Mert Horthy nem az volt, akinek a szélsőliberális és szélsőbaloldali kultúramérgezés hazudja. Mert lehet történészi vitát kezdeni bármiről, korszakokról és vezetőkről, társadalom-, és külpolitikáról, jó és rossz, szabad és kényszerű döntésekről, de aljas rágalom ráhúzni egy háborús megszállt évet egy teljes generáció korszakának eredményes, és vitathatatlanul kiemelkedő rendszerére. Mert Horthy Miklós nélkül még kisebb, vagy semmilyen országunk nem lenne. Mert az új, Kis Magyarország akkor rendelkezett minden idők legjobb ipari-mezőgazdasági teljesítményével, kiemelkedő oktatási és egészségügyi fejlesztésekkel és a túlélést megalapozó kultúrpolitikával. Mert végre kormányozták az országot és nem uralták.
Valljuk be, Horthy Miklós személye is a mai politikai szimbolikával sújtott nemzeti hagyaték egyik markáns példája. Két narratíva áll ma ugyanis szemben egymással: egy konszolidált igazság egy szélsőséges hazugsággal. Egyfelől Horthy a magyarság legnagyobb sorstragédiájával, a trianoni országharmadolással szembenéző és az országot a bolsevik veszedelemtől megmentő, nemzetmegmentő államférfi volt. Másfelől kortárs, szélsőbalos-szélsőliberális történelemhamisítás szerint a fasiszta rezsimek partnereként maga is fasiszta, nácikollaboráns vezető volt, aki felelős a nyilas rendszerért és a nácik népirtásáért.
Nem kérdés, hogy a Horthy rendszer egészét vizsgálva kijelenthetjük: pár hónapos zavaros világháborús véghelyzetet nem lehet összevetni 24 évvel.
És az sem kérdés, hogy akik 1944-es fotókra mutogatva őrjöngenek és náciznak, pont azoknak a szellemi-politikai örökösei, akik miatt Horthynak nem volt lehetősége brit felszabadítókkal parolázni azokon az 1944-es fotókon, hanem csakis német tisztekkel, és kellett parolázni azokon a bizonyos fotókon. A nyugat után pedig a kelet a székelyeket, felvidékieket és délvidékieket, csupa magyarokat pedig újra elvette, nyakunkba sózva a szovjeteket. És a kommunista bűnrezsimet, hogy a magyarságot – egyébként minden országban – évtizedekre börtönözze kommunizmusba. Ezért Horthyt vádolni, a Horthy-korszakot 1944-el összemosni, 1945 óta a mai napig, a leghitványabb szovjet-kommunista gátlástalanság, amivel a magyar történelemmel foglalkozók szembesülnek.
Merthogy a Horthy korszak kapcsán a legfontosabb a kiindulási pont, a történelmi helyzet. Vagyis azok az események, amelyek életre hívták azt a korszakot, amelyet csakis egy megfellebbezhetetlen tekintélyű katonai vezető tudott kormányzóként összefogni. A bolsevizmus, a kommunista Tanácsköztársaság rablórémuralma és az azt követő kétharmados trianoni nemzet-, és országcsonkolás.
Tanácsköztársaság és Trianon. Két negatív történelmi rekordot söpört be akkor a magyar történelem.
Európában elsőként bukkant fel az állami bolsevizmus és Európában egyedüli, rekordnagyságú csonkolásos országbüntetést szenvedett el hazánk, amely egyébként nagyobb büntetés volt, mint amit az összes vesztes fél együttesen elszenvedett. A vörös borzalom és a trianon-tragédia ráadásul a legszorosabban összefügg.
A Tanácsköztársaság és a vörös aljaterror, amit a mai baloldaliak még most is „dicsőséges 133 napnak” hazudnak, kapóra jött a Habsburg birodalmiságot megsemmisíteni kívánó nyugatiaknak és az ezen túl, a Magyar Királyságot is megsemmisíteni kívánó belhoni kisebbségeknek. Kitűnő ürügy és valós félelemre okot adó „incidens”, ahogy a háború utáni nyugati diplomáciai körök egyaránt megfogalmazták a győztesek magabiztosságával, és a Monarchia korábbi radikális kisebbségi vezetőivel tárgyalva, hogy kizárólag az ő követeléseikre bólogatva rajzolhassák meg az új magyar ország büntetőhatárait.
Ha nincs Horthy és nincs Horthy rendszer, kétségtelen, hogy a kommunizmus csapdájában tovább vergődő magyarság ma talán egy olyan országban lenne kénytelen élni, amelynek déli határa valahol az Alföld közepén húzÓdna, keleti határfolyója lenne ma a Tisza, és Budapestről északra húsz perc autózással érnénk el Szlovákiát.
Horthy tehát a négyötödös csonkolástól és az európai elszigeteltségtől meg tudta menteni hazánkat, de a kétharmados csonkolástól nem. A Horthy-korszak pedig szuverenitást a végsőkig fenn tudta tartani, de végül a függetlenséget nem. Ez a valós mérleg, és nem a világháborús vagonok száma.
És azért is elmegyek a megemlékezésre, mert Horthynak igaza volt.
A kommunista veszedelem csak elérte hazánkat, és ez a második világháború után azonnal a szuverenitás és a függetlenség elvesztését okozta, illetve európai elszigeteltséget is hozott, mintegy igazolva a Horthy-korszak egységes és nemzetegyesítő, kérlelhetetlen kommunista-ellenességét. A magunk védelme érdekeben. De igazolta például ezt egy újabb negatív történelmi rekord is, az első európai tömeg-terrorcselekmény, a kommunista Matuska Szilveszter 1931-es, biatorbágyi vasúti hídi vonatrobbantása. Akiknek pedig ezek után sem tetszik a Horthy-rendszer, az ezek szerint a szovjet rendszert látta volna szívesebben akkor és ahelyett, és ünnepli azt a világháborús végkifejletet, amely soha nem látott pusztítást hozott és generációs félelmet, vörösterrort erőszakolt újra a hazánkra.
És mert ezek mai képviselői is kimennek vasárnap „ellentüntetni”, vagyis megzavarni próbálni egy megemlékezést, elmegyek a fáklyás felvonulásra, vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzóvá választásának emlékére.
Joó György – elemi.hu
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
