Fejes Rudolf Anzelm: „Egyetlen állam sem bánhat úgy a saját állampolgárával, ahogy Románia bánik velem”

Csütörtökön hazafiak százai álltak ki a román állam által meghurcolt nagyváradi Fejes Rudolf Anzelm apát mellett. A budapesti tüntetésen Varga Andrea tolmácsolásában elhangzott, szívhez szóló apáti üzenetet az alábbiakban változtatások nélkül tesszük közzé.

„Levél a román nagykövetség előtt tüntető felebarátaimhoz

Kedves Barátaim,

Köszönöm, hogy idejöttetek. Tudom, hogy sokan közületek nem ismernek engem. Talán csak annyit hallottatok, hogy egy szerzetes él víz és WC nélkül a saját rendi templomában Nagyváradon. Talán csak annyit, hogy a román állam éjjel törte át egy katolikus templom falát. Talán csak annyit, hogy valami igazságtalanság történik, és nektek ez elég volt ahhoz, hogy idejöjjetek.

Eljöttetek a román Nagykövetség elé, mert nem tűritek el az igazságtalanságot. Mert azt gondoljátok, és helyesen gondoljátok, hogy egyetlen állam sem bánhat úgy a saját állampolgárával, ahogy Románia bánik velem. Mert tudjátok, amit Szent Ágoston óta tudunk: hogy béke igazságosság nélkül nem béke, az csupán a háború egy csendesebb neve.

Ma Úrnapja van. Az a nap, amikor a pap viszi az utcán a monstranciát, Krisztus testét. Ma készültem a misére. Nem volt sekrestyém, ahol felöltsem a miseruhát, ahol a kelyhet és a paténát elkészítsem, ahol a liturgia elkezd létezni, mielőtt még az oltárhoz lépnék. Nyolc napja elvették. Éjjel jöttek, bontókalapáccsal törték át a templomunk falát, mert nappal nem merték volna megtenni. Mert sokan közületek már háromszor eljöttetek Nagyváradra, hogy megvédjetek. Ezért jöttek éjjel, mindenféle értesítés nélkül.

De hadd mondjam el azt is, ami talán még ennél is felkavaróbb. Mert a sekrestye elvétele nem az első lépés, ez a végeredmény felé tartó út egyik újabb állomása.

Én most, miközben ezt a levelet írom, a saját épületünkben élek. Abban az épületben, amelyet a rendünk épített, amelynek minden köve a mi örökségünk, amelynek minden folyosóján nyolcszázkilencvenhat év lélegzik. És ebben az épületben, amelynek mi vagyunk a tulajdonosai, a román állam folyóvíz és WC nélkül tart engem. Egy kápolnába szorítottak, ahol nincs vezetékes víz, nincs illemhely, nincs a méltóságos emberi élethez szükséges alapinfrastruktúra, miközben körülöttem az épület többi részét használják, működtetik, most éppen felújítják tizenhárom millió euró európai uniós pénzből.

Közben Románia elismeri a prépostság önálló jogi személyiségét. Főpapként tart nyilván a saját állami nyilvántartásaiban. Protokolláris leveleket ír, kézfogás, mosoly, minden rendben van. Az egyik kezükkel aláírják az elismerést, a másikkal elvágják a vízvezetéket. Az egyik kezükkel főpapként köszöntenek, a másikkal éjjel bontókalapáccsal esnek a templomfalnak.

Ez a legveszélyesebb állam: nem az, amelyik nyíltan törvényt sért, hanem az, amelyik közben mosolyog, miközben éjjel bontókalapácsos emberekkel ront a templomnak. 

Hadd meséljek el egy történetet. Háromezer éves, de ma is igaz.

Nábótnak volt egy szőlője. Az apjától örökölte, az apja az apjától, nemzedékről nemzedékre, ahogy a föld öröklődik. Mellette állt a király palotája. A király meg akarta venni. Felajánlott érte pénzt, cserét, bármit. Nábót egyetlen mondattal válaszolt: az Úr óvjon attól, hogy odaadjam apám örökségét. Nem tárgyalt. Nem alkudott. Egyszerűen nem adta.

Ekkor Jezabel, a királyné, levelet írt a király nevével és pecsétjével a város elöljáróinak: emeljetek hamis vádat ellene. Az elöljárók engedelmeskedtek. Nábótot megkövezték. A király megkapta a szőlőt. Törvényesen. Papírokkal. Mosollyal.

Ki ölte meg Nábótot? Teológusok vitatkoznak rajta évezredek óta. Jezabel, aki kitervezte a gyilkosságát? Az elöljárók, akik végrehajtották? A király, aki tudott mindenről és nem szólt? Mindenki. A rendszer ölt, és bűnös mindenki, aki hallgatott.

Én vagyok Nábót. A szőlőm a Váradhegyfoki Premontrei Prépostság.

1130 óta a miénk. Hétszázkilencven éven át építettük, őriztük, adtuk tovább, elöljárótól elöljáróra. Azután jött Trianon. És azóta, százhat éve, darabonként szedik szét azt, amit hétszázkilencven év alatt felépítettünk.

1936-ban a román állam egyszerűen átírta a telekkönyvben a nevünket a saját nevére. Az iskolánkat, a templomunkat, a rendházunkat, Félixfürdőt, amelyet mi építettünk, ezer hektár erdőt, háromszáz hektár szántót, mindent. Aztán öt per indult. Kilencven éve. Egyik sem fejeződött be azóta sem. A román legfelsőbb bíróság 2011-ben jogerősen kimondta, hogy Félixfürdő egy darabja a miénk, de ha egy darab a miénk, az egész a miénk, és ezt ők is tudják. Mégsem adják vissza. 1939-ben ők maguk kérték, hogy a Legfelsőbb Bíróság függessze fel az ügyünket, mert a Szentszékkel tárgyalni akarnak. Azóta is tárgyalnak. Nyolcvannyolc éve tárgyalnak. Amíg tárgyalnak, nem kell visszaadni semmit.

Közben mi nem tudunk szerzetesjelölteket felvenni, nem tudunk közösséget építeni. Egy kicsit minden nap kiszorítanak a saját tereinkből, csendben, türelmesen a saját tereinkből. Amíg én Nagyváradon élek, addig van esély arra, hogy visszaszerezzük azt, ami a miénk. Addig van, aki pereskedik, aláír, és képviseli azt a nyolcszázkilencvenhat évet.

Ezért lakoltattak ki május 27-én. Mert a rendház, ahonnan kilakoltattak, a prépostság székhelye. A Szentszék 1947 óta ekként ismeri el, a román állam maga is ekként tartja nyilván. Most víz és WC nélkül élek a rendünk utolsó megmaradt kápolnájában.

És hogy teljes legyen a kép: holnap, június 5-én a Bihar Megyei Törvényszéken közigazgatási peres eljárásom lesz, ahol a nagyváradi önkormányzat tizenhárom millió eurós kártérítést követel tőlem, azért, mert a közigazgatási bírósághoz mertem fordulni, és mert megkérdeztem, hogy törvényes-e az az építési engedély, amellyel a templomi tereinket elvonták. Jezabel is emelt vádat Nábót ellen. Nem elég volt elvenni a szőlőt, hanem bűnösnek is kell nyilvánítani azt, aki nem adta oda.

Huszonnyolc éve vagyok prépost-prelátus. Idős rendtársaim azért választottak meg, hogy visszaszerezzem azt, amit a román állam sohasem vett el törvényesen, csak a maga nevére iratta, és most azt akarja, hogy ez az állapot örökre megváltoztathatatlanná váljon. Én arra tettem fel az életemet, hogy ezeket az ingatlanokat visszaszerzem a rendünknek. Nem a vagyonért, mi szerzetesek személyesen vagyontalanok vagyunk, nekem semmim sincs. Hanem azért, hogy a váradhegyfoki premontrei közösségnek legyen jövője. Azért, hogy az a közösség, amelyet alapító atyánk, Szent Norbert az örökkévalóságnak alapított, és amely nyolcszázkilencvenhat éve megszakítás nélkül él ezen a földön, megmaradjon.

Románia aláírta mindazt, amit nyugaton elvártak tőle. Otthon nem tartja be. Az Európa Tanács évek óta figyelmezteti, hogy saját bíróságainak ítéleteit sem hajtja végre. Senki nem kérte eddig számon ezt rajta.

Ma ti idejöttetek annak az országnak a nagykövetsége elé, amelynek én állampolgára vagyok, és számon kértétek rajta, hogy úgy bánik velem, ahogy egyetlen jogállam sem bánhat saját állampolgárával. Mert nekem ma Nagyváradon, a személyigazolványomban szereplő, államilag elismert rendi székhelyemen nincs folyóvíz, nincs WC, rosszabbak az életkörülményeim, mint egy fogvatartottnak. Ezt nem én mondom. Ezt a tények mondják.

Kitettek a jogszerű lakóhelyemről. Olyan helyiségekből, amelyek soha, egyetlen percig sem voltak iskolai helyiségek, hanem közel háromszáz éve a mi premontrei templomunk és rendházunk részei. Elvették azt is, amit még a kommunisták is meghagytak.

És május 27-án éjjel, miközben ügyünk már a Bihari Közigazgatási Bíróság előtt volt, miközben az építési engedély felfüggesztését kértem, és miközben tizenhárom millió euró kártérítést követelnek tőlem azért, mert bírósághoz merészeltem fordulni, éjjel fél ötkor megjelentek, és csákányokkal beverték a templomunk falát. Bontási engedély nélkül. Egy A-kategóriás nemzeti műemlék falát, amelyet saját tervdokumentációjuk egyházi tulajdonként, saját nyilatkozatuk egyházi térként azonosít. Mégis, éjszaka, titokban jöttek. Mert aki tudja, hogy törvényt sért, az sötétben dolgozik.

Ha ma nem jöttök el ide, ez a jogtiprás folytatódna holnap is, holnapután is, éjszakánként, csendben, amíg nem marad már semmi a templomunkból.

Köszönöm, hogy ma idejöttetek és felemeltétek a hangjatokat. Köszönöm, hogy nem nézitek el. Köszönöm, hogy ma számon kértétek Románián a prépostságunk, a rendünk kiszorítását.

Isten áldjon meg Benneteket!

Fejes Rudolf Anzelm O.Praem. Prépost-prelátus – Váradhegyfoki Premontrei Prépostság

Nagyvárad, 2026. június 4.”

Kapcsolódó: