ifj. Hegedűs Lórántot nem kell bemutatni a nemzeti oldal számára, mindannyian ismerjük évtizedek óta tartó nemzetvédő munkáját, számos érdekes témáról cseréltünk eszmét.
– Nemrégiben a Horthy Miklós Társaság elnökévé választották, tudná néhány szóban ismertetni a Társaság tevékenységét? A közelmúltban a Mi Hazánk felvonulása kapcsán, melyet Horthy bevonulásának 100. évfordulójára szerveztek, igen nagy vita robbant ki, főként a balliberális oldal tiltakozott. Mit gondol, helyére került már a magyar emlékezetpolitikában Horthy Miklós szerepe? Ha nem, Ön szerint mikorra várható és mi volna szükséges hozzá?
– A Horthy Miklós Társaság elsőrendű célja a Kormányzó jó hírnevének védelme, illetve helyreállítása. Zetényi Csukás Ferenc eddigi elnök egy ciklusra vállalta az elnökséget, s leköszönése után – mondhatni jobb híján – rám esett a választás. Nagyon sok értékes program valósult meg az elmúlt év során is a HMT szervezésében, melyek mind azt célozták, hogy a kommunista történelemhamisítás rágalmait fenntartani igyekvő balliberális véleményformálók keltette hisztéria megfélemlítő hatásával szembeszállva, bátran kiálljon a magyar társadalom nemzetben gondolkodó része egyik legnagyobb államférfink becsülete és öröksége védelmében.
Ami e téren való nemzetpolitikai kilátásainkat illeti, nyilvánvalóan kitartó, állhatatos és szakszerű munkára van szükség ahhoz, hogy immár háromnegyed évszázad rágalomhadjáratának romboló hatásait fel tudjuk számolni. Hihetetlen mértékű a félrevezetettségből és ennek eredményeképpen előálló tudatlanságból fakadó sötétség társadalmunkban, még a közelmúlt történései kapcsán is. Így hát nem csoda, ha könnyen megtéveszthető népünk jó része egy olyan korszak esetén, melyről évtizedek óta mindmáig a győztesek szája íze szerint illik írni még a történelemkönyvekben is. Nem lepődtem meg honi vad törzsi sovinisztáink reakcióin a Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulásának 100. évfordulóján szervezett méltóságteljes emlékvonulás kapcsán, de ez nem jelenti azt, hogy nem tartottam felháborítónak, hogy a horthyzmus írmagjának kiirtását helyezték ismételten kilátásba idült kommunistáink, nem mintha nem állt volna rendelkezésükre fél évszázad totalitárius diktatúrája, annak minden törvénytelenségével, hazafiak százezreinek kínzásával és tízezreinek kivégzésével.
– Ha lehet így mondani, Ön hosszú évtizedek óta aktívan részt vállal a közéletben, annak is a nemzeti radikális térfelén, ezt mindig össze tudta egyeztetni abbeli hivatásával, hogy református lelkész? Voltak e tekintetben nehezebb periódusok?
– Én mindig lelkészként vállaltam közéleti szerepet, akkor is, amikor még egyházam engedte, hogy gyakorló lelkipásztor pártpolitikus és országgyűlési képviselő legyen. Soha nem rendeltem alá a nemzeti érdekképviseletet a pártérdek képviseletének, és soha nem engedtem a nemzeti életérdekekből lelkészi szolgálatom során sem. Sokak szemében volt szálka az én ilyetén szerepvállalásom az egyházban is, holott bírálóim, nemegyszer törvénytelen eszközökkel támadóim a saját szemükben a gerendát sem vették észre. Én vagyok az egyetlen református lelkész, akit egyháza igehirdetése miatt marasztalt el, mondván: „emberre mutattam, nem Istenre” akkor, amikor épp Horthy Miklóst, mint református hithőst méltattam igehirdetésemben.
Ezt az ítéletet a Tiszáninneni Egyházkerület Szathmáry Béla elnökölte bírói tanácsa hozta össze, semmibe véve a magát az „Ige egyházának” tartó református egyházban az Ige hármas formájának egyikét, nevezetesen a hirdetett Igét. Szektás beszűkültség kell ahhoz, hogy egy hitvalló ember méltatását Isten dicsőítésével szembe merje állítani egy egyházi tisztségviselő, persze nem véletlenül kerülhetett erre sor, hiszen a református egyház mindmáig érdemben semmit nem tett a református Kormányzó nemzeti és egyházi emlékezetpolitika terén történő igaz értékeléséért. Viszont az egyházkerületi vezető bíró az én gyülekezetem bírósági tárgyalásomon részt vevő tagjait minősítette egy interjújában csőcseléknek, nem a Hit Gyülekezete református istentiszteletre hívó harangszó alatt hurrogó tagjait és közéleti holdudvarát…
– Emlékezhetünk rá, Ön a MIÉP alelnöke és országgyűlési képviselője is volt, hogyan látja a nemzeti politizálás akkori helyzetét, és miképpen napjainkat?
– Összehasonlítva a két időszakot, meg kell állapítanom, hogy sokkal egyértelműbb politikai képlet volt akkor, mint napjainkban. A MIÉP nemzeti radikális gyűjtőpártként elvi-eszmei alapvetés és gyakorlati politizálás tekintetében is letisztult és következetes látást és cselekvőséget mutatott. Noha számos esetben túlzottan is konstruktívnak bizonyult az akkori kormányzat felé, de parlamenti súlyából és az akkori közjogi rendből következően nem is volt igazán más választási lehetősége, ha nemzetstratégiai kérdésekben tisztességes és becsületes magyar érdekvédő kívánt maradni. Csurka István ódzkodott attól, hogy bármikor is, akárcsak ideiglenesen – a manapság divatos úgynevezett „bizonyos ügyek” mentén – közös platformra kerüljön a balliberálisokkal.
– De nyilván az idő őt igazolta, nemde?
– Sok mindenben, így ebben is Neki volt igaza, a mai fejlemények ezt kiváltképpen igazolják. Jóapám utolsó köztünk töltött napjainak egyikén azt mondta nekem: „A történelem elmezavarában élünk, s még nagyon meg fogsz lepődni a közeljövőben bekövetkező történéseken.” Próféta szólt belőle, mert mással aligha lenne magyarázható mindaz, ami a nemzeti radikalizmus MIÉP-et váltó gyűjtőpártja háza táján történt.
– Nem is kerülhetjük meg a kérdést, minden bizonnyal megvan a személyes véleménye a nemzeti radikális tábort igen erősen érintő „néppártosodásról”, melyet a Jobbik vitt véghez. Hogyan látja ezt az évek távlatából?
– Eredendően nem a néppártosodás elgondolása volt a hibás, hanem a „fürdővízzel a gyereket is kiöntjük” gyakorlati megvalósítás. Ahhoz, hogy ne gettósítsuk a nemzeti radikalizmust, szükségesnek látszott formailag nyitottabbnak mutatkozni olyan társadalmi rétegek előtt, akik egy finomabbra hangszerelt, de a lényeget fel nem adó nemzeti politizálással a nemzeti közakaratképzésbe potenciálisan bevonhatónak tűntek. Az egész azonban félresiklott egy olyan polkorrektkedésbe, mely a fennálló háttérhatalmi elit elvárásainak maximálisan megfelelni igyekezett, de az őshonos államalkotó, de saját hazájában bennszülötté tett népünk radikális képviseletét óhajtók felé jobbára még gesztusértékű lépéseket sem tett, nemhogy demonstrálta volna magyar keresztyén jellegét.
– Valóban nem, az sem meglepő, hogy Horthy emlékének védelmében sem emelnek szót, holott korábban ez nem így volt, jól emlékszünk?
– Jól, ma már ott tartunk, hogy azok, akik még jó öt évvel ezelőtt támogatták a Kormányzó mellszobra templomi átriumos előterünkbe történő felállítását, egy szóval nem tartják szükségesnek, hogy visszautasítsák a DK politikusainak „a horthyzmus írmagjának kiirtását” kilátásba helyező magyarellenes uszítását. Sok vita folyik a nemzeti radikális oldalon, hogy hol volt az a pont, amikor a balliberálisok felé való nyitottságra már nemet kellett volna mondani, de épp az volt ebben a történetben a legrombolóbb, hogy fokozatos érzékenyítéssel, szoktatással sodródott bele méltatlan helyzetbe nagyon sok jobb sorsra érdemes ember, valahogy úgy, mint amikor a békát fokozatosan főzik meg. Mikor érzi, hogy a helyzete tarthatatlan, már túl késő, cselekvésképtelenné válik.
– Ebből a szempontból felesége szerepét miként értékeli?
– Személy szerint büszke vagyok feleségemre, hogy ezen figyelmeztetést megtette minden rendelkezésére álló eszközzel és fórumon pártján belül, s amikor még lehetősége volt rá, látva az „összefogósdi őrület” oltárán feláldoztatni a jövő valódi nemzeti politikai alternatívájának puszta lehetőségét is, cselekedett, s nemcsak pártbeli tisztségeiről és párttagságáról mondott le a kommunizmus áldozatainak emléknapján megfogalmazott levelében, de tavaly március 21-én visszaadta immár független képviselői mandátumát is. Utolsó figyelmeztetése a tanácsköztársasági vörösterror kezdete 100. évfordulóján épp Kádár-Apró-Dögei örököseinek közhatalomba történő visszatérése veszélyére hívta fel a figyelmet, s azóta tudjuk, hogy miként kívánja Dobrev Klárát felépíteni az egyesült ellenzék miniszterelnök-jelöltjévé férje, az a Gyurcsány Ferenc, aki 2006 őszén hivatalban lévő miniszterelnökként a nemzeti érzésű magyarság megfélemlítése céljából a rendőrterror eszközeitől sem riadt vissza. Félelmetes, ahogy napjainkban a társadalmi közgondolkodást mérgezik 1919-es mozgalmi kelléktáruk eszközeinek bevetésével, a nemzeti érdekvédelem legkisebb mozdulatára is harsányan hazug „Orbán-rezsimezéssel” reagálva, de a Csomolungma csúcsára járatott hiperérzékenységüket a Mariana-árok Challenger-mélységéig vetik alá, ha a Gyurcsány-rezsim által elkövetett, máig megtorlatlan jogsértéseket bárki fel meri emlegetni.
– De hogyan tovább? Mit gondol, a jelenlegi politikai viszonyok között a Mi Hazánk betöltheti azt a helyet, melyet korábban a Jobbik foglalt el?
– A csalódás olyan mértékű a nemzeti radikális táboron belül, hogy azt kell, hogy mondjam, jobb, ha nem a Jobbik hajdani helye betöltésére törekszik az, aki nemzeti radikális politizálást kíván folytatni, hanem annak minden szinten történő meghaladására.
– Hogy érti ezt?
– Meggyőződésem, hogy csak úgy lehetséges talpra állni, ha nem egymás felett törünk pálcát, ki mihez – s nem utolsósorban kihez – meddig asszisztált, hanem levonva a tanulságokat, egy olyan mechanizmust építünk fel ezen az oldalon, mely garantáltan gátját veszi annak, hogy még egyszer kialakulhasson olyan helyzet, melyben előbb értékelvű, de szektaszerű elitista kör, majd érdekelvű, de nem kevésbé szektaszerűen szűk gazdasági kör vezethesse félre választott vezetőinket, senki által meg nem választott tanácsadóikon keresztül. Az egyéni és háttérhatalmi érdekek ellehetetlenítésének egyik eszköze lehetne egyébiránt az átlátható, nyilvános tanácsadói kör és médiaháttér is, mely nem az adott párt politikájának feltétlen hitelesítését szolgálja, hanem a tagsággal és a törzsválasztókkal együttműködve őrködik azon, hogy a nemzeti radikális gyűjtőpárt és annak mozgalmi, valamint intézményi háttere el ne térhessen attól az alapvetéstől, melyet a magyar megmaradás érdekében Szabó Dezső fogalmazott meg elvi szinten a legteljesebben.
– Nem a pap idealizmusa szól Önből?
– Tisztában vagyok én is azzal, hogy pártok természetükből következően nem törekednek ezen – tagadhatatlanul önkorlátozó – mechanizmus kialakítására, már csak azért sem, mert a háttérhatalmi korlátozásokat a pártrendszer természetes velejárójának tartják, miközben folyamatosan – a számtalanszor cserbenhagyott – választóikra hivatkoznak. Nemzeti radikális oldalon enélkül aligha lehet azt a bizalmi tőkét visszaszerezni, amelyet döntően pár hónap leforgása alatt lehetséges volt eltékozolni. Egy bizonyos: biankó csekket egy politikusnak sem szabad kiállítani, a nem a háttérhatalom érdekét, hanem a nemzeti tábort szolgáló ellenőrző, kontrollfunkciók megteremtése pedig létfontosságú a totális önfeladás apátiájának elkerülésére.
– Ezek után milyen személyes és közösségi céljai vannak a jövőt illetően?
– Most éppen nejemnek, mint örökségvédelmi szakértőnek segítek a Horthy-korszakban épült fővárosi református templomokról írandó tanulmányában, mely, ha úgy tetszik, hazai pálya, de a forrásmunkák gyűjtése során én magam is meglepetten szembesülök azzal, hogy a Horthy-érában milyen fokig tekintették nemzetstratégiai jelentőségűnek nemcsak az egyházak társadalmi misszióját, de az oktatás- és kultúra, továbbá a népegészségügy területeit. Tavaly augusztus 13-a óta ugyanakkor nagyszülők lettünk, így szabadidőm jó részét igyekszem lányaim mellett immár kisunokámmal is tölteni. Egyetlen ambícióm saját családomra történő gondviselői szerepem betöltése mellett lelki családom, a Hazatérés Temploma gyülekezete pásztorolása, akik mindvégig kiálltak mellettem a nehéz időkben, s ezért egyedül Istennek adok hálát.
Édesapám szellemi és egyházkormányzói hagyatékának gondozása terén úgy tűnik, ebben az évben nyílik lehetőségünk érdemben előre lépni, köszönhetően annak, hogy püspök-teológusi munkásságát olyan emberek is elismerik, akik nem voltak annak idején vele egy politikai platformon, de kivált a halála óta eltelt évek társadalmi tapasztalatai számukra is igazolták számos egyházi és közéleti meglátását és kezdeményezését. Ami pedig a Horthy Miklós Társaság elnöki tisztét illeti, én ezt is hasonlóan szolgálatnak tekintem, s a fentiekben elmondottak értelmében a Társaság vezetőségével és tagjaival együtt fogok küzdeni azért, hogy Horthy Miklós társadalompolitikai rehabilitálásával döntő csapást mérjünk „a magyarságra visszafordított vérvádat fenntartó háttérhatalomra”, elhárítva az „utolsó Hitler csatlósozó” és ebből következően a magyarságot kollektíven antiszemitázó, rasszistázó, sovinisztázó rágalomhadjáratot. Az offenzív magyar nemzetsratégia előfeltétele ugyanis a magyarság ezen defenzív csapdahelyzetének felszámolása.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
