Nem vitrinbe zárt múlt: közösség és élő hagyomány a Kurultájon

Három napra ismét benépesült a bugaci puszta. Lovasok, íjászok, harcosok, kézművesek, zenészek, családok és a világ számos országából érkezett vendégek találkoztak augusztus 14. és 16. között a Kurultáj – Magyar Törzsi Gyűlésen. Az első magyarországi Kurultájt 2008-ban rendezték meg, 2026-ban pedig már kilencedik alkalommal hívták életre a találkozót. A szervezők tájékoztatása szerint ezúttal több mint húsz rokon nemzet képviselői érkeztek Bugacra, a Kárpát-medencéből száznál is több hagyományőrző csapat, összesen több mint kétezer lovas és gyalogos hagyományőrző vett részt a rendezvényen. De aki járt már Kurultájon, tudja: pusztán számokkal és programok felsorolásával nehéz elmesélni, mi történik ilyenkor Bugacon.

A Kurultáj ugyanis jóval több látványos viseleteknél, lovaknál, íjaknál és történelmi életképeknél. Van benne valami nehezen megfogható, mégis azonnal érezhető. Néhány napra a múlt nem vitrinekben őrzött tárgyként jelenik meg, hanem körülveszi az embert. Ott van a lovak patája által felvert porban, a dobok hangjában, a jurták között, a kézművesek mozdulataiban, a csatajelenetekben és azoknak az embereknek az arcán, akik számára mindez nem néhány napos szerepjáték, hanem identitásuk része.

A Magyar Jelen riportjával idén elsősorban ezt az életérzést szerettük volna megmutatni.

Egy modernkori törzsi gyűlés

A „kurultáj” kifejezés törzsi gyűlést jelent, és a sztyeppei lovasnomád kultúrák közösségi életének fontos eseményeit nevezték így. A modern kori történet 2007-ben Kazakisztánban kezdődött, ahol magyar küldöttség is részt vett egy törzsi találkozón. Egy évvel később már Magyarországon rendezték meg az első Kurultájt, és akkor született meg az elhatározás, hogy a Magyar Törzsi Gyűlést kétévente újra életre hívják. A 2020-as, járvány miatt elmaradt rendezvény következtében a 2026-os volt a kilencedik Magyarországon megtartott Kurultáj.

Az azóta eltelt tizennyolc év alatt a rendezvény hatalmasra nőtt. A háromnapos programban idén mintegy ötven olyan programelem kapott helyet, amelyen a hun–türk kulturális körhöz tartozó népek képviselői is bemutathatták örökségüket. Hagyományőrző seregszemle, harci bemutatók, lovas versenyek, íjászprogramok, népzenei előadások, régészeti és antropológiai kiállítások, kézműves bemutatók, gyermekprogramok és tudományos ismeretterjesztő előadások követték egymást.

A küzdőtéren a Turán Viadal, lovas bemutatók, a honfoglalás korát megidéző Nomád Vonulás, majd a hatalmas lovas és gyalogos seregszemle is szerepelt a programban. A Kurultáj egyik leglátványosabb hagyománya a nyílzápor, amikor gyalogos és lovasíjászok egyszerre engedik útjukra nyilaikat. Idén is megelevenedett egy honfoglalás kori nomád esküvő, leányrablással, lovakkal és a korabeli világot felidéző viseletekkel, de helyet kaptak különböző lovas és harci viadalok is.

A pusztán hatalmas jurtatábor épült, az Atilla Sátrában pedig az „Ordosztól az Őrségig – A hunok, türkök, magyarok kincsei” című régészeti-antropológiai kiállítást lehetett megtekinteni.

Ami a látvány mögött van

A látogató számára mindebből természetesen elsősorban a kész világ látszik. A jurták, a zászlók, a lovak, a harcosok, a küzdőtér, a vásár, a színpad és a hömpölygő embertömeg.

Pedig mire az első vendég megérkezik Bugacra, már elképesztő mennyiségű munka áll a rendezvény mögött.

Fehér József, a Magyar-Turán Alapítvány vezetőségi tagja a szervezők képviseletében riportunkban ennek a háttérmunkának a nagyságáról is beszél. Egy több országot, száznál is több hagyományőrző csoportot, több ezer közreműködőt, lovakat, felszereléseket, táborokat és több tucat programelemet összehangoló rendezvény nem néhány nap alatt születik meg. Hosszú hónapokon át tartó előkészítés, egyeztetés és szervezés előzi meg azt a pillanatot, amikor Bugacon végül minden a helyére kerül.

Ehhez a munkához pedig valami más is szükséges: elhivatottság.

A Kurultáj mögött olyan emberek állnak, akik évről évre újra felépítik ezt a néhány napig létező világot. Akiknek mindez nem egyszerűen egy rendezvény, amelyet meg kell szervezni, hanem ügy, örökség és küldetés. Talán ez az egyik oka annak is, hogy a Kurultáj ennyi év után sem vált pusztán nagyszabású látványossággá.

A hagyomány addig él, ameddig van, aki tovább adja

A hagyományőrzés azonban nemcsak a több száz szereplős jelenetekben válik kézzelfoghatóvá. Ott van egy mester kezében is. Farkas Nándor, az ország egyik legismertebb és legelismertebb hagyományosíj-készítő mestere, a Jackal Archery alapítója megmutatta, mennyi tudás, tapasztalat és türelem szükséges ahhoz, hogy olyan eszközök szülessenek, amelyek mögött évszázadok öröksége áll. Egy ilyen mesterség továbbadása jóval többet jelent egy munkafolyamat megtanításánál. Anyagismeret, történelmi tudás, kézügyesség és egy egész szemlélet öröklődik vele generációról generációra.

Ugyanez a folytonosság látható azokban a családokban is, amelyek gyermekeikkel érkeznek a Kurultájra. A legkisebbek itt nem történelemkönyvből találkoznak először az íjjal, a jurtával, az ősi mesterségekkel vagy a lovas kultúrával. Megfoghatják, kipróbálhatják, kérdezhetnek, átélhetik.

És van, akit ez a világ egészen váratlanul talál meg.

Riportunkban megszólal egy Törökországból származó férfi is, aki évekkel ezelőtt, az Ősök Napján találkozott először ezzel a közösséggel és hagyományőrző kultúrával. Mélyen megérintette az itt megtapasztalt közösség és az a kulturális rokonság, amelyet a magyarok és a törökök között érzett. Olyannyira otthon érezte magát, hogy később úgy döntött, Magyarországra költözik.

Vásárolt egy kis tanyát, itt telepedett le, ma pedig már a Magyar-Turán Alapítvány közösségének tagjaként maga is részt vesz azoknak a programoknak a szervezésében és lebonyolításában, amelyek évekkel korábban még látogatóként ragadták magukkal.

Talán ennél kevés beszédesebb történet mutatja meg, hogy a Kurultáj valóban több egyszerű hagyományőrzésnél.

Tudni, honnan jövünk hogy tudjuk, merre tartunk

Vári-Kovács Péter színművész a Kurultáj történelmi életképeinek megalkotásában is részt vesz. Riportunkban azonban nemcsak arról beszél, hogyan születnek meg azok a nagyszabású jelenetek, amelyekben lovasok, gyalogos harcosok és hagyományőrzők százai elevenítik meg a régmúlt egy-egy pillanatát.

Mint mondta, kívülről könnyű a hagyományőrzést pusztán különös ruhák, íjak, lovak és régmúlt történetek világaként szemlélni, esetleg kifigurázni vagy valamiféle romantikus múltba révedésként elintézni. Pedig a lényeg éppen nem az, hogy visszaköltözzünk egy ezer évvel ezelőtti világba. Hanem az, hogy ismerjük a múltunkat.

Tudjuk, honnan érkeztünk, kik vagyunk, milyen értékeket kaptunk az előttünk járó nemzedékektől – és ennek tudatában határozzuk meg önmagunkat, valamint jelöljük ki az utat, amelyen tovább szeretnénk menni. A múlt ebben az értelemben nem hátrafelé húz, hanem kapaszkodót ad.

A hagyomány pedig nem azért fontos, hogy változatlan formában konzerváljunk mindent, ami egykor volt. Hanem azért, hogy ne engedjük feledésbe merülni azokat az értékeket, amelyekből ma is erőt meríthetünk. És talán mindennek a legfontosabb része az, hogy ezt továbbadjuk a gyermekeinknek. Hogy ők is tudják, honnan jöttek. Ismerjék azokat a történeteket, mesterségeket, dallamokat, mozdulatokat és közösségi értékeket, amelyeket nemzedékek adtak tovább egymásnak. Hogy legyen miből táplálkozniuk akkor is, amikor egyszer majd nekik kell eldönteniük, milyen jövőt szeretnének.

Ebben az értelemben a Kurultáj nem egyszerűen a múlt felé fordul. A múltból merít erőt a jövőhöz.

„Ez nem egy zsoldos sereg”

A rendezvény zárásakor Bíró András Zsolt antropológus, a Kurultáj főszervezője is a folytatásról beszélt. Visszautalt azokra a támadásokra és vitákra, amelyek az idei rendezvényt megelőzték, de egyértelművé tette: a folyamat nem szakad meg, tovább mennek az együttműködés és az összefogás útján.

Bíró úgy fogalmazott, hogy ez „nem egy zsoldos sereg”, és nem a pénzről szól. A Kurultájt nem pusztán támogatások, szerződések vagy anyagi érdekek tartják össze, hanem azoknak az embereknek az elkötelezettsége, akik évről évre időt, munkát, tudást és energiát tesznek bele abba, hogy ez a közösség és ez az örökség tovább éljen.

Ez a gondolat különösen pontosan zárta le az idei Kurultájt. Hiszen amit Bugacon látni lehetett, annak valóban csak egy része a látvány. A másik része az a közösség, amely akkor is tovább dolgozik, amikor a sátrakat lebontják, a lovakat hazaviszik, és a puszta újra elcsendesedik.

Több mint hagyományőrzés

Talán ezért olyan nehéz elmagyarázni annak, aki még sohasem járt Bugacon, milyen is valójában a Kurultáj. Mert természetesen lehet beszélni a kétezer hagyományőrzőről, a lovasokról, a nyílzáporról, a seregszemléről, a jurtákról és a kiállításokról. De van valami, amit nem lehet programfüzetbe írni.

Az érzés, amikor elindul a lovas sereg, és megmozdul körülötte a puszta. Amikor egyszerre szólnak a dobok. Amikor egy kisgyerek tátott szájjal nézi az íjászt, néhány méterrel arrébb pedig egy mester ugyanazzal az odafigyeléssel dolgozik, ahogy talán generációkkal korábban az elődei is tették. Amikor egymás mellett állnak azok, akik évtizedek óta ebben a világban élnek, azok, akik minden alkalommal visszatérnek, és azok, akik életükben először kerültek a Kurultáj forgatagába. Ez az, amit mi is meg szerettünk volna mutatni.

Nem egyszerűen egy háromnapos rendezvényt. Hanem azt az őserőt, közösséget és kötődést, amely évről évre emberek ezreit viszi vissza Bugacra. Azt, hogy a múltunk ismerete nem feltétlenül azt jelenti, hogy hátrafelé nézünk. Néha éppen abból tudjuk meg, merre kell továbbindulnunk. Egy darabka őserő. Egy közösségi élmény. A magyar életérzés esszenciája.