A szeretet erejét használjuk a színpadon – s azon kívül is

Dolhai Attila, a fővárosi Operettszínház bonvivánja, a legnépszerűbb operett- musicalszínészek egyike. Jelen interjúnkban azonban nem elsősorban a szerepeiről, hanem a színészi hitvallásáról és a magánemberi világlátásáról kérdeztük.

– Amikor elvégezte a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, voltak elképzelései, hogy ezzel a diplomával a kezében hogyan lépjen tovább?

– Talán furcsán hangzik, de nem igazán voltak messze tekintő terveim, kitűzött céljaim a színészi pályán. Pontosabban fogalmazva, azzal, hogy színész lettem és énekeltem, az volt a célom, hogy amit csinálok, azt jól csináljam és örömet szerezzek vele az embereknek. Talán ebből fakadóan is mindig a következő lépésre koncentráltam. Nem volt határozott koncepcióm arról, hogy milyen színész is akarok lenni.

Rögtön a színművészeti után nem is éreztem úgy, hogy színész vagyok; csak évek múltával éreztem, hogy azzá váltam. Mikor kérdezték, hogy mi a titulusom nem mertem kimondani, hogy színművész, ezt a hivatást meg kellett tölteni tartalommal. A Koldusopera, később A bajadér után kezdtem feloldódni ebben a hivatásban. Korábbi nagy sikerek – Rómeó és Júlia, Mozart!, Elisabeth – hozták a közönség szeretetét, a szakmai elismerések azonban később érkeztek.

– Ezek szerint én most már egy színésszel készítek interjút?

– Igen, most már bátran azt merem mondani magamról, hogy színész vagyok.

Azt is el kell mondanom, hogy a kezdetekkor rettenetesen féltem prózát játszani, de mára már ez is megváltozott. A félelem oka bizonyára az is volt, hogy eleinte nagyon kevés prózát játszottam; ahogy mondani szokták, nekem nem volt meg még a beletett kilométerem ebben a műfajban. Bár most is jóval több zenés, mint prózai szerepem van, ha egy-egy zenés darabban nagy ritkán megszólalok prózában, akkor arra nagyon figyelek, hogy hiteles legyen. 

– Ez azt is jelenti, szeretne több prózai szerepet játszani?

– Erre nem tudnék határozott választ adni, viszont mostanában azt veszem észre magamon, hogy a prózának az intimitása valahogy jobban érdekel, és a zenés színházból is jobban vonzanak a finomságok, mint a nagy látványosságok.

– Térjünk vissza a kezdetekhez! Arra utalt, attól még, hogy valaki befejezi a színművészetit, még nem lesz színész. De vajon a végzettségen kívül mi kell ahhoz, hogy valaki jó színész legyen?

– Hát az semmiképpen nem hátrány, hogyha valakiben megvan a tehetség, de emellett nagyon fontosnak tartom a szorgalmat is. Mindenki valamiféle adottságokkal születik, és emellett a színészetnél fontos, hogy valakiben arra is meglegyen a vágy, hogy minél többet megmutasson önmagából. De ez utóbbit úgy kell tennie, hogy ez másoknak – a nézőknek is – örömet okozzon.

Az ember ezen a pályán is – ahogy mondani szokták érik, mint a jó bor, folyamatos fejlődésben van. Én valójában sosem vagyok elégedett abban a helyzetben, amire utólag visszagondolva lehettem volna. Ezt nevezhetjük maximalizmusnak, de talán helyesebb úgy megfogalmazni, hogy van bennem egy vágy arra, hogy amit lehet, azt a legjobban tudjam megmutatni. 

– Ezt a maximalizmust a gyengeségének érzi?

– Amit igazán a gyengeségemnek érzek, az a türelmetlenségem. Emellett nehezen bízok meg emberekben, pedig ez nem annyira jó. Mivel bizalmatlan vagyok, ezért nem szeretem, hogyha fontos dolgokban más dönt helyettem.

– Ez a bizalmatlanság a szakmára is vonatkozik, vagy ott teljes mértékben rábízza magát a rendezőre?

– A próbákon is sokszor vannak kérdéseim, s örülök, hogyha ezek megválaszolásra kerülnek. De alapvetően az a jó, hogyha a rendező vezeti a színészt, tehát neki előrébb kell tartania, így a színésznek nem jut ideje azon gondolkozni, hogy most mit kellett volna mondania a rendezőnek, meg hogy egyáltalán mit is kellene csinálni. Mert ha ezen gondolkozik, akkor ott egy bizalmi válság alakulhat ki, ami nem tesz jót a közös munkának.

– Említette a pályán való fejlődést, de a színész kora is meghatározza, hogy milyen szerepeket bíznak rá.

– Igen, hiszen nyilvánvaló, hogy a különböző életszakaszaikban a színészek különböző szerepeket játszanak el. Ez azt is jelenti, hogy más és más arcunkat kell megmutatni. Most már egyre több intrikus szerepet bíznak rám, úgy tűnik, a fiatal romantikus hősök figurájától búcsút kell vennem. Remélem, azonban a negyvenes-ötvenes korú férfiszerepekben is találni majd pozitív hősöket. 

– Van élet az ön számára a színházon kívül is?

– Volt idő, amikor nagyon sokat játszottam, akár húsz felett is egy hónapban, de ma már nem így van, így több időm jut a családra, a kikapcsolódásra és a tervezésre. Időt és teret kapnak a gondolatok a fejemben, ezekből gyakran születik valami írás, mert az alkotás a lételemem. Van úgy, hogy kitalálom, hogy már nem tetszenek a szobában a székek, leégetem róluk a festéket és újrafestem őket. Vagy arra ébredek, hogy eszembe jut egy dallam, egy dalszöveg, akkor azt lejegyzem, felírom, elkezdem énekelgetni.

Ezek mind aktív tevékenységek, el nem tudnám magam képzelni, hogy ülök a vízparton, és várom türelmesen, hogy a hal bekapja a horgot. Amikor már ki kellene emelni a halat a vízből, akkor ismét elememben lennék, de hogy csak üljek és bámuljak a ködbe, az nem nekem való.

– Sokan az utazásokat élvezik, ezzel ön hogy áll?

A fellépések miatt sokat utazom, ezért már nem ragaszkodom ahhoz, hogy világot lássak. Az nem kikapcsolódás nekem, hogy elrepülünk valahová, ott leszünk három napot, aztán onnan gyorsan vissza, tehát egy nagy rohanás lenne az egész, s ez nem vonz. Annak több értelmét látnám, hogyha lakóautóban mennénk el, mondjuk egy vagy két hónapra, annak lenne romantikája. Ezt a hosszú kihagyást viszont nem engedhetem meg magamnak.

– Ezek szerint maradnak a belföldi nyaralások?

– Igen, s most éppen, ha nem is nyaralással, de házfelújítással foglalkozunk. A feleségem örökölt Szentbalázson egy kis vidéki házat, azt szeretnénk a nyáron felújítani. Jön egy vályogépítő mester a csapatával, de mi is segítünk nekik, kalákában fogunk falazni, sárfalat építeni, tetőt cserélni. Ezt én nagyon izgalmas dolognak tartom, mindig is érdekelt az építészetnek az a része, hogy hogyan jönnek létre egy épületben az új terek. Egyébként úgy érzem, ez közel áll a színházhoz is, hiszen ott is különböző terek teremtődnek meg a színpadon.

– Úgy tudni, az ön életében egyébként a vallás is központi helyet foglal el.

– Valóban, és egyre inkább így van. Ilyen környezetben nőttem fel, ebben szocializálódtam, de nem gondoltam, hogy ezt nekem hirdetni, mondogatni kellene. Az Eucharisztikus Kongresszus óta – aminek a hírnöke lettem – azonban egyre többet foglalkozom ezzel a kérdéskörrel.

Úgy érzem, a vallásunk legalapvetőbb üzenete, hogy szeressük egymást, vagyis ahogy Jézus mondta: „Szeresd a felebarátodat, mint önmagadat”. Ha ez határozná meg a világ folyását, akkor szerintem nagyon sok minden egyből megoldódna. Az én szakmámban, a színészetben is azt látom, hogy a színház is attól tud igazán jól működni, ha szeretet és bizalom van, a dolgok akkor tudnak nagyon erősen egymásba kapaszkodni, ha szereted azokat, akikkel együtt dolgozol.