Az egészséges életösztönünk egyre többször hajt minket arra, hogy „Amikor a járvány véget ér…, amikor túl leszünk rajta…” – kezdetű gondolatokkal éljünk. A leghelyesebb, hogy tervezzük a már nem karanténos jövőt. Azt viszont ilyenkor már kevesebbszer mondjuk, ami sajnos talán a legvalószínűbb: „Amikorra megtanulunk együtt élni vele…”. Ez a globális vírusjárvány egyszerűen lesokkolta az emberiséget, nem csoda, hogy a legtöbb ember természetességgel vágyja, hogy egyszer csak vége legyen ennek az egésznek, és lehessen mindent végre az azelőtt megszokott módon csinálni újra.
Pedig ha valamit biztosra vehetünk, hát éppen azt, hogy semmi nem lesz ezután úgy, ahogy azelőtt volt. Már sejlenek azok a jelzések, méghozzá ezúttal valóban alulról jövő jelzések, amelyek akár egy forradalmi változáshoz is vezethetnek.
Most hihetetlen számban vannak például olyanok, akik hirtelen döbbentek rá, hogy sérthetetlennek és örök dominanciát élvezőnek hitt modern, liberális, uniós közösségük fabatkát sem ér, ha próbára teszi a pusztító valóság. A globalizmus szivárványos-hagymázas légvárai sorra kipukkadtak, és ezt most mindenki látta.
Miután minden csődöt mondott, ami nemzetköziség csak létezik, az emberiség és az egyes emberek is, együtt és egyenként is ösztönösen, de bekapcsolták az egyetlen ismert és működő közösségi immunrendszert: a nemzetállamokat, amelyek pedig működésbe is léptek. A nemzetállami intézkedésekig egyszerűen semmi nem állta annak útját, hogy a járvány elterjedjen, hogy aztán most már a nemzetállamok maguk küzdjenek meg vele.
Úgy tűnik elsőre, nemcsak az emberiség térdelt le a globális járvány hatására, hanem maga a globalizmus is. Ami a jövőre nézve meghatározóbb esemény lehet, mint maga a járvány. Azt, hogy a globalizmus hirtelen megállt, megszűnt működni, hogy ez egyáltalán előfordulhat a totális világvége nélkül is, egyikünk sem gondolta volna.
És, ha ez nem lenne elég a globális csalódást keltő valóságnak, a globalizmus bajba jutott világán pont a nemzetállamok restaurációja segített.
Azon a globalista világon, amely éppen a maradinak gúnyolt nemzetállamokkal szemben követelte létjogosultságát a haladás és a fejlődés hívó szavaival.
Mielőtt azt hinné bárki, a mostani veszélyhelyzeti nemzetállami restaurációból egyenesen következik, avagy következhet a nemzetállamok reneszánsza, fontos leszögezni: a nemzetállamok történelmi fejlődés eredményei, a globalizmus pedig a technoevolúcióé. Talán épp ezt felejti el a globalizmus korszellemének embere akkor, amikor a liberalizmus multikulturális csodájáról hall, vagy liberális szabadság nemváltó szabadosságának csodájára jár. De mi se felejtsük el, nem is olyan sokára, amikor a nemzetállamok járvány-küzdelmükön túlesve szembesülnek azzal, hogy tartalékaik kimerültek, erőforrásaik lemerültek.
Ez pedig teret adhat az újra-globalizálódásnak, a helyzetből fakadóan félő, hogy az a neoglobalizmus egy birodalmibb struktúra mentén érvényesül.
Jóllehet, a járvány okozta krízis egyértelműen bizonyította a globalizmus és a vele kéz-a-kézben járó liberalizmus csődjét, sem a liberalizmus, sem a globalizmus nem vész el. Csak átalakul. Hogy ez az átalakulás, akár egy hosszabb folyamat részeként eredményre vezet egy jobb, mondjuk így, posztglobális világ felé, amely gazdálkodni fog és nem gazdagodni vágyik? Vagy csak egy újabb, szervezettebb, mondjuk robotizált neoglobalizmusban dübörgünk tovább még jobban, a „fenntartható” fogyasztással? Lehet, hogy a kérdés épp most dől el.
Figyeljünk oda.
Joó György – elemi.hu
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
