Menjetek messzebb! – mondtuk és ledobtuk a vörös csillagot – interjú Marton Lajossal

A magyar hadsereg tisztjeként a főparancsnokság épületéről saját kezűleg dobta le a vörös csillagot, 1955-ben és ’56-ban élete kockáztatásával juttatott ki szigorúan titkos dokumentumokat a NATO-nak, több évtizedet töltött száműzetésben. Az idén 91 éves Marton Lajossal készítettünk interjút.

MJ – Ön már kiskorában katona szeretett volna lenni. Miért választ harci pályát egy 4 éves gyermek?

Marton Lajos – Én erre születtem. A kisgyermekeket gyakran kérdezik, hogy mi akarsz lenni? Én mindig azt mondtam: katonatiszt! De engem nem nevettek ki, olyan lendülettel mondtam. De ezt valószínűleg otthonról hoztam. Apám a magyar királyi csendőrségnél volt, behívták katonának, és a háború utolsó napján szerelték le. Elmesélte, hogy pontosan hogyan folyt le az orosz háború és az olasz háború is, mert – mint ismeretes -, kicserélték a ruhájukat és a monarchiát ott hagyva ellenünk fordultak. Tehát nem tűnődtem azon, hogy mi leszek, földöntúli erők eldöntötték. Elvállaltam azt, amire születtem. Ha nehéz lett volna – pedig nehéz volt -, ha nem lettem volna katona, az életem semmit sem ért volna.1943-ban a tanítóm elküldött egy, a Horthy kormányzó úr feleségének kezdeményezésére létrehozott versenyre, amely a szerény sorból származó kimagasló diákok számára adott lehetőséget az egyetemi diplomáig tartó ösztöndíj megszerzésére. Negyedik lettem az országos versenyen. Ez meglepte egész családomat és engem is. Ez bebiztosíthatta volna egész életemet, de én még mindig katona akartam lenni, nem pedig mérnök, mint mindenki más az osztályban.

MJ – Ez gondot jelentett akkoriban?

Marton Lajos – Mikor érettségiztem, 1950-ben, minden tantárgyból kiváló eredménnyel végeztem úgy, hogy akkor már a kommunisták államosították az intézményeket, és akkor voltak az ötéves tervek: központilag megmondták, hogy erre a pályára ennyit veszünk fel. 30-an voltunk, öten mehettek mérnöknek. Engem felírtak, hogy mehetek, de mondtam a tanáromnak, hogy engem ne tegyen a mérnökök közé, mert én soha nem megyek erre a pályára.

– Mi akarsz te lenni?
– Katonatiszt!
– Meg vagy te őrülve? Katonatiszt? Gyilkos bandával?
– Nem, én Magyarországért!

Jelentkeztem a hadseregbe érettségi után, a tiszti iskolába, repülőtisztire. Megjött a behívó, Pécsre a gyalogostiszti iskolába azért, mert nem voltam kommunista párttag. Mondom, elmegyek a gyalogosokhoz és talán 4-5-en voltunk a csoportban, akiknek érettségije volt, nyíltan karba tettem a karom és a politikai tiszt nagy vörös csillaggal a bal karján mondja, hogy elvtárs, még nem írta alá a 10 évre szóló szolgálati időt. Mondtam hogy nem is fogom, mert nem ide, hanem a repülőtisztire jelentkeztem. Mondta, hogy akkor végezze el a gyalogostisztit és onnan minden további nélkül felveszik.

Akkoriban volt a koreai háború, a nemzetközi helyzet eléggé súlyos volt, a magyar néphadseregnek nem volt elég kerete, a tisztikarból sokan hiányoztak mindenhol. A kétéves képzést ezért lecsökkentették egy évre. Kiválóra vizsgáztam, nagy vörös csillagot kaptam a mellemre, katonai és politikai kiképzésben kiváló lettem. Megválaszthattam a tiszti beosztásom, hogy melyik városba kerüljek, az első havi fizetést pedig megduplázták. A Kilián György Repülőtiszti Főiskolát választottam. Nem vettek fel a repülőtisztire, mert nem voltam párttag, de a repülőtancsoportnak én lettem a vezetője.

MJ – De a forradalom elég hamar közbe szólt.

Marton Lajos – Bizony igen. Emlékszem, a parlament előtt felsorakozott az ifjúság, a tanáraik vezették őket, a 16 pontot fel akarták olvasni a rádióban. Nagy Imre – az is kommunista volt – de igyekezett minél kisebb befolyást engedni a kommunistáknak. Olyan sokan voltunk, hogy nem lehetett leejteni egy gyufát. A tömeg üvöltötte, hogy Nagy Imrét akarjuk!

Megjelent és így szólt: kedves elvtársak! – erre azt üvöltötte a nép, nincs többé elvtárs! Megértette, azonnal javított: kedves magyar honfitársak!

– röviden beszélt. Utána elmentünk a rádió elé. 4-5-en be akartak menni, ami dupla kulccsal volt bezárva. ÁVO-sok voltak bent felfegyverkezve. Próbáltunk betörni a kaput, de nagyon erős volt. Időközben tüzet nyitottak ránk. Elfogyott a lőszerük és telefonáltak a legközelebbi laktanyába, s harckocsikat kértek. Ki is jöttek, a katonák már értesültek mi történt, de azt mondták, mi veletek vagyunk és átadták a fegyvereket. A vidéki rádiókat néhány óra alatt elfoglalták és már mindenki tudta, hogy szabadságharc van, nem forradalom.

Az egyik legemlékezetesebb rész volt nekünk, amikor a négyméteres vörös csillagot ledobtuk a légibázis tetejéről. Az utcákon akkor már nagy nép sereglett és amikor az utolsó csavart is kivettük, odavittük a négyemeletes épület szélére és mondtuk: menjetek messzebb. És ledobtuk. Mint egy madár, leszállt, és mindenki, aki a közelben volt, tapsolt és a himnuszt énekeltük együtt.

Valóságos utcai harcok voltak. Az oroszoknál nagy veszteségek. 10-12 éves gyerekeket megtanítottak Molotov-koktélt gyártani, hogy egy mozgó harckocsinak a tetejére hogy kell dobni, hogy az égő folyadék a harckocsi motorját azonnal begyújtsa. Úgyhogy abból ugráltak ki, amíg volt rá idejük. Nagy veszteség volt ez az oroszoknak. Három nap múlva fegyverszünetet kértek, hogy Magyarországot elhagyják, de kezdetnek Budapestet. Nagy Imre lett az új miniszterelnök, a fő kommunistákat kizárták.

MJ – Akkor tehát úgy tűnt, hogy sikeres a szabadságharc.

Marton Lajos – Hát, igen, de Amerika közbe szólt. A Szabad Európa Rádió óráról órára biztatott bennünket, hogy ne adjuk fel, mert velünk lesznek. Eisenhower október végén a Belgrádi Nagykövetségen át egy titkos üzentet küldött Hruscsovnak: nem fogunk beavatkozni a magyarországi helyzetbe. Merthogy az Egyesült Államok épp akkor volt elnökválasztás előtt. Pontosan a választások előtti kedden óriási erőkkel törtek be a szovjetek az országba. Az öt legjobb hadosztályukkal. A szovjet tábornok parancsa ez volt: elfoglalni vagy megsemmisíteni. A végén már azon tűnődtünk, hogy érdemes-e folytani a harcot? Mert ahonnan puskalövést hallottak az oroszok, azonnal megsemmisítették. Kinevezték az új kormányt, leváltották Nagy Imrét és kinevezték Kádárt, aki azt mondta, ha a szovjetek még egyszer beavatkoznak, ő megy ki elsőként.

MJ – Önnel mi történt a harcok leverése után?

Marton Lajos – Mikor visszatértek az ÁVO-sok és visszaállították a régi rendszert – papírforma szerint – alá kellett írni egy tiszti nyilatkozatot, hogy a fasiszták forradalmat rendeltek el és nekünk sem lett volna szabad a törvényt nem tiszteletben tartani. Azt kellett volna elismerni, hogy továbbra is a népet akarom szolgálni. Csak ÁVO-sok voltak körülöttünk kék rendőrruhában. Én magamhoz vettem több nyilatkozatot és kijelentettem mindenki előtt, hogy aki ezt aláírja, azt a magyarok hazaárulónak tekintik. Volt egy őrnagy, mondta: ne maradj Magyarországon, menj el Kanadába vagy Ausztráliába. Édesapám addigra meghalt, de a nővérem is mondta, hogy ha menned kell, nem maradhatsz. Három nap múlva Franciaországba kértem magam, mert itt volt a NATO főparancsnoksága.

MJ – Ami azért lényeges, mert még a harcok előtt tisztként fontos dokumentumokat juttatott el a szervezethez.

Marton Lajos – A kiképző osztály dokumentumaihoz és a tisztekről írt jelentésekhez hozzáfértem. 1955. augusztus 2-án bementem az Amerikai Követségre és kerestem a légügyi attasét egy szombati napon. Nagy meglepetésemre mondja az egyik őr, hogy fiatalember, maga nem mehet a katonai attaséhoz, itt magyar állampolgár csak a konzulhoz fordulhat. Mondom jó, akkor a konzul úrral szeretnék beszélni. De mondta, hogy vele sem beszélhetek, csak a fogadóórájában. Utána következő héten bementem és szóltam, hogy akkor itt vagyok. Első emelet balra. Bemegyek. Kopogok, belépek. Egy magas, 35 év körüli férfi és a titkárnője volt. Pár szóban ezt mondom: a kommunista magyar hadseregnek tisztje vagyok, azért jöttem, hogy mint kommunista- és szovjetellenes hű szolgálatot végezzek a NATO számára. A konzul úrtól azt kérem, hogy vegye át a nagyjából 50 oldalnyi dokumentumot és juttassa el a főparancsnokhoz és a nyugat-európai országoknak. Erre azt mondta: sajnálja, de nem foglalkozik ezzel, mert a Magyarországon lévő 500 amerikai állampolgárért felelős és velük tartja a kapcsolatot. Előre láttam, hogy nem fog egyből ugrani. Azt is hihette, hogy provokáció. Kértem, hogy juttassa el és tanulmányozza át az itteni attaséval és meg fogják látni, hogy nem beugratás. Hasonlítsák össze más forrásokból származó adatokkal. A következő találkozás másfél hónappal később volt, ezt szeptember 16-án adtam át ugyanannak a konzulnak és azzal fogadott, hogy nagyon köszönik a NATO Főparancsnokságon és folytassam az anyaggyűjtést. Folytattam a forradalomig. A kommunisták erre azt mondják, hogy hazaárulás volt, mert „átálltam” az ellenséghez, de Magyarország a NATO-tagságot nagy többséggel szavazta meg, tehát én Magyarország érdekeiben jártam el, kommunista-rendszer ide vagy oda.

