A rejtett kéz: Hogyan vált Amerika jótékonysági hálózata a konzervatív mozgalmak elleni fegyverré?

Az amerikai jótékonysági szektor az utóbbi években jelentős átalakuláson ment keresztül. Ezt azonban csak kevesen látják át vagy értik igazán. Ami korábban egyszerű, emberbaráti segítségnyújtás volt, mára egy sokkal összetettebb és politikailag jóval befolyásosabb manipulációs rendszerré vált. Mike Benz, az amerikai külügyminisztérium korábbi munkatársa, jelenleg a Szabadság Online Alapítvány (Foundation for Freedom Online) igazgatója úgy látja, hogy a mai civil szervezetek inkább egyfajta árnyékkülpolitikai hálózatként működnek, és jórészt ellenőrizetlenül fejtik ki hatásukat.

Ez az átalakulás különösen jól látszik, ha megnézzük a pénzügyi hátteret. Az Amerikai Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség (USAID) évente több száz milliárd dollárt juttat el olyan szervezeteken keresztül, amelyek első ránézésre jótékonysági csoportoknak tűnnek. Mike Benz szerint azonban ez a pénzáramlás olyan célokat szolgál, amelyek messze túlmutatnak a hagyományos segélyezésen. Az évtizedek alatt kiépült rendszer egy párhuzamos, magánszervezeteken keresztül működő kormányzati struktúrát hozott létre, amely politikai vagy állami célkitűzések megvalósításán dolgozik.

A rendszer működése egyszerre bonyolult és nagyrészt rejtve marad az átlagos amerikai adófizetők előtt. Az USAID finanszírozása nagy alapítványokon és nemzetközi szervezeteken keresztül áramlik, majd kisebb, helyi csoportokhoz jut el világszerte. Ez egyfajta rétegezett elválasztást hoz létre az amerikai kormány politikai céljai és a helyszíni megvalósítók között. Így az amerikai külpolitika olyan szervezeteken keresztül működik, amelyek függetlennek és jótékonynak látszanak, de valójában a kormányzati támogatásra támaszkodnak.

Soros György és a Nyílt Társadalom Alapítványok talán a leglátványosabb példái annak, hogyan kapcsolódik össze a magánvagyon ezzel a szélesebb rendszerrel. Több mint 32 milliárd dollárt ruházott át saját vagyonából alapítványi hálózatába, amivel olyan nemzetközi szervezeti struktúrát épített ki, amely számos ország politikájára gyakorol hatást. A Nyílt Társadalom Alapítványok ma több mint száz országban működtetnek programokat, különös hangsúlyt fektetve a „demokratikus fejlesztésre” és az „emberi jogi érdekképviseletre”.

A Soroshoz köthető hálózat befolyása jóval túlmutat a hagyományos jótékonyságon. Mike Benz szerint „Soros György finanszírozta az első olyan civil szervezetet, amelyből aztán több száz másik nőtt ki az új Romániában a hidegháború után.” Ez a modell máshol is megjelent, főleg Kelet-Európában, hasonló célokat és politikai irányokat képviselő szervezeti hálózatokat létrehozva. Ezek a hálózatok jótékonyságnak álcázott politikai befolyásolásra szolgálnak.

A kormányzati támogatás és a magánalapítványi tevékenység kereszteződése olyan visszacsatolási folyamatot hoz létre, amely – Benz szavaival – felerősíti az egyik politikai oldalt, miközben elnyomja a másikat. A támogatott szervezetek gyakran hasonló ideológiai alapokon működnek, és egyfajta „véleménybuborékot” alakítanak ki: ugyanaz a nézőpont több, látszólag független forrásból jelenik meg, így erősebben hat és gyorsabban terjed. Ez a jelenség különösen fontos, amikor ezek a szervezetek a világ konzervatív és nemzeti mozgalmaival ütköznek.

Németország jó példa arra, hogyan működik mindez a gyakorlatban. Az Alternatíva Németországért (AfD) rendszeresen ellenállásba ütközik civil és társadalmi szervezetek részéről, amelyek hazai kormányzati forrásokból  és nemzetközi alapítványoktól is kapnak támogatást. Ezek a szervezetek következetesen úgy állítják be az AfD-t, mint a demokráciát veszélyeztető szereplőt – annak ellenére, hogy a párt törvényesen működik, és választásokon is jól szerepel. A kialakult helyzet inkább szervezett politikai fellépésnek tűnik, mint spontán társadalmi reakciónak.

