Aki testközelből élte át, mit is jelentett igazán a NER a kultúrában – interjú Pozsgai Zsolttal

A tavaszi választás után jelentős politikai változás ment végbe az országban. Ez a fordulat nyilvánvalóan a kulturális életre is kihat – vagy valamilyen szinten már ki is hatott. Pozsgai Zsolt Balázs Béla-díjas drámaírót, színházi és filmrendezőt, forgatókönyvírót, érdemes művészt arról kérdeztük, hogy a színházi és kulturális élet milyen szerepet töltött be a NER évei alatt, illetve ennek elhanyagolása mennyiben járult hozzá a kormányváltáshoz. Bár olvasóink közül többen talán nem értenek majd egyet felvetéseivel, mindenképpen érdemes megismernünk ezt az álláspontot is.

– Mielőtt erre válaszolnék, érdemes tisztázni, mit is takar pontosan a NER.

Ez a rövidítés a Nemzeti Együttműködés Rendszerét jelenti. 2010-ben ez még kifejezetten pozitív fogalom volt, hiszen a legfőbb célként azt jelölte meg, hogy a nemzeti érdekek mentén működjenek együtt mindazok, akik erre hivatottak.

A Nemzeti Filmintézet (NFI) élén történt váltás gyökeresen átalakította ezt a struktúrát. A kormányközeli körök azonnal felmérték a művészeti ágban rejlő hatalmas anyagi lehetőségeket, így a profitszerzés sajnos fontosabbá vált magánál a produktumnál. Ekkor szorultak ki a rendszerből azok a tehetséges alkotók, akiket jobb híján független alkotóknak nevezünk.

– Maga a NER elsősorban gazdasági kategóriaként működött. A legfőbb cél az volt, hogy az addig külföldi tulajdonú cégek jelentős részét nemzeti felügyelet alá vonják, és hazai tulajdonosokhoz juttassák. Önmagában ezzel a törekvéssel nem is lett volna baj, hiszen stratégiai szempontból sokkal szerencsésebb, ha magyar kézben van például az energetikai szektor vagy az autópályák üzemeltetése – számomra is szimpatikus volt ez az irány. Ebben a szférában azonban ugyanaz a folyamat játszódott le, mint a kultúrában: ahelyett, hogy a lehetőséggel a teljes hazai vállalkozói réteg élhetett volna, a kiírásokat egy egyre szűkülő kör nyerte meg.

Ekkor vette kezdetét a „tiborczozás” és a „lőrincezés” időszaka. A tendereken egy egyre szűkebb réteg rúghatott csak labdába, miközben a többi szereplőt politikai alapon szorították ki, vagy egyszerűen esélyük sem volt kiépíteni a szükséges technológiai hátteret. A „nemzeti” jelző ugyan megmaradt a rendszer nevében, ám az együttműködés lehetősége végül kizárólag egy szűk elit kiváltsága lett.

Visszatérve a kultúrára: az első NER-es szakpolitikai vezető, Szőcs Géza kifejezetten jól kezdte a munkát. A „nemzeti” hívószóval olyan, elsősorban Erdélyből érkezett szakembereket hozott helyzetbe, akik az új kulturális elit kiépülésével párhuzamosan egyre komolyabb befolyásra tettek szert. Mára azonban egyértelművé vált, hogy ezek a szinte korlátlan hatalommal felruházott figurák mekkora morális és gazdasági pusztítást végeztek. A politikai vezetés előszeretettel használta őket, hiszen – mivel nem ismerték a rendszerváltás óta felnőtt magyarországi művészgenerációk munkásságát – hiányzott belőlük az itteni értékek megértése és tisztelete, így lényegében bármire rávehetők voltak. Egyikük kénye-kedve szerint rombolt a teljes művészeti és közgyűjteményi szférában, másikuk ugyanezt tette az irodalmi életben, miközben a háttérben még számos, árnyékban maradt végrehajtó asszisztált ehhez. A hatalom ezzel elérte, hogy a hazai értelmiség – véleményem szerint teljesen joggal – komoly előítéletekkel fogadja azokat az erdélyi magyarokat, akik megjelentek a magyarországi kulturális életben.