MJ – Mit gondol, hogyan lehetséges, hogy ennyiszer tudott bemenni az amerikai követségre anélkül, hogy lebukott volna?

Marton Lajos – Én ennek a veszélyébe akkor bele sem gondoltam, csak utólag. Sok évvel később kaptam egy gyűjtést az akkori életemről. A jelentésekben benne volt, hogy tudják, ki ez a Marton, tudják, hogy információkat szivárogtat,

de egyszerre akartak rajtaütni mindenkin, aki részt vett az akciókban, ezért nem kaptak el. Pedig teljesen egyedül voltam.

MJ – Tehát a harcok után a NATO Főparancsnokság felé vette útját.

Marton Lajos – Ausztriába mentem először, ott többen voltunk. Mindenkit kérdeztek, hogy hová szeretne menni. A legtöbben az USA-ba akartak, de én nem. Megadták a bécsi Amerikai Nagykövetség címét és jelentkeztem ott fedőnévvel és mondtam, hogy kapcsolatba szeretnék lépni a NATO megfelelő szervével. A beosztott mondta, hogy jöjjön vissza holnap vagy holnapután. Mintha ez olyan könnyű lett volna. Kijátszottam a kapuőrséget, bementem újra a nagykövetségre, hogy kérem a választ. Én azt gondoltam, hogy elég az, hogy 2 éven át bizalmas katonai adatokat szolgáltattam a NATO-nak, erre mondta, hogy nem sikerült velük összeköttetésbe lépni. 3 nap múlva átvittek egy franciaországi laktanyába. Megtudtam, hogy onnan nem messze van egy munkalehetőség, ami a nagykövetség mellett volt. Bementem a munkásokkal, az őröknek mondtam, hogy Magyarországról jövök, katonatiszt voltam és szeretnék az amerikai titkosszolgálattal találkozni. Lejött hozzám egy katona és mondom neki. A válasza az volt hogy gratulálnak, de itt nincs megfelelő szerv, viszont nem messze van egy katonai repülőtér, próbáljam meg. Ott is dolgoztak magyarok. Odamentem és kértem, hogy titkosszolgákkal találkozhassak. Kijött egy fiatal amerikai, aki jól beszélt franciául. A parancsnokához vezetett. Elmondtam nekik mindent. A kérésem az volt, hogy azonosítsanak a megfelelő szerveknél, a NATO-nál a jelentéseim alapján. Nagyon gyorsan észrevettem, hogy nem nagyon keresik a jelentéseimet. Mondom hogy lehet hogy ez ilyen sokáig tart?

MJ – Akkor már nem volt Önből hasznuk.

Marton Lajos – Hát, nem. Hosszú idő telt el így és minket, három magyart, akik beszéltek franciául, elküldtek Párizsba. Ott találkoztam az ottani követséggel és elmondtam ugyanezt. Mondták, hogy természetesen továbbadják. Pár nappal később, amikor újra kérdeztem, azt a megvető választ kaptam, hogy dolgozzak inkább, nekik nincs idejük ezzel foglalkozni.

MJ – Magyarországon közben halálra ítélték.

Marton Lajos – Igen. Nem is tudtam hazatérni egészen 1987-ig. Édesanyám pár évvel előtte halt meg, nem tudtam elköszönni tőle. Számtalan levelet írtam neki kintről, amiket az ÁVO-sok mind visszatartottak, így semmit nem tudhatott rólam azokban az években.

 Közben 1980-ban megkaptam a francia állampolgárságot, feleségem is francia. Mindig úgy cselekedtem, ahogy azt igazságérzetem diktálta. Nem tehettem volna másképp, az életem egy küldetés volt. Soha nem féltem, sem harci helyzetben, sem pedig börtönben. Kétszer is visszautasítottam megbecstelenítő dokumentumok aláírását, az életemet is kockára téve.

Ne feledje senki, hogy nemet mondani mindig lehet.

Ez nehezebb, de lehetséges. Benjamin Franklin mondta azt, hogy gyakran hazudhatunk egy embernek, egyszer megtehetjük ezt mindenkivel, de nem hazudhatunk mindig mindenkinek. Soha ne feledjétek, hogy az igazság mindennél erősebb. Querite veritatem et veritas liberabit vos: keressétek az igazságot és az igazság felszabadít benneteket!

Kiemelt kép: Marton Lajos 2011-ben a könyvének bemutató-körútján