Kolonits László régész, a DuoGladii folyóirat főszerkesztője újabb írással járul hozzá a Gazdag István esszéje nyomán kibontakozott értelmiségi vitához. Publicisztikáját változtatások nélkül közöljük.
„A valódi tradicionális civilizáció keretei között megjelenő törvények és intézmények fentről származtak és felfelé irányultak. Az olyan politikai, gazdasági és társadalmi rend, amely minden szempontból csupán a világi életet szolgálja ki, kizárólag a modern világ, tehát az antitradíció világának sajátja.” (Julius Evola)
Mivel a Gazdag István esszéje nyomán kibontakozott vita már a legelső reakció során eltért az írásban tárgyalt fő kérdéskörtől, és egyes partikuláris kijelentéseket vett kritika alá, elöljáróban le kell szögezni néhány alapvetést. A világ, és vele együtt az emberi minőség – bár ennek közvetlen megtapasztalása nem lehetséges, és a közvetett érzékelése is komoly intellektuális munka eredményeként valósulhat csak meg – a teremtés óta távolodik a princípiumoktól, az isteni őselvektől, röviden szólva hanyatlik. A fejlődés, melynek babonája a modern kor központi tézise lett, kizárólag az anyagi, technikai világban tapasztalható. E hanyatlás részének tekinthető a Római Birodalom összeomlása ugyanúgy, ahogy az ezzel technikailag sok szempontból hasonlóan zajló modern Nyugat agóniája is.
Bár a hanyatlás gyorsuló folyamat, vannak kisebb felívelő fázisok, mondjuk úgy, „kis, relatív Aranykorok”, amelyre az egyik legeklatánsabb példa a szoláris Római Birodalom romjain felemelkedő keresztény középkor. A vitatott pontok nagy része e két időszak viszonylatrendszerét firtatta, így alábbi írásomban magam is elsősorban erre fogok koncentrálni, letisztázva a még nyitva maradt fontosabb kérdéseket.
A materialista alapokon működő modern vallástudomány álláspontjával ellentétben a tradicionális vallásokat nem tekintjük társadalmi/történelmi konstrukcióknak, képződményeknek, azok Istentől erednek. A kinyilatkoztatáson alapuló vallások esszenciális értelemben az isteni szférából származnak ugyan, de nem légüres térben jelennek meg, így elengedhetetlenül érik őket hatások. Éppen ezért meglepőek Kristóf Lilla azon kijelentései, amelyek tagadják azt, hogy „az ókeresztények bármit is átvettek volna a politeista világ struktúrájából”. Kristóf Lilla reflexiójának másik problémás vetülete a birodalmiság kérdése, amiről többek között így ír: „Birodalmak mindig léteztek, és ugyanazokkal az eszközökkel működtek (keresztény nézőpontból ezt úgy hívjuk, hogy a démoni dinamika horizontális kivetülése)”. A fentiekkel kapcsolatban jelen keretek között nyilvánvalóan csupán mozaikszemeket tudunk az olvasók elé tárni, de pars pro toto ezek is képesek rámutatni eme nézőpontok tarthatatlan voltára.
Röviden a római vallás(ok) hanyatlásáról
Kr. e. 509-ben a rómaiak elűzték a zsarnokként regnáló utolsó, hetedik királyt, az etruszk származású Tarquinius Superbust. Ezt követően a római államot (ez a res publica autentikus fordítása, nem a köztársaság) két consul vezette, amivel elejét kívánták venni a méltatlanok (!) egyeduralmi törekvéseinek. A római arisztokratikus „köztársaság” utolsó két évszázadában a hagyományos vallás, a kultuszok fokozatosan kiüresedtek, elveszítették jelentőségüket, és helyüket a filozófia vette át. A végeérhetetlen, pusztító polgárháborúk után Augustus hosszú, békés uralmával és Róma újraalapításával végül úgy tűnt, beköszönt a pax æterna, az örök béke. Suetonius szerint Augustus úgy viselkedett, mint a régi rómaiak, tetteit a religio, nem pedig a sztoikus filozófia irányította, felújíttatta a szentélyeket, új templomokat építtetett, visszaállította a régóta betöltetlen papi tisztségeket.
Ezen folyamatokkal párhuzamosan zajlott a római pantheon bővülése, részben egy sajátos római katonai rítus révén. Az evocatio (kiszólítás) vagy evocatio deorum (istenek kiszólítása) során, az utolsó roham előtt az ostromlott város isteneit kiszólították, felszólították az ellenség elhagyására és a Rómába költözésre. Tehát Róma átvette leigázott népek kultuszait, ám volt néhány olyan, amelyet nem vagy csak nehezen tűrt meg. Ilyen volt az emberáldozatokkal is operáló druidák vallása. Róma városában 38-ig Isis és Osiris kultusza is tiltva volt, Kybelé (Magna Mater) és Attis kultuszát pedig csak a nyilvánosság kizárásával lehetett gyakorolni Claudius idejéig, annak vad orgiái és véres rítusai (rituális önkasztrációk stb.) miatt. A római vallás végleges kiüresedése tehát elsősorban a szinkretisztikus tendenciákhoz és a keleti eredetű, lunáris és tellurisztikus kultuszok átvételéhez köthető.
A kereszténység megjelenése és üldöztetése
Nem mellékes tény, hogy a kereszténység megszületésének és őstörténetének színhelye a Római Birodalom volt. A keresztény vallás tökéletesen illett a kor hangulatához, amely vonzódott a monoteizmus felé, még a népszerű sztoikus-platonista filozófia is monoteisztikus volt. Vergilius például a Kr. e. 40-re keltezett, sok vitát kiváltó IV. eclogájában jósolta meg az új Aranykor eljöttét: „Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak, / Már új sarjat küld le a földre az ég a magasból. / Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor / Végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre, / (…) Isteni szent gyermek, nagy magzata nagy Iuppiternek!”
A római állam az első évtizedekben nem különösebben foglalkozott a keresztényekkel, kezdetben rájuk is automatikusan kiterjedt a zsidóság mint religio licita (engedélyezett vallás) védelme, így egész korán, 49–50 környékén megjelenhetett az Örök Városban. Később már úgy vélték, hogy a kereszténység az állam létét veszélyezteti, ami nem független attól, hogy az első olyan vallás volt, amely a kizárólagosság igényével lépett fel. A III. század közepéig a keresztények elleni intézkedések ad hoc jellegűek voltak csupán, azonban legkésőbb Traianustól – Tertullianus szerint Nerotól – a kereszténység tiltott vallássá (religio illicita) lett. A keresztények ugyan hirdették a hatalom iránti engedelmességet, kezdettől rendszeresen imádkoztak a császárért, de a kor mércéjével mérve nem számítottak igazán jó hazafiaknak, megtagadták a császárkultuszt és az állami istenségek tiszteletét, ami államellenes bűnténynek, szentségtörésnek, sacrilegiumnak minősült.
Pál apostol azzal, hogy belekezdett a „pogányok” – e helyütt értsd: nem zsidók – megtérítésébe, amellett, hogy a kereszténységet egy „zsidó szektából” egy egyetemes vallás szintjére emelte, és megteremtette az Egyház alapjait, egyben kiváltotta a zsidók izzó gyűlöletét is, akik ahol csak módjuk volt rá, mozgósították ellenük a „pogány” csőcseléket és a római hatóságokat. A zsidóság eminens szerepet játszott a keresztényekről szóló rágalmak kitalálásában, terjesztésében (ezek fényében is meglehetősen irreális a manapság a politikum szférájában dívó zsidó-keresztény fogalom használata), amelyeket a kor embere – mivel a kereszténységről alig-alig rendelkezett érdemi információval – készpénznek vett, így ellenségessé vált a keresztényekkel szemben. A vádak a következőképpen hangoztak: az állam elárulása, felségsértés, mágia, varázslás, babonaság, orgiák, vérfertőzés, gyermekgyilkosság, emberevés, egy szamárfejű lényt, a Napot vagy papjaik nemi szervét imádták. A különféle csapásokat is sok esetben azzal hozták összefüggésbe, hogy a keresztényeket megtűrik maguk között.
