébe. De árammal nem lehet öntözni, csak kevesek hasznára esetleg továbbárusítani. 

Az Öreg-Duna vízszintjének megemelésére, és a mellékágak minimális vízpótlásának érdekében már eddig is rengeteg milliárdot elköltöttünk fenékküszöbök, szűkítők és bukógátak és egyéb létesítmények építésére, miközben az ökológiai katasztrófa veszélye folyamatos maradt.

A megállapodás nemzetközi jogi iróniája, hogy a Duna elterelésének tudomásul vételével a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés átlépése is felvethető. Hisz a Duna közepe jelenleg azon a szakaszon a betonmeder közepén van, tehát a betonmeder máshová helyezi a trianoni (párizsi) békediktátumban kijelölt magyar határt. 

Szóval mégis lehet változtatni a trianoni határokon, és a betonmeder közepétől délre fekvő rész ismét magyar terület? 

Vagy a Duna közepe – betonmeder ide vagy oda – az Öreg-Dunában, a régi mederben van, miközben ott már alig folyik a Duna? Akkor viszont az elterelést nem vehetjük tudomásul semmilyen megállapodásban, semennyi áramért cserébe.