Aki nem érti a metapolitika, a kultúrharc és a szimbolikus csaták jelentőségét, az gyakorlatilag semmit sem ért. Horváth Tamás jegyzete.
„Nem kell felülni a provokációnak”, „ez csak egy pad, nem mindegy, hogy milyen színű?”, „vannak ennél fontosabb dolgok is: a szomszédban háború van, nálunk meg rekordinfláció”, „hagyni kell a fenébe, úgyis mindig újrafestik”.
Az elmúlt napokban ilyen és ehhez hasonló kommentek árasztották el a közösségi médiát, ha a ferencvárosi padra terelődött a szó. Sajnos ez a jelenség nem újkeletű, az emberek egy része kizárólag a materális valóságban él, nem képes az absztrakt gondolkodásra és nem érti a szimbólumok jelentőségét.
Ezen attitűdöt az „Ettől olcsóbb lesz a kenyér?” kérdőmondat írja le a legjobban, amely gyakorlatilag bármilyen történés kapcsán elsüthető. Legyen az a magyar labdarúgó-válogatott győzelme, egy őstörténeti kutatás eredménye, a szívhangrendelet bevezetése, vagy éppen a ferencvárosi LMBTQ-pad zöld-fehérre vagy piros-fehér-zöldre festése.
Nem, nem lesz olcsóbb a kenyér. És akkor mi van? Az emberi élet nem csupán a testi szükségletek kielégítéséről szól, sőt a létezés valódi értelme éppen a lelki, transzcendentális és szimbolikus térben manifesztálódik.
Ideákért küzdünk, melyekért adott esetben feláldozzuk egyéni kényelmünket és jólétünket, horribile dictu az életünket.
Aki nem érti a metapolitika, a kultúrharc és a szimbolikus csaták jelentőségét, az gyakorlatilag semmit sem ért. Önmagában, kizárólag materialista szemüvegen keresztül vizsgálva a ferencvárosi pad is csak egy köztéri ülőalkalmatosság, amihez több ezer hasonló van szerte Budapesten. Barna, szivárványos, zöld-fehér, piros-fehér zöld? Teljesen mindegy, a lényeg, hogy ülni lehessen rajta.
Ha viszont szimbólumként tekintünk rá (meggyőződésem szerint ekkor járunk el helyesen), akkor a színe egyáltalán nem lényegtelen. Kifejezi, hogy a szemünk előtt zajló kultúrharcban kik állnak nyerésre:
az LMBTQ-lobbi „élharcosai” vagy a normalitáspárti ellenállók.
A ferencvárosi pad színe indikátora annak, hogy mennyire erős a magyar társadalom immunrendszere, hogy engedjük-e, hogy a már alsós diákokat is megcélzó sátáni propaganda a mindennapjaink részévé váljon.
Amikor ezt a cikket írom, éppen piros-fehér-zöld a Tompa utcai pad, köszönhetően Vékony Csongornak, a Mi Hazánk budapesti elnökének, aki csütörtök kora délután átfestette azt.
Ez azt jelenti, hogy ebben a pillanatban mi állunk nyerésre, de ne feledjük, ez a háborúnak csak az egyik csatája. Tudniillik egyre több fronton nyomul előre az ellenség, pénteken például érzékenyítő foglalkozást tartanak Budapesten,
melynek célja, hogy az azon részt vevő tanárok „bevigyék az LMBTQ+ témát az iskolába, akár alsós diákokhoz is”.
És ez nem a történet kiszínezése, hanem szó szerint ez olvasható a Labrisz Leszbikus Egyesület honlapjára felkerült programajánlóban (ITT).
Van tehát tennivalónk bőven, és ha a szimbolikus-kulturális térben nem tudjuk tartani az állásainkat, akkor más eszközökhöz kell folyamodnunk a normalitás és a gyermekeink védelmében. Remélhetőleg idáig nem kell eljutnunk…
A szerző a Magyar Jelen főszerkesztője
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