A kereszténység tiltott vallássá nyilvánításától kezdve gyakoriak voltak a keresztényperek, sok keresztény halt vértanúhalált, de 250 előtt a vértanúk száma relatíve mérsékelt maradt. A hatóságok alapesetben nem üldözték a keresztényeket, csak a csőcselék tombolásai, illetve a feljelentések nyomán jártak el. A bírók az eljárások során igyekeztek a keresztényeket hitük megtagadására kényszeríteni, és ha ez sikerült, elengedték őket. Az első nagy keresztényüldözés Nero idejéhez, Róma 64-ben történt leégéséhez kötődik. Az I–II. század fordulóján csupán a feljelentések alapján jártak el, csak a makacsabbakat büntették, a megbánást tanúsítókat el kellett engedni, a névtelen feljelentőkkel pedig nem foglalkoztak. 202-ben Septimius Severus hozta az első konkrét keresztényellenes intézkedést, megtiltva az áttérést. 250-ben aztán Decius rendeletben kötelezte a Birodalom minden polgárát, hogy a császárság isteneinek áldozzék. Ezt nagyon kemény, de rövid ideig tartó üldözés követte, amelyből a kereszténység került ki győztesen, miután minden társadalmi rétegbe beszivárgott. 260 és 303 között békeévek előzték meg az utolsó, leghosszabb (303–305) és a legvéresebb, Diocletianushoz kapcsolódó keresztényüldözést.
A mártírok száma a korszakban egyre csak szaporodott, és joggal mondható ki, hogy a kereszténnyé váláshoz bátorság kellett. A martyrein kifejezés eredeti jelentése ’[Istenről] tanúskodni szenvedés által’, amibe nem feltétlenül tartozott bele az erőszakos halál. A II. század közepe környékétől azonban már kizárólag a vértanúkat illették a mártír szóval, aki „csak” szenvedett, azt ezután konfesszornak hívták. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem volt ritka az önfeljelentés sem a mártíromság elérésére, de az Egyház ezt a hozzáállást elítélte.
Interpretatio christiana
Az interpretatio christiana, a keresztény értelmezés jegyében megszámlálhatatlan „pogány” elem adaptálódott a kereszténységbe, így sok esetben kereszténység előtti ünnepek befolyásolták a keresztény ünnepek időpontját, formáját. Bizonyos szent helyeket is „felülrétegzett” az új vallás, ami mögött nem kizárólag az az ok húzódott meg, hogy elfedjék az ősi kultuszok nyomait, hanem az, hogy felismerték az adott hely szakrális jellegét. Szardínia szigetén például a bronz- és vaskori nuragikus civilizáció ősi, több ezer éves kút- és forrásszentélyei, „szent kútjai” (pozzo sacro) mellett nem egy esetben épült templom, kolostor; e helyek szakrális kisugárzása a mai napig kézzel tapintható.
A fentiekhez hasonlóan a kereszténység előtti filozófiai tudás is adaptálódott a keresztény szellembe. Ennek egyik eredője, hogy Hadrianus korától védőiratok közreadásával igyekeztek cáfolni a „pogány” félreértéseket és rágalmakat, közben a hellénizmus és főként a sztoikus racionalizmus fogalmait és módszereit átültették a keresztény gondolkodásba. Megszületett a keresztény teológia, ezzel párhuzamosan azonban a keresztény gondolatvilág is hellenizálódott, mivel az apologéták a „pogány” filozófia nyelvezetét használva polemizáltak a görög filozófiával és az ókori vallásokkal is, amelyeket egyes apológiákban valóban a démonok művének nyilvánítottak. Utóbbi azonban kicsit sem vehető komolyabban azoknál a vádaknál, rágalmaknál, amelyekkel a korban a keresztényeket illették a „pogány” oldalon. Nem tekinthető többnek, mint egy kiélezett helyzetben alkalmazott retorikai fogásnak.
Quintus Ennius római író és költő – Cicero, illetve Szent Ágoston által is idézett – szavai szerint „moribus antiquis res stat Romana virisque”, azaz „a római állam a régi erkölcsökben és a férfiakban áll fenn”. A régi rómaiak – különösen az elit, a nobilitas – tisztelték a traditiot, ragaszkodtak az elit ősi hagyományához, az ősök íratlan törvényeihez, erkölcséhez, a mos maiorumhoz. Habár a rómaiak hét erénye (mores) csupán részleges átfedést mutat a kereszténység hét erényével, az mégiscsak beszédes, hogy utóbbi a platóni (és aristotelési) négy sarkalatos erény kiegészítése által jött létre.
Teljesen felesleges tagadni a hellenisztikus misztika és antik szentséghit kereszténységre gyakorolt hatását, ahogy azt is, hogy a kereszténység sokat merített a filozófiából, különösen a platonizmusból, illetve, hogy a leghatalmasabb keresztény bölcseleti rendszerek Aristotelésre építenek. A filozófia hozzájárult, hogy kereszténység Istennel és a világgal kapcsolatos hitét formába öntse. Szent Justinus keresztény filozófus, apologéta és vértanú például úgy gondolta, hogy az ókori filozófusoknál is fellelhetőek az igazság csírái. Szerinte minden igazság, amit valaha kimondtak, keresztény (Hérakleitos, Sókratés stb.), de a logos teljes kinyilatkoztatása csak Krisztusban található meg.
Az állam és a Birodalom
A tradicionális jobboldaliság egyik legfontosabb fogalma a történelem hajnalán megjelenő, a sztoikus államelmélet szerint organizmusként felfogott állam, amely a hierarchikus világ befoglaló keretrendszerét kellene, hogy képezze. (A modern államokat természetesen nem nézzük sokba, azokat csupán ál- és ellenállamként tudjuk tételezni.) A fogalom már az ókori görögöknél használatban volt, az állam jelentéssel is rendelkező politeia alakjában, de nemzetközileg elterjedt kifejezés gyökerei a rómaiakig nyúlnak vissza. Cicero használta a status rei publicae kifejezést, ám mai értelmében Machiavelli A fejedelem (1513/1531) című műve által terjedt el az európai nyelvekben, ahol stato formában szerepelt. A kifejezés a magyar nyelvben a latin status mintájára a nyelvújítás terméke. Attól azonban, hogy az állam mint összefoglaló terminus csak kései korokban született, még a fogalom értelmezhető bármely történelmi és történelem előtti időszakban, amikor találkozunk állami jellegű képződményekkel. Tehát ha a szó nem is létezett, a fogalom attól még érvényes.
Az ókori Rómában a hatalom két fajtáját különítették el egymástól. Az egyik, a potestas egyfajta hivatali hatalmat jelentett. A másik, az imperium magasfokú hivatali, illetve katonai hatalom neve volt, amit Julius Evola „a parancsolás tiszta potenciája” fordulattal jellemez. Később a fogalmat az állam legmagasabb rendű formájára, a Birodalomra is alkalmazni kezdték. A tradicionális Birodalom politika feletti valóság, természetfeletti eredetű intézmény, amely mindig Sacrum Imperium, tehát az égi királyság, a civitas Dei pontos földi tükörképe. A birodalmiság emellett nemzetek, nyelvek felett álló eszmény, különböző népeket egyesít szimbiotikus egységben, közös, felfelé irányuló célok mentén. A Birodalom elsődleges feladata a sötétség, a káosz erői elleni harc, Góg és Magóg népeinek visszatartása, útjuk fallal (limes, kínai nagy fal) való elzárása, a kozmosz, a rend által uralt területek hódítás útján történő kiterjesztése. Tehát a fényprincípium által uralt területek növelése a sötét princípium rovására, illetőleg a törvény által garantált béke és harmónia biztosítása.
Ilyen alapon szerveződött a magyar birodalmiság is. A magyarság a sztyeppi birodalmak alkotóeleméből nyugatra vándorolva önálló birodalomalkotó tényezővé vált, ideológiájának középpontjában a Szent Korona-eszmével és a XIX–XX. századig a Kárpát-medence összes – magyar, germán, szláv és újlatin nyelvű – népcsoportjánál megjelenő hungarus-tudattal.
A tradicionális Birodalom tehát minden esetben metafizikai inspiráltságú, az ég felé tekint, élén pedig olyan uralkodó áll, aki a mennyei szférából kapta a hatalmát. A Birodalom és az imperializmusok között a felszínen persze számos hasonlóságot ki lehet mutatni, ugyanis az imperializmusok a birodalmi eszmény hanyatlásának végtermékei. Hasonló a hódítás, az, hogy számos népet egyesítenek egy államban és így tovább, azonban az esszenciális magban antagonisztikus ellentétek húzódnak e két entitás között. A Birodalom egyik legfontosabb ismérve a szakrális orientáció, aminek relatíve új, külsődleges megnyilvánulása volt megfigyelhető a Spanyol Birodalomban, amely – a modern közgazdászok által a mai napig nevetség tárgyává tett módon – az Amerikából beáramlott gigantikus mennyiségű arany jelentős részét Isten dicsőítésére, a templomok dekorálására használta.