– A kézi vezérlés valójában már 2010-ben elindult. Magam is ott voltam, amikor a „Fehér Házban” a kulturális államtitkár egyenesen megkérdezte az egyik frissen kinevezett fővárosi színidirektortól, hogy kit tegyenek meg egy bizonyos vidéki teátrum élére. Hiába tiltakozott a szakma és a média, végül is az az ember került a pozícióba.

A központi támogatások rendszere egyszerű zsarolási fegyverré vált a hatalom kezében. Jól ismerjük azt a nem túl régi példát, amikor egy vidéki színház esetében a kulturális tárca kerek perec kijelentette: vagy a minisztérium jelöltjét választja meg a helyi önkormányzat, vagy megvonják az intézmény teljes állami támogatását. Egy civilizált országban az ilyen nyomásgyakorlás egyszerűen elképzelhetetlen.

A Nemzeti Színház esetében a hatalomhoz közel álló szakemberek is pontosan tudták, hogy

lényegében nincs valódi Nemzeti Színházunk. Ez az intézmény ugyanis semmit sem teljesített abból, ami egy nemzeti teátrum alapvető feladata lenne: a legjobb színészek felsorakoztatását, a legkiválóbb magyar rendezők alkalmazását, vagy éppen a kortárs dráma felkarolását. Mivel azonban a politikai vezetés számára kényelmes volt ennek a félig alternatív, félig cirkuszi stílusnak a fenntartása, az intézmény újrapályáztatásakor esélyt sem adtak arra, hogy a szakmából bárki más lehetőséghez juthasson.

Ugyanígy jártak el később is: szintén egy karácsonyi kiírással, közvetlen kézi vezérléssel döntöttek az Erkel Színház sorsáról. Olyan hatalmas összegű támogatást ítéltek meg a számára, amelynek a töredékéből a teljes hazai alternatív színházi szférát évekig zökkenőmentesen lehetett volna működtetni. Ami az egészben igazán elkeserítő, hogy a károsultaknak nem volt hova fordulniuk: ebben a rendszerben sem a Gazdasági Versenyhivatal, sem a bírósági eljárások, sem pedig a civil tiltakozások nem jelentettek megoldást.

A források elosztására kiváló példa a saját tapasztalatom: hat évvel ezelőtt magam is bekerültem abba a felkért szakmai bizottságba, amely a beérkezett pályázatokat bírálta el, és tett javaslatot a támogatások odaítélésére. Kizárólag szakmai alapon döntöttünk, egyáltalában nem nézve azt, hogy melyik társulat kedves a mindenkori hatalom vagy a politika számára. Egyetlen mérce létezett: a minőség. Össze is állítottunk egy teljesen vállalható, szakmai listát. Ekkor azonban megjelent a hatalom oldaláról két intézményvezető, akiket a legkevésbé sem érdekeltek a mi szempontjaink. Elképesztő módon a teljes támogatási keretet önkényesen átírták és átosztották – pontosan úgy, ahogyan azt a politikai megbízóik megkövetelték tőlük.

Végül a „nemzeti együttműködés” oda jutott, hogy a kormányváltás előtt eszelős pénzosztásba kezdtek az NKA-nál, és magának annak a miniszternek a keze is megnyílt a források szétosztásában, akinek a legfőbb feladata a szabályok betartatása lett volna. A szakma döntő többsége – beleértve magamat is – legmerészebb gondolataiban sem hitte volna, hogy ilyen fokú gátlástalanság egyáltalán lehetséges, még akkor sem, ha az elosztás kézi vezérlésével addigra már mindannyian tisztában voltunk.

– A közgyűjteményi rendszer központosítása – amely hál’ Istennek végül csak elkezdődni tudott – rendkívüli hatalmat adott egyetlen ember kezébe, aki feltehetően valamilyen módon meg is szolgálta ezt a bizalmat a megbízóinak. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb pontosan ki fog derülni, hová vándoroltak a kitömött borítékok ezerszámra, miközben az adott kulturális ágazat éppen csak vegetált. A színházi vezetők lecseréléséhez is elég volt egyetlen telefon, függetlenül minden szakmai tiltakozástól. A jutalmak és az állami díjak rendszere szintén kézi vezérléssel működött, amivel ezek az elismerések teljesen elveszítették a valódi értéküket. Olyan produkciók és magánszemélyek kaptak milliárdokat, akik szimplán piaci alapon, silány „termékeket” előállítva működtek – miközben a támogatás híján lehetetlen helyzetbe került, komoly művészeti műhelyek sorra megszűntek. A filmgyártás területén a szakmához egyáltalán nem értő politikai kedvezményezettek milliárdos büdzséjű produkciókat hozhattak létre a NER-ben betöltött pozíciójuk okán. Ez vérlázító volt, ráadásul ezekkel a gigaprodukciókkal még csak semmiféle sikert sem tudtak elérni.

Egyetlen kivétel akadt csupán: a Hunyadi-sorozat. Ez a produkció a méretei miatt annyi színészt volt kénytelen foglalkoztatni, hogy elkerülhetetlenné vált a legkiválóbb hazai művészek felkérése. Olyan alkotókat is be kellett válogatni, akiket a hatalom korábban feketelistára tett vagy ellenzékinek nyilvánított. A műfaj sajátosságai és a nemzetközi koprodukció miatt ráadásul hazai és külföldi csúcsszakemberek együttes munkájára volt szükség; ezt a szakmai szintet egy politikai kegyelt már semmilyen hátszéllel nem tudta volna abszolválni. Számomra pontosan itt mutatkozott meg, mennyi értéket hagyunk veszni, és hány zseniális művészt soroltak be önkényesen a „nem támogatható” kategóriába. Ez a sorozat húsbavágóan bizonyította: ha a Nemzeti Együttműködés valóban arról szólt volna, ami a nevében áll, elképesztő lehetőségek nyíltak volna meg a magyar kultúra előtt. De a jól ismert okok miatt sajnos nem ez történt.

– Mennyiben hozott gyökeres változást a NER a 2010 előtti időszakhoz képest, és mik voltak a közös strukturális pontok?

Az első konzervatív kormány idején annyira nem kívántak strukturálisan foglalkozni a kulturális és művészeti kérdésekkel, hogy lényegében magára hagyták ezt a területet – ám a későbbi kézi vezérlés első csírái már ekkor megmutatkoztak. Míg a színházakat nagyrészt békén hagyták, a filmgyártásban megjelent a komoly tőke, és gyorsan tető alá is hoztak két gigaprodukciót. Egyik sem aratott átütő sikert, pedig addig példátlan összegeket öltek beléjük. A kormány akkori bukásában az is közrejátszott, hogy – igaz, akkor még kicsiben – pontosan olyan pénzügyi visszásságok alakultak ki, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a mostaniakra. Csak éppen korántsem olyan nyilvánvalóan, pofátlanul és ekkora nagyságrendben zajlottak, mint napjainkban.

A 2002 és 2010 közötti időszakban a kultúráért felelős tárcavezetők általában felkészült szakemberek voltak – még akkor is, ha egy jól körülhatárolható, szűkebb szakmai érdekkört szolgáltak. Számukra a „nemzeti” jelző valóságos szitokszónak számított, a történelmi témáktól pedig egyenesen kiverte őket a hideg.

Egyébként pontosan az akkori kedvezményezettek voltak azok, akik később, a konzervatív kormányzás idején a leghangosabban követelték vissza a jogaikat. Érdekes módon a 2010 előtti kultúrpolitika hagyott némi mozgásteret a „másként gondolkodóknak” is: kiváló szakemberekkel és komoly autonómiával működött például a Magyar Történelmi Film Alapítvány. Ezt az intézményt aztán rendkívül különös módon pont a Fidesz szüntette meg, szinte az első kormányzati intézkedéseinek egyikeként. Ez már akkor nagyon komoly intő jel lehetett volna mindannyiunk számára.

– Hogyan értékeli a mostani választás kimenetelét, számított erre a politikai fordulatra?

Ezt a Fidesz megpróbálta ugyan utolérni azzal, hogy a kormányfő és köre elkezdett videókat készíttetni magáról, de ez meglehetősen dilettáns próbálkozás maradt – szinte teljesen eredménytelenül. Valamit azonban sejteniük kellett a jövőről, hiszen az a választások előtti eszelős pénzosztás biztosan nem kezdődik el, ha valóban biztosak lettek volna a győzelmükben.

Az viszont valószínű, hogy egyes értelmesebb politikusok már jó előre látták a biztos vereséget, csak azt nem tudták, hogy az mekkora arányú lesz. Vannak, akik szerint a színfalak mögött egyfajta háttérmegegyezés is született, de ezt a szálat hagyjuk meg inkább az összeesküvés-elméletek híveinek.

Egy kötcsei fideszes fórumon mondta az egyik legbefolyásosabb háttérember: „Nem foglalkozunk az értelmiséggel, alig nyolc százalék az egész, a választások szempontjából lényegtelen.” Az értelmiség vezető szerepének lekicsinylése azonban végzetes hibának bizonyult. Az orvosok, a mérnökök, a művészek, a tanárok és a többi értelmiségi réteg tagjai ugyanis azok, akik a legerősebb véleményformáló erővel rendelkeznek, és ezt a kritikus szemléletet a társadalom más rétegei felé is közvetítik.

Olyasmi ez, mint a szamár – mondtam akkor a hozzászólásomban –, amelyet látszólag nincs értelme tartani. A húsát nem esszük, igavonásra ma már ritkán használjuk, sok baj van vele, ráadásul makacs, és időnként harap is. Viszont a nyáj vakon megy utána! Aki pedig ezt a dinamikát nem érti meg, az a politikában is könnyen eltévedhet.

– Mit lehet remélni a Tisza-kormány kultúrpolitikájától?

A 2010 előtti művészeti érdekcsoportok, amelyeket az elmúlt másfél évtizedben háttérbe szorítottak, most újra vezető szerepet követelnek maguknak. Kérdés, hogy ebben az új helyzetben a kulturális vezetés miként viszonyul majd a „másként gondolkodókhoz” – azaz azokhoz, akik a keresztény kultúra jegyében alkotnak, és a „nemzeti” fogalmát egészséges értelemben kezelik. Kérdés az is, mennyire tud valódi mérleg lenni az új hatalom a különböző művészeti ízléscsoportok között.

– Valójában egy igazi nemzeti együttműködésre lenne szükség. Önmagában egy ilyen koncepcióval semmi probléma nem lenne, ám ezt a konkrét megnevezést és a rövidítést végleg el kellene felejtenünk, hiszen az előző kormánypárt az elmúlt másfél évtizedben alaposan és visszafordíthatatlanul lejáratta azt.

Konkrét javaslatokat dolgoztam ki a közmédia, a filmgyártás és a színházművészet területére vonatkozóan, amelyeket már el is juttattam a döntéshozókhoz. Folyamatosan fogalmazok meg újabb elképzeléseket is, és ezeket szintén el fogom küldeni a kulturális vezetésnek. Mindezt nem azért teszem, hogy pozíciót szerezzek magamnak, vagy bizalmat vásároljak, hanem azért, mert hiszek abban, hogy végre egy valódi és érdemi társadalmi párbeszéd veheti kezdetét.

Van még valami, amit rendkívül fontosnak tartok leszögezni az interjú végén: én nem a kormányváltás után, hirtelen világosodtam meg. Mindazt, amit most elmondtam, az elmúlt huszonegynéhány évben is következetesen képviseltem azokon a fórumokon, ahová az a politikai közösség hívott meg, amelynek a kezdeti értékrendszere a legközelebb állt a sajátomhoz. Megtettem ezt úgy is, hogy soha nem váltam ennek a szűken vett „együttműködésnek” a kedvezményezettjévé. Aki valóban ismer, és végigkísérte a pályámat, az pontosan tudja ezt – számomra pedig ez a szakmai és emberi hitelesség bőven elegendő.

Kapcsolódó: