Hirbek Edina kisállat-pszichológussal – a Zöldeb Egyesület vezetőjével – készült kétrészes beszélgetésünk második részében többek között a kutyáról, mint ösztönlényről olvashatunk, de a helyes fajtaválasztás mellett azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a társunk alapvetően mégis csak egy állat, s legjobb ennek figyelembevételével viszonyulni hozzá.
– Első beszélgetésünket a pórázzal, mint a kutyák attribútumával fejeztük be. Az emberek többsége úgy gondolja, egy kutya póráz nélkül sokkal boldogabb, önnek mi az álláspontja, pórázon vagy póráz nélkül vigyük a kutyánkat?
– Ha eltekintenénk attól, hogy jogszabály írja elő azt, hogy közterületen a kutyát mindig pórázon kell vezetni, én akkor is a pórázon vezetés mellett vagyok. Elsősorban azért, mert a póráz az alapvetően a kutya biztonságáról szól. Arról, hogy ne szaladjon le az úttestre – mert meglátott a túloldalon valamit, vagy esetleg elment mellettünk egy szirénázó mentőautó – hiszen ezzel nem csak önmagát sodorná veszélybe, de adott esetben súlyos közlekedési balesetet is előidézhet vele. Ha feltennénk azt a kérdést, hogy ugyan mi az, ami egy gazdát arra ösztönöz, hogy ő a Körúton ne kösse meg a kutyáját, ara csak egy választ tudnék adni: azért engedi szabadon, mert pórázon húz a kutya. Tehát egyszerűbb számára az, hogy elengedi, mint az, hogy foglalkozzon vele és megtanítsa számára, hogy nyugodtan menjen láb mellett pórázon. Kutyásként el tudom azt is fogadni, hogy nem minden ember szereti a kutyákat, s esetleg fél is tőlük. Nem várhatom el tehát egy utcán sétáló járókelőtől, hogy elviselje, hogy egy kutya odaszalad hozzá, azt pedig főleg nem, hogy esetleg félelemben élje át azt a pár percet, amíg elhaladunk a kutyámmal mellette. Ha hangzatos kifejezést szeretnék használni, akkor azt mondanám, tartsuk be a társadalmi együttélés szabályait kutyatulajdonosként is. De persze ahol lehet, ott engedjük szabadon, hisz akkor a kutya nem az én tempómhoz igazodik, futkos, szaglászik, szabadon kiélheti a kutyaélet minden szépségét. Erre remek helyek az említett integrált parkok – amikből remélem egyre több lesz – itt minden kutya habitusa szerint kiélheti az ösztöneit.
A kutyalelkek gyógyítója – interjú Hirbek Edina kisállat-pszichológussal
– Talán sokan elfelejtik, hogy a kutya alapvetően mégiscsak egy állat, amit az ösztönei irányítanak, vagy nem?
– Igen, természetesen vannak ösztönei és állatként viselkedik nagyon sok esetben, de alapvetően azt gondolom, hogy az ösztön addig uralkodik, amíg nem kezdünk el tanítani és nevelni valamit a kutyának. Tehát azokon az ösztönökön lehet csiszolni. De az is biztos, hogy nagyon-nagyon el is tudunk rontani egy kutyát, pont azzal, hogy emberszámba próbáljuk venni. Emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel őket, azt mondjuk, biztos azért viselkedik úgy, ahogy, mert féltékeny. S hogyha ezeket a szavakat használjuk mi szakemberek, ezzel a gazdákat abban támogatjuk, hogy még inkább nem kutyaszámba, hanem emberszámba veszi a kutyáját. Úgyhogy szerintem nagy a felelőssége a szakmának is abban, hogy mi az, amit átad hozzáállásban a kutyatartáshoz. Mert ha az hibás, az megint nem segít azon, hogy az a kutya kutyaként tudjon élni, és engedjük neki, hogy kutyaként éljen.
– Ezzel azt mondja, hogy valahol mégiscsak az kellene, hogy a kutyát mindig kutyaként kezeljük?
– Abszolút. Az, hogy a családunknak egy része, s az tény, minthogy az is, hogy ma már más elvárásaink vannak, vele szemben, mint régen. Tehát manapság nem elsődleges az a feladata, hogy őrizze a házat, hogy vigyázzon rám, hogy jelezze, ha jön valaki. Ma már az elsődleges feladat az, hogy nekem – a lelkemnek – jó legyen, hiszen lássuk be a mostani tartásuk sokszor egy önzőség. Nem azért tartunk kutyát, mert a kutyámnak, de jó lesz, hanem mert énnekem jó lesz az, hogy a kutyám ott van mellettem, hogy foglalkozom vele, odabújik hozzám, megsimogathatom. A magunk lelki épségéért van valahol egy kicsit az otthoni állattartás és közte a kutya is. Most is azt gondolom, hogy ugyanúgy önzőek vagyunk, mint eddig bármikor a történelemben, ha állatokról volt szó.
– Az antropomorfiával mennyire ért egyet, magyarán léteznek olyan emberi tulajdonságok – például önzőség, irigység féltékenység – amik a kutyák viselkedésében is megtalálhatók?
– Léteznek ilyen tulajdonságok, de ha ugyanazt a szót használom rá, mint az ember esetében, akkor beleeshetek egy hibába. Igen, a kutya is ugyanúgy tud szeretni, mint az ember, s ez nemcsak a gazdájára vonatkozik. Tehát nem a szeretetnek arra az irányára gondolok, amit mi emberek érzünk, hanem arra gondolok, hogy a kutyának is van egy olyan döntése, hogy valamit előbbre helyez. A gazdák tudják, hogy vannak kutyák például, amik az egyik útvonalon szeretnek sétálni, a másikon kevésbé, tehát a szeretetüket az egyik irányba kifejezik, vagyis döntenek. De ez vonatkozhat, mondjuk a tápokra is, az egyiket jobban, a másikat kevésbé szereti, ez is az ő döntése.
Legyen a vadászvizsga része Fekete István, hogy eltűnhessen a vadászatból Kádár János!
– Vajon mindig az ösztönei alapján dönt, vagy előfordulhat, hogy az ösztönei ellenére is kedvez egy embernek?
– Igen, a kutya mindig kedvez az embernek, mégpedig száz százalékban. Merthogy az a kutya, amelyikben a gazdához már kialakult a kötődése – bár irgalmatlanul rosszul tartanak, bántanak, bántalmaznak, akár nem etetnek, hagyják, hogy fájdalomban éljen – az nem fog tőle elmenni. Az a szörnyű ebben, hogy ezt a kutyát nem kell feltétlenül kikötnöm ahhoz, hogy én kínozzam, vagy nem jól szeressem, mert az van, hogy a kutya mindenhez alkalmazkodik, ha a gazdájáról van szó. A benne lévő életösztönt – azt, hogy ő túléljen egy szituációt – visszanyomja a gazdája kedvéért, ezért ha arról van szó, és ő el fogja fogadni a számára nem jó körülményeket is.
– A kutya számára nem ideális körülményeket nézve, egy városi lakásban tartott kutya is lehet boldog?
– Én azt gondolom, hogy igen. Persze ennek egyik feltétele a gazda közelsége, a másik pedig az, hogy ha ez a gazda úgy alakítja ki a saját életét, hogy az adott faj, az etológiai szintű igényeit meg tudja kapni. Tehát, mondjuk egy németjuhásztól elvenni, megvonni az őrző-védő foglalkozás lehetőségét azért, mert én most kitalálom, hogy az állatvédelmileg nincsen rendben, azt gondolom, hogy nem helyes. Mert ha annak a kutyának az az ösztöne, hogy őrizzen akkor az a jó, ha ezt megélheti. Mint ahogy egy terelőkutya is megélheti a terelést – persze ehhez nem kell vennünk egy birkanyájat – hiszen ma már léteznek erre megfelelő kutyás sportok, amikben ki tudja élni a gazdával való közös együttműködést, és akár a terelést is. Tehát azt gondolom, hogy egy kutya tartásánál feltétlenül szükséges az, hogy az igényeinek megfelelően is éljünk, ennek megfelelően alakítsuk ki az ő környezetét és a saját életritmusunkat, és akkor boldogok tudunk lenni. De hát ez nyilván többet jelent, mint napi háromszori rövidke séta. Ha pedig a fenti dolgot mégsem biztosítja a gazda, akkor ne csodálkozzon azon, hogy a kutyája meg fogja találni azt a viselkedési formát – ami nem fog tetszeni a gazdának, hiszen lehet, hogy mondjuk, szétszedi a lábtörlőt – amivel ő megjutalmazza saját magát.
– Itt eljutottunk a fajtaválasztáshoz is, ahhoz, hogy milyen környezetbe milyen fajtát vigyünk haza?
– Igen mondjuk egy kaukázusi juhász egy kisméretű panelban nem ideális választás, mert ott nem könnyű úgy lekötni az energiáit, hogy ne a szomszédot harapja meg. Bár ha a gazda elégszer elviszi olyan foglalkozásokra, ahol ki tudja élni a benne lévő ösztönöket, akkor még ilyen körülmények között is élhet elégedett és boldog kutyaéletet.
Egy másik fajtát említve, mondjuk a beagle, az mindig egy csapatkutya volt, és csak akkor érzi jól magát, amikor falkában van. Ne csodálkozzunk tehát, hogyha kiviszem a ligetbe és elengedem, akkor ő elmegy bandázni, és otthagy engem, a gazdáját, mert ő a kutyák társaságát keresni fogja. Persze egy idő után majd visszajön, mert azért a számára a legfontosabb – a gazdája – én vagyok.
– Felmerül a kérdés ilyenkor, hogy a kutyatársaság fontosabb egy kutyának, vagy az ember társasága?
– Alapvetően a kutya – az etológia már ezt bizonyította kísérletekkel is – ha választania kell, akkor inkább az ember társaságát fogja keresni. A farkas nem, ő sokkal inkább a fajtársai után vágyik. De a kutyának nem csak a testi, hanem a szellemi igényeit is ki kell elégítenünk. Mert hogyha fizikálisan fárasztunk csak ki egy kutyát, és a mentális fárasztás rész kimarad az ő kis életéből, akkor bizony az baj. Például a labdázás az egy abszolút fizikai fárasztása a kutyának, de nem szaglászik, közben pedig az okozná a mentális kifáradását. Ha sétálni megyünk, az azt is kell, hogy jelentse, hogy ő megáll közben és szaglászik. S ha póráz nélkül sétáltatjuk, akkor, amíg a gazda megtesz 5 kilométert, a kutya vagy 20-at, mert oda-vissza cikázva mindent megnéz, és mindent meg is szagol. Ilyen típusú mentális párosulás az, amire szüksége van egy kutyának, s ha ezt nincs lehetőségem így megadni neki, akkor ezt lehet ma már pótolni mindenféle nekik szánt – szimatszőnyeg, szimatlabda, mindenféle logikai játékok – dologgal. Azt ma már kimutatták, hogy egy 20 perces szimatolás az olyan fáradtságot okoz a kutyának, mint egy bő 1 órás séta. A magas szintű ösztönmegélési feladatokban – mint például az őrző-védő munka – is teljesen elfárad a kutya, hiszen folyamatosan koncentrálnia kell. De nem csak elfárad benne, hanem szemmel láthatóan élvezi is, tehát én azt gondolom, hogy egy ilyen típusú feladatot elvenni, megvonni azoktól a kutyáktól, akiket arra szelektáltunk, hogy ezt az ösztönüket kihasználjuk, az felelőtlenség. A vadászkutyák pedig – mivel a gazdák többsége nem vadászik – az apportirozásban élhetik ki az ösztöneiket.
– Ezek szerint jó lenne, ha minden gazda tudatosan választana fajtát?
– Azt kell mondanom, hogy a gazdák általában impulzív módon – sokszor meggondolatlanul – választanak fajtát maguknak. Valóban a tudatosság lenne a cél, de nagyon sok gazda a divatot követi a kutyaválasztásban is, nem véletlenül napjainkban például rengeteg francia bulldogot látni az utcákon. Én mindig elmondom, hogy felelősen úgy választunk egy kutyát, ha tudjuk, hogy az adott fajtát mire kezdték el valamikor szelektálni. S ha ezt tudom, akkor utána megnézem, hogy azon az ágon, ahonnan én választok kutyát, mennyire erős a munkavonal, mert annál nehezebb dolgom lesz városban élni vele. Ahogy fordítva is igaz, például hogyha én vadászni szeretnék egy vizslával, és egy olyan helyről választok, ahol – bár nagyon szép cuki kiskutyák születtek – már évtizedek óta nem vadásztak a felmenők, akkor ott valószínűleg nem fog működni a kutyám munkára. Talán kevesen hangsúlyozzák, de a leendő kutyánk kiválasztásnál – hiszen egy gazdának ez 10-15 évnyi lekötöttség – nem csak a fajtára, de a vérvonalra is nagyon oda kell figyelnünk.
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!A tacskó nem, de a hibás tenyésztés tiltott lehet Németroszágban?