A történelem folyamán azonban a birodalmak egyre inkább eltávolodtak a Birodalom tradicionális ideájától. Szent Ágoston kérdése is erre mutat rá: „Az igazságosság megszüntetésével tehát mivé válnak az országok, ha nem hatalmas rablóbandákká?” Az imperialista államalakulatokat jobb esetben (álbirodalom) csupán földi, materialista, utilitarista célok, anyagi érdekek – szénhidrogének, ritkaföldfémek megszerzése – vezérlik, rosszabb esetben (ellenbirodalom) sötét, Istenellenes erők. Utóbbira az egyik legjobb történelmi példa a Szovjetunió. Tehát az imperializmus szó nem analóg az Imperiummal, a Birodalommal, és az ókorba, illetve a középkorba való visszavetítése is anakronisztikus, mivel a kor birodalmaiban az ilyen jellegű tendenciák nem bírtak befolyással. Julius Evola úgy vélte, hogy miután az Imperiumokat kiszorították az „imperializmusok”, „az államot csak úgy ismerik, mint egy speciális világi szervezetet, amely először nemzeti, azután szociális – de mindenképpen plebejus.”
A világi hatalom és annak birtokosa
A metafizikai, isteni szférából származó hatalom kettős természetét már a legősibb időkben is felismerték. Ennek keresztény vetülete a két kard elmélete, egy, a politikai teológia körébe tartozó kora középkori doktrína, amely szerint a hatalom, egyfajta kétosztatúság formájában egyenesen Krisztustól származik. Az elmélet az V. században élt Szent I. Geláz pápától ered, aki I. Anastasius bizánci császárnak írott levelében hivatkozott először arra, hogy két hatalom létezik, a szent (auctoritas sacrata pontificum), szakrális hatalom és a királyi (regalis potestas), világi hatalom. A XII. század folyamán Clairvaux-i Szent Bernát elevenítette fel, illetve fogalmazta újra a két kard elméletét, és kifejtette, hogy elkülönülésük ellenére a politikum és a vallás szférája elválaszthatatlan egymástól. Tehát megfelelő szellemi orientáció esetén a világi hatalom sem tekinthető el- és megvetendőnek, öncélúnak és illegitimnek.
A királyság egy magasrendű, fényteli állapot társadalmi, politikai síkra való kivetülése. A király originálisan az Ég fia, földi megnyilatkozása, aki számos emberfeletti tulajdonság által magasodik népe fölé, és akinek csupán létezése is megszenteli az országát. A császár (imperator, basileus autokratór) a királyok királya, akinek hatalma szellemi és világi, fősége kiterjed azon népekre is, amelyek nem állnak a Birodalom közvetlen uralma alatt. A rítusok és tabuk sokasága által övezett tradicionális uralkodó – aki az archaikus társadalmakban a szakralitás bizonyos, az időben fokozatosan fogyatkozó ismérveivel bírt – a világmindenség középpontját testesítette meg. A legtágabb értelemben felfogott szakrális uralkodó a létesülteken túli erőkkel fenntartott különleges kapcsolatából kifolyólag tudta biztosítani országában a békét és a jólétet (Pax Romana).
***
Összefoglalásképpen le kell szögeznünk, hogy bár a világ folyamatos hanyatlásban van, vannak eszközeink a folyamat lassítására, időleges visszafordítására, aki pedig tisztában van ezzel, nem teheti meg, hogy háttérbe vonuljon. A római vallás és birodalmiság nem démoni eredetű, a keresztényüldözés pedig nem a Birodalom immanens lényegéből fakadt, hanem bizonyos sajnálatos körülmények együtt állásából, és nem független a korabeli zsidóság machinációitól. Bár külső jegyek tekintetében számos egyezés található, a különbségek is elementárisak az ég felé tekintő birodalmak és az utilitarista rablóállamoknak tekinthető imperializmusok között. Fustel de Coulanges francia történész írja a görögök és az ókori rómaiak kapcsán, hogy „Majdnem mindig tévedünk ezeket a népeket illetőleg, ha őket korunk fogalmai és eseményei szemüvegén át tekintjük.” De nemcsak akkor tévedünk, ha saját korunk nézőpontja alapján ítélkezünk, hanem akkor is, ha bármilyen másik szemüveget használunk, és amennyire csak lehet, nem helyezkedünk bele a vizsgált kor gondolkodásmódjába.
Kolonits László
(A szerző régész, a HVIM elnökségi tagja, a DuoGladii folyóirat főszerkesztője)
„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.
Előzmények:
Ledőlhetnek-e az igazság kapui? – reflexiók a Gazdag-esszé nyomán kibontakozó vitához
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
