Hullámok hercegnője – interjú Késely Ajnával (II. rész)

Interjúnk második részében Késely Ajnát elsősorban nem, mint a medencék kiválóságát, hanem mint értelmes, komolyan gondolkodó fiatal lányt szeretnénk olvasóinknak bemutatni. Számára is megannyi érdekesség létezik az úszáson kívül, jelen írásunkban ezekről is megosztja velünk gondolatait és beszél jövőbeni, uszodán kívüli terveiről is.

– Ha éppen nincs edzése, akkor nyilván fel kell töltődnie valamilyen módon. Mikor van Önnek lehetősége relaxálni, kikapcsolódni?

– Erre nagyon kevés időm marad, hiszen az edzéseken, versenyeken túl, ott vannak az egyetemi tanulmányaim. Kikapcsolódást jelent számomra egy jó könyv, vagy egy otthoni pihenés, együtt lenni a családommal, a barátaimmal, a párommal. Ezek apró dolognak tűnnek, de számomra fontosak.

Nagyon szeretnék kézműves dolgokkal foglalkozni, kerámiázni, de sajnos ezekre nem igazán van időm. Mindig csodálom azokat, akiknek ilyenekre is van ideje – most is kaptam egy ilyen kerámiás készletet, amit a páromnak a testvére csinált és rendesen irigykedve hallgattam, hogy mennyire jó dolog kerámiázni – nekem erre valószínűleg csak a sportpályafutásom után lesz lehetőségem.  

– Vannak ezek szerint művészi ambíciói is?

– Ezt nem mondanám, a kézügyesség inkább a kreativitásomban segítene sokat, meg abban, hogy a flow-állapotot, ezt a teljes kikapcsolódást meg tudjam teremteni önmagamnak. Mert ha kerámiázni nincs is időm, írni azért szoktam, az írásban élem ki a kreativitásomat.

– Ezt az oldalát bizonyára még kevesen ismerik, milyen művek születnek Öntől?

– Egészen gyermekkorom óta nagyon sokat írok, sőt majd szeretnék egy könyvet is kiadni, vagy valami hasonlót. Verseket, novellákat, történeteket vetek papírra. Van úgy, hogy megjelenik egy érzés bennem, amit le szeretnék írni, akkor ezt egy másfél oldalas szövegben szoktam megfogalmazni, és a közösségi felületeimen megosztani. Régebben blogoltam is, a blogomnak az volt a címe: Sportolj szenvedéllyel.

Rajzolni is jól tudok, sőt voltam egy képzésen is, ahol sok mindenre megtanítottak ezen a területen. Valószínűleg, az ez iránti képesség is megvolna bennem, csak ezekre már tényleg nincs időm.

– A kikapcsolódásnál maradva, létezik olyan, hogy elutazik valahová két hétre nyaralni, s addig nem is megy medence közelébe?

– Nyáron van egy időszak, amikor egy-két hét pihenőnk van, esetleg három hét pihenőt kapunk egy-egy nagyobb világverseny után. Persze ezek hamar eltelnek, aztán szeptembertől mindig újra belekezdünk a munkába.

De ha visszatekintek az ifjúságom éveire, nagyon sok szabad nyaram nem volt, legfeljebb egy hét kikapcsolódás a Balatonon, azután újból kezdtünk megint edzeni. Sőt volt olyan is, hogy az egész nyarat végig edzettem, mert az ifi olimpia környékén még szeptemberben, októberben voltak a versenyeink.

– Az első részben az élsportoló úszót ismertük meg Önben. De ha elhagyjuk a medencék világát, mi létezik még az Ön számára az uszodán kívül?

– Nem tudom, meddig fogok még versenyszerűen úszni, az biztos, hogy most még készülök a következő olimpiára. De elképzelhető, hogy az olimpia után már elgondolkozom azon, hogy meddig akarom még folytatni az úszást.

Közel húsz év van mögöttem a versenyszerű úszásban, s ha az ember élsportolónak tekinti önmagát, akkor nehéz ezt az identitást ledobni. Nem is tudom, hogy ha mondjuk, egyik pillanatról a másikra azt mondanám, hogy én nem úszok többet, akkor mit csinálnék? Egyszóval muszáj az embernek mindig valami B opciót is felállítania, és ennek része, hogy egyetemre járok. Kommunikáció és média szakon tanulok, most fogok végezni az alapszakon. Emellett szeretnék még a jógával foglalkozni, most egy olyan képzésre bejelentkezem majd, amelynek elvégzése után jógaterapeutaként dolgozhatom. Szóval többfelé is nyitott vagyok.

Az egyetemi végzettségre úgy érzem, a mai világban szükség van, hiszen nagyon sok helyen kérik a „papírt”. De azért a szakválasztásom tudatos volt, mivel nagyon szeretek írni, olvasni, kommunikálni. Az egyetemválasztásnál megfordult a fejemben a pszichológia szak is, de úgy éreztem, az úszás mellett az talán túl nagy kihívás lenne.

– Az is lehetne egy lehetőség, hogy az aktív úszás után maradna ebben a világban, mondjuk edzőként?

– Semmi ilyesmi elképzelés nincs bennem, sőt én nagyon távol szeretnék maradni az úszástól. Az úszás nagyon jó a gerincnek, az egészségnek – ez most megtanultam, amikor kisebb sérülésem volt – de én nem szeretnék az úszósportban maradni. Ebben különbözök édesapámtól, aki úszóoktató, s ebben a közegben nagyon boldog, itt találta meg önmagát.

– Ha már édesapját említette, hogyan néz ki a szűk családja?

– Alapvetően mindenki sportos, a szüleim most készülnek valamiféle Ironman versenyre. De a prímet édesanyám viszi, aki tíz kilométereket gyalogol, fut, s most azt hiszem, már harmadjára futotta körbe egyedül a Balatont. A húgom öt évvel fiatalabb nálam, valamikor együtt kezdtünk el úszni és táncolni. Én azután az úszást választottam, ő viszont a táncot, a művészet világát. Most fog érettségizni a gimiben, de kortárs táncot is tanul, jövőre lesz a szakmai vizsgája, s akkor majd tovább bontogatja a szárnyait. Összefoglalva, úgy néz ki, hogy genetikailag a családban mindenki predesztinált valamiféle – nem is akármilyen szintű – mozgásra. Amit én még az úszáson kívül sportként űzök, az a bringázás, de azért ez tud veszélyes is lenni, főleg a budapesti utakon.

A magánéletemről még csak annyit, hogy nem az úszóberkeken belülről választottam párt magamnak – a barátom szakács – de mivel eltérő az időbeosztásunk, sajnos kevesebbet lehetünk együtt annál, mint amennyit szeretnénk.

– Nézzük a sporton kívüli időket. Egy fiatal lány nem vágyik arra, hogy néha az éjszakáját ne az ágyba töltse, hanem valamiféle baráti összejövetelen?

– Igen, persze én is fiatal vagyok, bennem is voltak ilyen vágyak. Egy időben – pont passzív időszakom volt, tehát igazából csak lejártam úszogatni – nagyon sokat buliztam, merthogy tizenkilenc-húsz éves lány voltam, s akkor kijött belőlem ez a mehetnék.

Szóval volt ilyenre is példa, de hát hamar letörték a szarvamat, elmondták, hogy ezt nekem nem szabad, nem lehet, s ezt meg kellett tanulnom. Tehát nem baj, ha valaki ebbe beleesik, az a fontos, hogy vannak-e olyan emberek körülötte, akik azt fogják mondani vagy mutatni, hogy ez így hosszú távon nem vezet jóra. Engem pedig nagyon tudtak fegyelmezni, szóval, mikor egy ilyet csináltam, másodjára már nem volt rá alkalom.

– Le kellett tehát mondania olyan dolgokról, amikről más fiatal lányoknak nem. Mindezek ellenére Ön biztos nem bánta meg, hogy élsportoló lett?

– Az úszást öt évesen kezdtem egyesületi szinten, tizenegy-tizenkét évesen kerültem fel a felnőttekhez. Tíz évesen úszogattam már ilyen korosztályos csúcsokat, és tizenkét évesen mentem el először háromhetes thaiföldi edzőtáborba, akkor már a felnőttekkel. Nem is tudom, a szüleim hogy mertek ilyen kislányként oda elengedni; lényeg, hogy szívem szerint az én jövőbeli gyerekeim biztos, hogy nem lesznek élsportolók. Én nem engedem őket az élsport közelébe, tanuljanak, sportoljanak, de ettől a közegtől távol. Persze ez csak az én elképzelésem, nyilván nem igazából én fogok majd dönteni a gyerekeim sorsa felett, hanem ők maguk. Viszont biztosan el fogom mondani nekik ennek a döntésnek az előnyeit és a hátrányait. Úgy vagyok vele, hogy bárki, bármilyen szenvedélyt is követ – és annak lehet akár negatív vetülete is – az majd az ő döntése lesz. Hogy ők ezt az áldozatot így bevállalják-e vagy sem, az ő dolguk, de akárhogy is döntenek, legyenek ön azonosak vele.

Visszatérve a kérdésre: egyáltalán nem bántam meg a választásom, hiszen az élsport nagyon sok élményt és nagyon sok jó dolgot tud adni. Szeretem tehát csinálni, ha nem így lenne, akkor nem csinálnám.

– Említette Thaiföldet, gondolom, nagyon sok helyen járt a világban, mennyit tudott Ön ezekből az impulzusokból befogadni?

– Hát igazából nagyon sok országból csak az uszodák csempéjét ismerem, olyan általában nincs, hogy én elmehetek valahová helyi programokra. Annyi szerencsém van a thaiföldi utazásaimmal kapcsolatban, hogy kilencszer jártam az országban – kilencszer három hetet edző-táborozni –, s így össze tudtam gyűjteni azokat az élményeket, amit egy átlagos turista, ha odalátogat, egy hét, tíz nap alatt szed össze.

– Sok országban járt, megfordult a fejében, hogy ne Magyarországon, hanem máshol éljen?

(Fotók: Lipták Tamás/Magyar Jelen)