Mike Benz szerint ezek a nemzetközi szervezetek „még mindig aktívan részt vesznek politikai kampányokban”, például a Németországban működő nemzeti mozgalmakkal szembeni fellépésekben. Ez arra utal, hogy sok olyan szervezet, amely formálisan az oktatást, a demokráciát vagy az emberi jogokat támogatja, a gyakorlatban pártos politikai szereplőként viselkedik. Egyre nehezebb éles határt húzni a jogos érdekképviselet és a közvetlen politikai beavatkozás között – különösen, ha megnézzük, honnan kapják a pénzt, és hogyan működnek együtt egymással.

Az amerikai belpolitikai szervezetek szerepe ebben a rendszerben külön figyelmet érdemel. A Black Lives Matter és az Antifa olyan mozgalmak, amelyek ugyan valós társadalmi feszültségekből indultak ki, de rövid időn belül nagy hatalmú alapítványi hálózatok és kormányközeli szervezetek támogatását élvezték. Bár látszólag alulról szerveződtek, a villámgyors terjeszkedésük, egységes kommunikációjuk és nemzetközi megjelenésük azt mutatja, hogy jelentős pénzügyi és logisztikai háttér állt mögöttük. Ezek a mozgalmak mára a globális ideológiai befolyásgyakorlás eszközeivé váltak, és gyakran olyan értékeket próbálnak exportálni, amelyek szembe mennek a nemzeti hagyományokkal és közösségi önazonossággal, nemcsak Amerikában, hanem szerte a világon.

A mozgalmakat támogató pénzügyi háttér nem csupán közvetlen anyagi segítséget jelent. Sok esetben jogi tanácsadást, médiamegjelenések koordinálását és logisztikai támogatást is magában foglal, például annak érdekében, hogy egyszerre több városban tudjanak megmozdulásokat szervezni. Ez a szervezettségi szint messze meghaladja azt, amit a hagyományos civil kezdeményezések önerőből képesek lennének megvalósítani.

Ez a lendület túlmutat egyszerű politikai ellenzéken. Amikor olyan szervezetek, mint a Black Lives Matter, órák alatt több ezer embert mozgósítanak tucatnyi városban egy-egy esemény hatására, már nem elég a hagyományos, alulról szerveződő politikai mozgósításról beszélni. Az ilyen gyors és nagyszámú reakció mögött egy előre kiépített szervezeti háttér és összehangolt működés áll, ami lehetővé teszi, hogy az adott politikai helyzetre azonnal válaszoljanak.

Hasonlóképp az Antifa is képes összehangolni tevékenységeit több városban, miközben megőrzi működésének biztonságát az összetűzéseket vállaló taktikák közepette. Ez arra utal, hogy nem egyszerű, laza aktivista hálózatokról van szó, hanem jól szervezett csoportokról, amelyek jogi támogatást, médiakapcsolatokat és taktikai képzést is biztosítanak maguknak. Ezeket az erőforrásokat és felkészültséget a tipikus aktivista csoportok nem tudják önállóan biztosítani.

Magyarország jó példája annak, hogyan hatnak a nemzetközi alapítványi hálózatok a nemzeti politikára. A magyar kormány több lépést tett a külföldről támogatott civil szervezetek működésének korlátozására, azzal az érveléssel, hogy ezek a szervezetek beavatkozást jelentenek a hazai belpolitikai folyamatokba. Ezek az intézkedések egyfajta önvédelemként is értelmezhetők a nemzeti önrendelkezés megőrzése érdekében. Mindezt a globalista körök többsége kritikával fogadta, sokan autoriter túlkapásként értékelték.

A magyar nézőpontból jogosan vetődnek fel kérdések a külföldi finanszírozású szervezetek hazai politikai folyamatokra gyakorolt hatásával kapcsolatban. Amikor olyan civil szervezetek, amelyek külföldi kormányoktól és alapítványoktól kapnak támogatást, rendszeresen olyan politikai irányokat támogatnak, amelyek eltérnek a magyar választók többségének véleményétől, a demokratikus legitimáció kérdése nem hagyható figyelmen kívül. Ez a nemzetközi civil társadalmi hálózatok és a nemzeti demokratikus önrendelkezés  közötti feszültség egy mélyebb, általánosabb problémára világít rá, amely túlmutat Magyarország határain.

Az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége (USAID) működési mechanizmusa különösen jelentős ebből a szempontból. Az ügynökség éves költségvetése meghaladja számos ország bruttó hazai termékét, és világszerte több ezer partnerszervezeten keresztül osztja szét az erőforrásokat. Jóllehet a hivatalos fő célja a fejlesztési segélyezés és a humanitárius segítségnyújtás, tevékenységeinek politikai hatásai gyakran túllépnek a hagyományos jótékonysági kereteken.

Benz úgy jellemzi az USAID tevékenységét, mint elsősorban politikai jellegűt, nem csupán jótékonysági célú munkát. „A civil szervezetek a kormányzat központi idegrendszerének őssejtje.” – fogalmaz, utalva arra, hogy ezek a szervezetek inkább a kormányzati politika kiterjesztéseiként működnek, semmint független jótékonysági entitásokként. Ez a szemlélet megkérdőjelezi a hagyományos felfogást a kormányzat és a civil társadalom kapcsolatáról, és felveti, hogy a köz- és magánszféra közötti határvonal ma már egyre inkább elmosódik.

Az USAID finanszírozásának átláthatósága további kérdéseket vet fel az elszámoltathatóság és a felügyelet szempontjából. Noha az ügynökség közzéteszi a teljes finanszírozási keretet, a támogatott szervezetek konkrét tevékenységei és politikai orientációja sokszor rejtve marad a nyilvánosság előtt. Ez az átláthatósági hiány lehetőséget ad olyan tevékenységek folytatására, amelyek politikai ellenállásba ütköznének, ha közvetlenül állami szervezetek végeznék azokat, így pedig jótékonysági cégek mögé rejtve folytathatók.

Az USAID finanszírozási mintázata jól mutat bizonyos politikai irányvonalakat, amelyek összefüggésben állnak az Egyesült Államok szélesebb külpolitikai célkitűzéseivel. Azok a szervezetek, amelyek a kormányzás, a gazdaságpolitika és a társadalmi szerveződés meghatározott formáit támogatják, rendszeresen hozzájutnak a szükséges forrásokhoz, míg más, eltérő megközelítést képviselő csoportok számára ez jóval nehezebb.

Az amerikai demokrácia működésére gyakorolt hatások ennek megfelelően összetettek. Amikor állami ügynökségek magán szervezeteket támogatnak bizonyos politikai álláspontok érvényesítésére úgy, hogy közvetlen elszámoltathatóság nem biztosított a választók felé, a hagyományos demokratikus ellenőrzés eszközei korlátozottá válnak. A polgároknak így kevés lehetőségük marad arra, hogy átlássák vagy befolyásolják azokat a politikai döntéseket, amelyeket formailag függetlennek tűnő, de valójában kormányzati támogatással működő szervezetek hoznak.

A nemzetközi kiterjedés további aggályokat vet fel az önrendelkezés szempontjából. Amikor amerikai források olyan szervezeteket támogatnak, amelyek külföldön bizonyos politikai irányokat próbálnak érvényesíteni, egyre kevésbé válik egyértelművé a valódi fejlesztési segítségnyújtás és a politikai beavatkozás közötti határvonal. A támogatott országok ugyan részesülnek az erőforrásokból, ugyanakkor a támogatáshoz kapcsolódó politikai feltételek hosszú távon csorbíthatják önálló döntéshozatali képességüket saját kormányzási folyamataikban.

A jótékonysági szektor ilyen irányú átalakulása azt mutatja, hogy a hatalom működése a világban egyre inkább átalakul. A hagyományos politikai befolyás elsősorban a közvetlen állami intézkedésekre, a választási rendszerekre és a diplomácia formális csatornáira összpontosított. Az új helyzetben azonban látszólag magán szervezetek hálózatai lépnek elő, amelyek valójában állami forrásokra és koordinációra támaszkodva dolgoznak bizonyos politikai célok elérésén, amelyekhez a hivatalos kormányzati eszközök nem vagy csak korlátozottan férnek hozzá.

A konzervatív és nemzeti irányultságú mozgalmak számára az egyik legnagyobb kihívás ma az, hogy felismerjék az átalakuló politikai környezet sajátosságait, és megfelelő válaszokat találjanak rá. A választásokra és a formális politikai képviseletre építő hagyományos megközelítések önmagukban egyre kevésbé bizonyulnak elegendőnek egy olyan helyzetben, ahol jól finanszírozott, kiterjedt szervezeti hálózatok működnek, amelyek képesek formálni a közvéleményt, alakítani a médiában megjelenő narratívákat, és mozgósítani a politikai nyomást — gyakran jótékonysági vagy civil tevékenységek keretében.

Ahogy Benz a lengyelországi fejlemények kapcsán megjegyezte, Barack Obama volt elnök, Alex Soros és számos globalista háttérszereplő feltűnése a politikai események előtt olyan mértékű összehangoltságra utal, amely túlmutat a szokásos diplomáciai vagy gazdasági jelenléten. A politikai szereplők, alapítványi döntéshozók és helyi szervezetek közötti ilyen szintű együttműködés olyan befolyási hálózatot sejtet, amely párhuzamosan, ám többnyire a hivatalos politikai folyamatokon kívül működik.

Erre a helyzetre csak olyan intézkedésekkel lehet érdemben reagálni, amelyek nagyobb átláthatóságot és elszámoltathatóságot biztosítanak. Fontos lenne látni, hogy ezek a hálózatok hogyan működnek, milyen célokat szolgálnak, és milyen forrásból kapják támogatásukat. Az állampolgároknak joguk van tudni, ha közpénzből olyan politikai tevékenységeket finanszíroznak, amelyek ellentétesek a társadalom többségének értékeivel vagy politikai elvárásaival. Ugyanígy a külföldi közvéleménynek is joga van átlátni, hogy az adott országban működő, helyinek tűnő szervezetek milyen mértékben függenek külső forrásoktól vagy irányítástól.

A kérdés túlmutat a pártpolitikai szempontokon. A valódi tét az, hogy fenntartható-e az érdemi önrendelkezés olyan környezetben, ahol a politikai döntéshozatalt részben átláthatatlan és számon nem kérhető hálózatok befolyásolják. Az, hogy a jótékonysági szektor egyes részei politikai eszközzé váltak, komoly kihívást jelent a demokratikus működésre nézve – különösen azok számára, akik elkötelezettek a közjó, nem pedig valamely ideológiai vagy hatalmi érdek szolgálata mellett.

Az előrelépéshez nem elég csupán a meglévő intézményrendszerek finomhangolása – új, átláthatóságot és elszámoltathatóságot biztosító eszközökre is szükség van. Az embereknek joguk van tudni, hogy hová kerül az adóforintjuk, különösen akkor, ha azt közvetve vagy közvetlenül politikai célokra használják fel, akár itthon, akár külföldön. Ugyanígy fontos, hogy azok az országok, amelyek külső támogatásban részesülnek, tisztán lássák, milyen feltételek és elvárások kapcsolódnak ezekhez a forrásokhoz.

Talán a legfontosabb kérdést mégis az amerikai állampolgároknak kell feltenniük maguknak: vajon a jelenlegi rendszer valóban az ő érdekeiket és értékeiket képviseli-e? A jótékonyság nevében végzett politikai érdekérvényesítés előnyös lehet bizonyos körök számára, de nehéz lenne azt állítani, hogy ez összhangban áll a demokratikus elvekkel vagy a nemzeti önrendelkezés gondolatával. Eljött az ideje, hogy nyíltan beszéljünk arról, milyen szerepet játszhatnak a civil szervezetek a politikában, és milyen határokat kellene húzni ott, ahol a jótékonyság eszméje politikai célok eszközévé válik.

(A Zero Hedge, The Daily Caller, Tucker Carlson Show nyomán)