Tizenhárom év „nemzeti kétharmad” után még mindig ott tartunk, hogy a közéletet nagy általánosságban a globalisták, illetve kitartott balliberális felforgatóik formálják, kormányunk pedig hozzájuk idomulva alakítja ki véleményét. Nincs ez másképp az emlékezetpolitikában sem. A globalisták megmondják, mi az ünnep, a „keresztény-konzervatív kurzus” pedig eldöntheti, hogyan kívánja azt megünnepelni.
Vegyük például március 8-át, a nemzetközi nőnapot. Ez egy velejéig feminista-kommunista kreálmány, mely olyan férfigyűlölő felforgatók nevével fonódott össze, mint a Lenin-renddel kitüntetett Clara Zetkin, a Károlyi Mihályt támogató zsidó feminista Bédy-Schwimmer Rózsa, illetve a zsidó kommunista Rosa Luxemburg. Nem véletlen, hogy a baloldalon akkora hagyománya van ennek az ünnepnek. Nézzük csak meg a korabeli kommunista plakátokat a nemzetközi nőnapról. Mintha csak a Kalergi-tervet látnánk:
Jobb szélső plakátunk ráadásul Magyarországon készült, a kommunista megszállás éveiben. Nem véletlen, hiszen hazánkban a Rákosi-korszakban vált kötelezően ünneplendővé – szovjet mintára – március 8-a.
A kulturmarxista pestissel terjedt Nyugatra
Mint említettem, a feminizmus születésétől fogva ezer szállal kötődik a kommunizmushoz, így aligha meglepő, hogy a ’68-as forradalom után, miután a liberalizmus és a kulturmarxizmus életellenes eszméi egymásra találtak, Nyugaton is megvetette a lábát. Ezen eszmeiségek célja a társadalmak immunrendszerének meggyengítése, az európai értékek, a tradicionális családmodell szétrombolása, végső soron pedig az európai férfiak és nők egymás ellen fordítása.
Egy valódi nemzeti fordulat első dolga lett volna tehát kigyomlálni ezt az ünnepet a köztudatból, ám – mint azt már megannyiszor láttuk – derék Fidesz-kétharmadunkat csak a számok érdeklik. Ha egy esemény népszerű, legyen az bármilyen káros és visszataszító, meg kell ünnepelni, elvégre a közvéleményhez igazodni kell, és még véletlenül sem formálni, igaz?
Sőt, kedvenc kóserkonzervatívaink olyannyira nem formálják a közvéleményt, csak idomulnak hozzá, hogy még a radikális feministákra is a „femináci” kifejezést használják mind Nyugaton, mind hazánkban, mert ami rossz ugyebár, az csak náci lehet. Történelemből felmentett szalonértelmiségünk átsiklik azon „apróság” felett, hogy a nemzetiszocializmus a férfi és nő közti különbséget hirdette, miszerint nem akkor lesz sikeres a nő, ha „férfivé válik” (mint ahogy azt modernkori liberálisaink propagálják), hanem ha eredetileg rendeltetett szerepében teljesedik ki, vagyis nemiségének él, majd beteljesítve legszentebb küldetését, édesanyává válik. A kommunisták, majd később a kapitalisták voltak azok, akik a nőket inkább a munkaerőpiacra szánták, bennük is csak „humán erőforrást” láttak, az anyaságot pedig degradálták. Ezért is lenne sokkal találóbb a „femikomcsi” kifejezés, de ha nem lehet egy jóízűt nácizni, akkor nem ér semmit az egész, ugyebár…
Vannak, akik tudják, miről is szól igazából március 8-a
A legszomorúbb az egészben, hogy miközben a magát „jobboldalinak” vagy „konzervatívnak” tituláló megmondóembereknek és politikusoknak nagy valószínűséggel fogalma sincs arról, miről is szól a nemzetközi nőnap, addig a balliberális-globalista oldal nagyon is tisztában van március 8-a valódi jelentésével. Vegyük például Donáth Annát (mondjuk, ismerve felmenőit és azok tevékenységét, aligha meglepő, hogy a kommunista dolgokkal tisztában van). Ő egyike azon szemfüles politikusoknak, aki egyetlen alkalmat sem mulaszt el saját, beteg nézeteinek terjesztésére. Nem is oly rég még a „kis Robika” kapcsán tolta a bűntudatkeltést, most a családellenes feminizmus került előtérbe. Csak úgy, mint korábban, ezúttal is hazugságokkal kiszínezett monológjában mindenről beszélt, csak valós problémákról nem.
„Sztrájk. Keveseknek jut eszébe ez a szó március 8. kapcsán. Pedig 1857-ben ezen a napon kezdtek szervezett sztrájkba a new yorki textilmunkásnők. Egyenlő béreket, jobb bánásmódot és szavazati jogokat követeltek. Emléküket őrzi a Nemzetközi Nőnap” – kezdi Facebook-oldalán. Ezzel kapcsolatban csak annyit,
persze, hogy keveseknek jut eszébe a New York-i munkásnők sztrájkja, hiszen sosem történt meg. Az egész egy hazugság, amit 1955-ben találtak ki!
Szerencséje, hogy őt a „függetlenobjektív” tényellenőrzők nem ellenőrzik, másképp most izgulhatna az oldaláért.
„Mert a nekünk, ma élő nőknek kötelességünk küzdeni a jövő generációkért: a ma felnövő lányokért, és azokért a nőkért, akik még ezután fognak megszületni. Hogy annyi bért kapjanak, mint az ugyanabban a munkakörben dolgozó férfiak” – mantrázza a nyugati feministák legnagyobb hazugságát, ami szintén a statisztikák „megfelelő” értelmezéséből eredeztethető. Ahogyan egyszer egy alkoholista háborús bűnös mondta, „csak azt a statisztikát hiszem el, amit én hamisítottam”. Mert miről is van szó? Valójában nem a nőket diszkriminálja a munkaerőpiac, hanem az édesanyákat. Akkor szenved egy nő hátrányt, akkor törik derékba a karrierje, ha gyermeket vállal, vagy gyermekvállalás előtt áll. Ez a „kellemetlen” a cégeknek. De erről persze a feministák nem beszélnek, hiszen épp úgy családellenesek, mint a liberális vadkapitalisták.
Éberség, elvtársak!
Egy kis női kvótázás után „harcostársait” is éberségre inti Donáth elvtárs, hiszen „a nők egyenlő jogai pont olyanok, mint a demokrácia”. „Nem elég elérni őket, minden egyes nap újra meg kell küzdenünk értük. Mert ha elhisszük, hogy már készen vagyunk, akkor nemsokára ismét abban a helyzetben találjuk magunkat, mint néhány évtizeddel ezelőtt” – érti mindenki? A gonosz férfiak lesben állnak, és tűkön ülve várják, hogy elvegyék a nők jogait! Mert, ahogy korábban ellenség volt a nemes, az arisztokrata, az iparos, a kulák, úgy ellenség most a fehér, egészséges értékrendű, heteroszexuális férfi.
„Nem elég kipipálnunk a nőnapot. Nem elég elfogadnunk, hogy már vannak női vezetők és női politikusok. Nem elég örülnünk a kis lépéseknek, nem elég belenyugodnunk, hogy papíron javult a helyzet. Mert még mindig rengeteg a munka előttünk” – e sorait olvasva tényleg az LMBTQ-mozgalom jut eszembe. Azok is épp olyan telhetetlenek és nyomulósak, mint a férfigyűlölő feministák. Minden egyes engedményt és jogszélesítést egy megnyert csataként aposztrofálnak. Ám ők totális háborút folytatnak társadalmunk ellen. A totális háborúban pedig nincs kompromisszumos béke. Az addig tart, míg az ellenfél (jelen esetünkben az európai tradíciókra épített civilizáció) teljesen meg nem semmisül. Ezért nem szabad a legkisebb engedményt sem tenni nekik.
És ezért nem dőlhetünk be sem a kommunisták, sem a liberálisok legnagyobb hazugságának. Az egyenlőség nem létezik. Ez egy jól hangzó szemfényvesztés csupán. Nincs két egyenlő ember a földön. A férfiak és a nők sem egyenlőek, hanem egyenértékűek. A férfiak elnőiesítése, a nők elférfiasítása egy kollektivista zsákutca, hadjárat a fehér civilizáció ellen, semmi több. Nem véletlen, hogy ezek a femikomcsik is éppen Európában és Amerikában „harcolnak” a férfiak ellen (de semmiképpen sem a nők, s végképp nem az édesanyák védelmében), nem pedig Afrikában, Kínában, Indiában, vagy a Közel-Keleten.
Gyebnár Dávid
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
