Baboskendő és újszerű zenei vonal – interjúkötet jelent meg a Beatricéről

A Beatrice név egykor a fennálló renddel szembeni nyílt ellenállás szimbóluma volt; a „ricsések” pedig külön kasztot, egyfajta lázadó közösséget alkottak a hazai könnyűzene rajongói között. Ezt a korszakalkotó, huszonhárom évet felölelő történetet tárja fel Bálint Csaba a Rockinterjúk-sorozat nyitó kötetében, amely stílszerűen A Beatrice-dosszié (1969–1992) címet kapta. A mű nem csupán egy zenekar krónikája, hanem egy korszak lenyomata is.

A múltba révedni – legyen szó akár a rockzene lázadó évtizedeiről – mindig magával ragadó kaland. Ez a letűnt világ most egy kötet lapjain elevenedik meg, kézzelfogható közelségbe hozva egy nem is oly távoli korszakot. Azoknak, akik tanúi vagy aktív részesei voltak a Beatrice körüli eseményeknek, a visszaemlékezés édesbús utazás: felidézi az ifjúság tüzét, amelyet az idő jótékony homálya mára nosztalgikus fénnyel von be. Ezzel szemben a fiatalabb generációk számára ez a kor már ugyanolyan távoli történelem, mint akár a mohácsi vész; ők a felfedezők izgalmával és gyermeki kíváncsisággal merülhetnek el egy olyan világban, amely számukra már csak a Beatricéről szóló krónikákban létezik.

A kötet szerkezete hű marad címéhez: egy harmincegy beszélgetésből álló, sokszínű interjúgyűjtemény. A megszólalókat egyetlen közös szál fűzi össze: mindannyian ezer szállal kötődtek a Beatrice mindennapjaihoz és sikereihez.

A könyv nem csupán a frontemberekre koncentrál, hanem megszólaltatja a háttérország legfontosabb szereplőit is:

• zenészeket, akik a színpadon kovácsolták készre a banda nyers és őszinte hangzását;
• technikusokat és roadokat, akik a turnék küzdelmes és pörgős mindennapjait mozgásban tartották;
• menedzsereket és fotósokat, akik a zenekar vizuális arculatát építették, és a politikai ellenszélben is egyengették az együttes útját.

Ez a tabló így válik teljessé, hiszen azok emlékei állnak össze egyetlen nagy történetté, akik valamilyen formában mind hozzátettek a „Ricse” legendájához.

A kötet lapjait böngészve hamar világossá válik, hogy itt nem csupán koncertek krónikájáról, dalok születéséről vagy lemezmegjelenések körüli hercehurcáról van szó. 

A könyv igazi ereje és aktualitása abban rejlik, hogy tűpontos látleletet ad a korabeli Magyarországról, ahol a mindennapokat és a művészi szabadságot is a politika, a párthűség, valamint a szocialista eszmeiséghez való viszony határozta meg. 

A mai fiatalok számára sok kifejezés már-már megfejthetetlen kódnak tűnhet, pedig a disszidálás, a rendszerellenesség, a kényszerű katonai behívó vagy az adminisztratív falként emelt ORI-engedély egykor sorsokat pecsételt meg.

Ez a gyűjtemény segít megérteni, milyen volt a „létező szocializmus” alkonyán élni, egy olyan diktatórikus rendszerben, amely bár erejét vesztette, mégis szívósan és olykor kegyetlenül ragaszkodott a hatalomhoz. A Beatrice-dosszié így válik a zenekar történetén túl egy egész generáció túlélési stratégiájának krónikájává. 

A kötet nem csupán a könnyűzene szerelmeseinek vagy a megrögzött Beatrice-rajongóknak kínál izgalmas időutazást, hanem mindazoknak, akik hiteles forrásból szeretnék megismerni a korszak ellentmondásos történelmét.

Az olvasási élményt jelentősen emeli a könyv gazdag képi világa: a szöveget számtalan korabeli fotó és ritka plakát illusztrálja, amelyek szinte életre keltik az elhangzottakat. A kötet technikai kivitelezése is elismerésre méltó, hiszen a közel hétszáz oldalas mű prémiumminőségű műnyomó papíron jelent meg, ami lehetővé teszi a vizuális emlékek részletgazdag és színvonalas bemutatását. Ez az igényesség teszi a könyvet egyszerre értékes kordokumentummá és a könyvespolc díszévé.

Végezetül kedvcsinálóként álljon itt egy olyan rövid részlet a szerző, Kreutz László dobos-író-zeneszerzővel készített interjújából, amely minden történelmi tanulmánynál érzékletesebben világít rá a Kádár-korszak fenegyerekeinek, az akkori ellenállóknak sorsára, és arra a különös pályára, amelyet a rendszerváltás forgatagában befutottak:

„Ugyanakkor az meggyőződésem volt, hogy a hatalom egy bizonyos pontig nagyon-nagyon ijesztő volt, de az ellenállás mindeközben bizonyos értelemben meg nevetséges. Legalábbis ma ezt gondolom. Mint ahogy majd mikor disszidáltam, a lágerben faggattak arról, hogy miért is üldöztek engem. Talán nyomdát biztosítottam az ellenállásnak, meg ahogy ők ezt onnan, a túloldalról elképzelték. Ilyen itthon nem is létezett. Az ellenállás nagyja itthon komolytalan műanyag volt. Neveket nem akarok mondani, mert ez szubjektív vélemény. Szerintem a rendszerváltozáshoz ezeknek a dolgoknak semmi köze nem volt, nem ez döntötte meg a rendszert. Közéjük küldtek pár ügynököt, és akkor nem is tudom… Mindenesetre azok az emberek, akik akkor ebben benne voltak, a rendszerváltás után olyat profitáltak, ami egész egyszerűen arcátlan. Nem volt meghatározó szerepük a folyamatokban.

Miután disszidáltam, dolgoztam a Szabad Európának, interjúkat csináltam a disszidensekkel. Ezért a melóért – legalábbis a Kékfényben Szabó László erről adott hírt – 15 év börtön járt hazaárulás címen. De akkor már úgy éreztem, hogy ez komolytalan.”

Kapcsolódó: