Manapság – elsősorban városi körülmények között, mondjuk egy panellakásban – egyre kisebb gyakorlati szerep, feladat jut a kutyáknak, az emberek mégis tízezrével tartják ezt a négylábú állatot.
Az ember-kutya páros viszonyról, annak alakulásáról kérdeztük Udvarhelyi-Tóth Kata biológust, etológus doktoranduszt, akinek a tudományos munkássága mellett arra is van ideje, hogy kutyakiképzőként a gyakorlatban is sokat foglalkozzon az ember leghűségesebb társállatával.
– Van, aki szereti a kutyákat – s persze olyan is, aki nem – de azt mindennap tapasztalhatjuk, hogy az utcákon rengetegen sétáltatnak – s ebből következik, hogy a lakásukban, kertjükben tartanak is – kutyát. Mi lehet ennek az oka, hiszen csak elenyésző hányadukat alkalmazzák eredeti „foglalkozásukban” mondjuk házőrzésre, vagy vadászatra?
– A válaszhoz érdemes először visszanyúlni a régmúltba, tisztázni, hogy egyáltalán mióta társa a kutya az embernek. Az egyik elmélet erre az etológusok körében az, hogy a kutya alapvetően úgy jött létre, hogy eredetileg valamennyire segítette az embert abban, hogy eltakarította a szemetet, a hulladékokat, megette a fekáliát. Ezért a többi ragadozó kevésbé találta meg ezeket az emberi településeket, illetve kisebb volt a fertőzések megjelenésének a veszélye.
Az ember és az ős kutya – vagyis egy farkasszerű állat – együtt fejlődött, gyakorlatilag egy közös fejlődés ment végbe. Ennek következménye, hogy ők már teljes mértékben összekötődtek, és eközben létrejött egy olyan állat, aminek az az életköre, hogy az emberi családban, az ember mellett él.
De ezzel párhuzamosan elképzelhető, hogy – pont a közös fejlődés miatt – bennünk is létrejött egy erős igény arra, hogy legyen kutya körülöttünk. Ugyanakkor van egy olyan megközelítés is – s ez talán sokaknak meglepetést okoz – hogy a kutya valójában egy nagyon jól alkalmazkodó szociális parazita. Ennek alapja, hogy kihasználja az emberben meglévő különböző gondoskodási igényeket, és ez által teljes biztonságban, védelemben, kényelmesen és jól él mellettünk. Az ember – bár mindez adott esetben nagyon sokba is kerülhet – megadja számára az ennivalót, biztonságos körülményeket teremt a számára, mert van hol laknia, gondoskodik róla, ha beteg, sőt még néha játszik is vele, vagy képzésekre is viszi. Ez örömteli nyugalmas életet biztosít a kutyának, nem véletlen tehát, hogy jól érzi magát. Elképzelhető az is – egyébként én részben pont ezt vizsgálom a doktori tanulmányaim során – hogy az embereknek van egy veleszületett gondozási igényük, s ez a gondozási igény azzal, hogy egyre kevesebb rokonunk van, egyre kevesebb gyerek születik, egyszerűen nem elégül ki.
Gyakorlatilag az ember a különböző társállatokra – nemcsak a kutyára, de nagyrészt a kutyára – elkezdte ezt a gondozási igényt átvinni.
A kutyák könnyen kezelhetőek, kontrollálhatóak, s ha nagyon nagy a baj, vagy ha megunom, simán kiteszem, odaajándékozom, amit lássunk be, egy gyerekkel azért mégsem tud megtenni az ember. Nem mellesleg a kutyák életciklusa jóval rövidebb, mint a mienk, tehát nem egész életünkben kell róla gondoskodnunk.
– Vannak új elméletek – egy kicsit ez a biológia, ami az ön területe – amik úgy vélik, hogy nem is a farkasból tudtuk kitenyészteni a kutyákat. Mi a legújabb tudományos álláspont ebben a kérdésben?
– Igen, az ma már biztos, hogy nem a farkasból tenyésztettük ki, mert azt tudjuk genetikából, hogy az a farkas, ami ma kint él az erdőben, az egy unokatestvére a kutyának. Ennek a két állatnak volt egy közös őse, egy olyan ősi farkasszerű élőlény – nevezzük ősfarkasnak – amiből aztán szépen leágazott az az ág, ami az ember mellett kezdett el élni, és leágazott az az ág, amit mi ma farkasként ismerünk. De ez utóbbi az elmúlt 200 évben nagyon sokat változott az irtások hatására.
Régen például még Erdélyben volt olyan, hogy lejöttek a farkasfalkák és megtámadták az embereket, de annyira kiszelektáltuk – egyszerűen lelőttük őket – mára azokat az egyedeket, amik így viselkedtek, hogy ez teljesen eltűnt. Így nem öröklődött tovább a génállományuk – a farkas egyébként is mindig óvatos állat volt – helyettük az irtások következtében mára egy nagyon félős fajt hoztunk létre.
A genetika azt is kiderítette, hogy a kutya is – hasonlóan az emberhez – több helyen jött létre. Alapvetően ez az ősi farkasszerű állat volt mindegyiknek az őse, de mondjuk, amik Afrikában jöttek létre, azok egy kicsit más jellegűből származhattak le, mint mondjuk, amik itt Európában. Úgy tudom, hogy a legrégebbi lelet, amiben már nem egy farkasszerű élőlény, hanem egy kutya jellegzetességeit – például kisebb agykoponya – viselő állat van az ember mellett eltemetve olyan 90-100 ezer éves. Azt szoktuk egyébként mondani a biológiában, hogy 25-30 ezer évben biztosan létezik a kutya, mint az ember mellett élő önálló faj.
– Említette az előbb, hogy sok minden tekintetben gondoskodunk a kutyáinkról, de mennyi marad meg belőlük abból, amit úgy hívunk, hogy önállóság?
– Bizonyos tekintetben megmarad az önállósága, hisz a lakásban szabadon járhat-kelhet, fekhet, vagy ehet-ihat. De ez az önállóság azért ilyen kismértékű, hiszen egy városban élő kutyának rengeteg veszéllyel is szembe kell néznie. Még ha engedné is a törvény, akkor sem kóborolhatna egyedül az utcákon, már csak a sok autó miatt sem.
Érdekes példának hozom ide a Moszkvában élő, úgynevezett metróhasználó kutyákat, amik csapatokba verődve járják a várost. Azok az egyedek, amik közülük nem tanulnak meg együtt élni a közlekedési veszélyekkel, egyszerűen balesetekben elhullnak, vagyis kiszelektálódnak. Így a gyakorlatban láthatjuk, mit is jelent az a szó a természeti folyamatban, hogy szelekció. Természetesen egyik gazda sem –akinek saját kutyája van – hagyja a kedvencét „kiszelektálódni,” hiszen mi kötődünk hozzájuk, szeretjük őket.
– Szóba került az emberi szeretetet, de ez vajon kölcsönös a kutya részéről is?
– Azt, hogy a kutya szereti-e az embert, azt nem tudjuk teljes bizonyossággal megmondani. Empirikusan szerintem biztos, hogy szeretik a kutyák a gazdájukat, de erre kísérleti kutatás nincs, és amire nincs kutatás, arról nem lehet azt mondani, hogy az úgy van. Azt tudjuk, hogy kötődik, de a kötődés egy függőségi viszony, amiben én adok valami olyat, amit a kutyám nem tud önmagának megadni. De én is kötődöm a kutyámhoz – tehát valamilyen módon függök tőle – ennek oka általában az érzelmi biztonság, érzelmi stabilitás. Az, hogy úgy érzem, ez az állatom, feltétel nélkül szeret engem, s nem biztos, hogy ezt a hozzáállást az emberektől is megkapom.
– A szeretet mellett a másik kulcsszó a boldogság. Boldog lehet egy kutya a lakásban is?
– Meggyőződésem, hogy a kutya – természetesen az étele és a nyugalma megadása mellett – ha ki van elégítve a mozgásigénye, akkor egy lakásban is élhet boldog életet. Persze ez a mozgásigény egyed és fajtafüggő, mondjuk egy nagytestű pásztorkutya – például egy kuvasz – nem való lakásba.
S itt elértünk a kutyatartás egyik sarkalatos pontjához, ahhoz, hogy szerintem nagyon-nagyon sokszor rosszul választunk kutyát. Rengeteg kutatás van arra nézve, hogy azokat a szempontokat tartja a leendő gazda fontosaknak, amik neki fontosak, vagy amikről ő úgy képzeli, hogy az fontos lehet.
Egy gyakorlati példával illusztrálva, vesznek maguknak egy border collie-t, mert látják, hogy szép, és tudják, hogy a fajta okos, könnyű képezni. Szerintem viszont – bár én is szeretem őket – ez egy nagyon nehezen tartható fajta. Ennek oka, hogy egy csomó, nagyon furcsa, ritualizált viselkedése van, amit érteni kell, és nagyon tönkre lehet vágni egy kutyát azzal, hogyha ezekre az ember nem megfelelően reagál. Tehát ha valaki kutyát választ, akkor nagyon tisztában kell lenni szerintem önmagával, a saját igényeivel, lehetőségeivel a későbbiekben. Ekkor tud csak jól választani, nem csak fajtát, egyedet is. Szerintem vannak olyan egyedek – fajtától függetlenül – akik jól érzik magukat lakáskörülmények között. Más kérdés, hogy lakásban tartás mit jelenthet. Én a saját kutyáimmal napi 10-12 órát megyek el otthonról, de ők lakásban vannak tartva, és egész életükben lakásban éltek, mióta hozzám kerültek. Emellett a lakáskutyaság az nagyon sokszor egy közvetlenebb kapcsolatot ad a gazdával, mintha, mondjuk az eb kint volna a kertben. Azért, mert egyszerűen rá van kényszerítve az ember, hogy sokkal többet foglalkozzon a kutyával, szóljon hozzá, hiszen az ott van a szeme előtt folyamatosan. Tehát ennek a szoros összezártságnak lehet jó hatása is mindkettőjükre.
– Ez azt is jelenti, hogy egy kutya boldogabb lehet, hogyha többet foglalkoznak vele, mint hogyha mondjuk, nagy területe van?
– Megint azt mondanám, hogy ez is fajtafüggő, mert mondjuk egy kuvasz, komondor – vagy más ilyen nagytestű, őrzésre kitenyésztett fajták – esetében is lehetnek boldogok a kutyaiskolai foglalkozások. De mivel ezek az állatok arra lettek eredetileg szelektálva, hogy – egy hatalmas területet bejárva – önállóan tudjanak döntéseket hozni, ezért az emberrel való szoros kapcsolat nem volt olyan fontos a szelekció során. Pont ezért én azt gondolnám, hogy az ő esetükben lehet, hogy egy nagyobb területen boldogabbak, mint a napi három óra foglalkoztatással.
De egy olyan fajta esetében, aki meg régóta szorosan az ember környezetében él – mindegy, hogy ez egy házi kedvenc társasági fajta, vagy mondjuk egy tacskó, vagy egy németjuhász – ott más a helyzet Én inkább azt gondolnám, hogy azok a kutyák sokkal boldogabbak, ahol sokat vannak az emberrel együtt, és sok foglalkozást kapnak. Ha ez nagy területen valósul meg, ahol még rengeteg mozgással is párosul, hát az a legjobb, legideálisabb állapot.
– Említette a képzést, mi a siker alapja, a gének, vagy a nevelés milyensége? Van különbség a fajták között ebben a tekintetben?
– Szerintem mind a kettő nagyon fontos. Egyébként itt visszatérve a különbözőségre, ha egy fajtatiszta kutyáról beszélünk, nagyon nem mindegy, hogy mire lett az valamikor kitalálva. S nagyon nem mindegy, hogy azon a fajtán belül milyen vonalról beszélünk, egy munka- vagy egy küllemvonalasról. A belga juhász egy tipikusan jól terhelhető, kemény kutyafajta, viszont volt olyan kiállítás is, ahol belga juhászok bepánikozva menekültek el a bíró elől. S ez nem a szocializáció miatt volt, hanem azért, mert mindig csak küllemre szelektálták őket, emiatt teljesen tönkrement az idegrendszerük.
Tehát a gének olyan szempontból nagyon fontosak, hogy mire szelektálunk egy állatot. Mondjuk a bordereket, pumit, pulit arra, hogy kergesse a mozgó dolgokat, mert neki az a dolga, hogy erre az ingerre kapcsoljon be, és terelje össze azokat. Ezeket a génbeli parancsokat a kutya nem fogja csak a nevelés miatt elhagyni, mert a génjeibe van beleírva, hogy neki a mozgásra, mint egy kulcsingerre, valami viselkedést csinálnia kell.
Ezek reflexes válaszok, tehát ebben nincs gondolkodás az egyed szempontjából. Ez az öröklött mozgásmintázat részben befolyásolható, de véleményem szerint inkább nem befolyásolható. Ebben az esetben nevelhetem bármennyire a kutyát, hogyha beindul a gének által átadott viselkedési parancs, azt ő nem fogja tudni leállítani. Sokkal könnyebb a városi környezetben egy olyan kutyával együtt élni, aminek tudom, hogy a szülei, nagyszülei, mit tudom én, hány felmenőig már ilyen környezetben éltek. Mert annak a genetikai parancsai jó eséllyel legyengültek, és így sokkal jobban fogja tudni elviselni a városi környezetet. De ha én falun akarok, mondjuk egy nagy területet őriztetni, arra lehet, hogy nem a küllemre szelektált, nagytestű pásztorkutyák lesznek a legalkalmasabbak, mert nem biztos, hogy megvannak még azok a viselkedési válaszok bennük, amikre szükségük lesz a munkájukban. Tehát a jó választás ilyen szempontból megint nagyon fontos szerintem.
– Ismerjük azt a fogalmat, hogy túltenyésztés. Nyilván ez nagyon sok fajtát tönkretett, éppen azért, mert az ember megpróbálta másfelé szelektálni őket.
– A legnagyobb gond szerintem az, amikor a tenyésztő csak küllemre szelektál. A túltenyésztés úgy jön létre, hogy az egyre szebb, egyre inkább a hivatalos standardnak megfelelőt tenyésztik tovább. Fontos a standard azért, hogy a fajta egységes legyen, de ha ilyen esetben ezzel párhuzamosan a viselkedésre nem szelektálnak, akkor nagyon szélsőséges dolgok tudnak létrejönni. Én sajnos nem tudom, hány agresszív golden retrieverrel dolgoztam, és azok a viselkedések nem csak nevelési hibából fakadtak, hanem abból, hogy annyira gyenge volt a kutya idegrendszere. Az egyik például nem viselte el az érintést, holott ez egy tipikusan cuki családi kutyafajta eredetileg. Ott egyértelműen látszott, hogy a tenyésztésnek egyszerűen rossz volt a választott iránya.
– Vannak olyan etológusok, akik úgy vélik, a kutya társa inkább az ember – a gazdája – mint egy másik kutya. Helytálló ez a gondolat?
– Szerintem ez is fajtafüggő, mert azok a fajták mondjuk, mint a beagle, amik arra lettek szelektálva, hogy nagy falkákban éljenek, ott fontosabb a kutyatársaság. Egyébként ezek a kutyák tipikusan szeparációsan szoronganak, ha egyedül élnek és egyedül hagyják őket. De egyébként igen, azt gondolom, hogy fontosabb egy kutyának az emberrel való szoros együttélés, kommunikáció, együttműködés, mint az, hogy mondjuk nyolcat tartsanak belőle, és azok falkában ellegyenek.
A tacskó nem, de a hibás tenyésztés tiltott lehet Németroszágban?
– Beszéltünk a múltról, a származásról, de merrefelé halad napjainkban a kutyatartás? Még csak egy mondat ehhez, a tacskók, sőt azt hiszem, más fajták tenyésztését is megpróbálják visszaszorítani Németországban, mi lehet ennek az oka?
– Szerintem nagyon rossz irányba halad a kutyatartás, pont azért, mert az emberek csak egy társat akarnak maguk mellé, és a funkciót nem nézik. Tehát azt szeretnék, hogy kutyájuk problémamentes és könnyen kezelhető legyen, lehetőleg ne nagyon kelljen vele semmit csinálni, de legyen cuki, és viseljen el mindent. Azt látom, hogy a kutyatartásnak kinyílik itt is kicsit a társadalmi ollóban az a verziója, hogy egyrészt hogy ne szóljon bele senki a dolgaimba, én azt csinálok, amit akarok a saját létemen, meg kerítésemen belül. Másrészt van az a másik verzió, ami Németországban, meg Ausztriában elképesztő méreteket kezd ölteni napjainkban.
Ausztriában most az őrző-védő foglalkozásokat, kiképzést akarják betiltani, azzal az indokkal, hogy az nagyon hergeli a kutyákat. Pedig aki már látott ilyet közelről, az érzékeli, hogy itt a kutyák kiélhetik az ösztöneiket, kitombolhatják a bennük lévő energiát, kicsit újra ősi ragadozónak érezhetik magukat, s ezt rettentően élvezi is az, amelyik őrző-védő fajta.
Egészségügyileg is beleszól sok mindenbe az állam, például a farkaskörmöt a hátsó lábról most már Ausztriában, úgy tudom, hogy csak akkor lehet eltávolítani, ha az leszakad. Tehát megelőző jellegű műtétet sem lehet végeztetni, mert az is állatkínzásnak minősül, és már az ivartalanítás is majdhogynem az állatkínzás kategóriájába tartozik náluk. Egyszóval szerintem egy nagyon szélsőséges irányba kezdünk el elmenni a jóléti társadalmakban, szerencsére a nem jóléti társadalmakban talán egy kicsit még normálisabb szinten van a helyzet. Véleményem szerint talán az volt a legideálisabb – vagy legtermészetesebb – ami az 1800-as évekig volt a két faj együttélésében. A kutya ott volt az ember életterében, sokszor segítette a munkáját, de azért nem minden róla szólt, nem körülötte forgott csak a világ. Mert ebben a most erősödő tendenciában azért nagyon tönkre lehet tenni egymást, ez a most formálódó leendő állapot, sem a kutyának, sem az embernek nem okoz majd boldogságot.
Tölgyesi Tibor
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
