Minden nyilatkozat annyit ér, amennyit betartanak belőle, a benne foglaltaknak annyi a jelentősége, amennyi a valóságtartalmuk. Írásunk egy nemrég elfogadott szerb nyilatkozatra reflektál a történész, a jogász és egy délvidéki magyar reakcióival.
2025. február 15-én Szerbiában – Vucic szerb elnök jelenlétében – közfelkiáltással elfogadtak egy olyan nyilatkozatot, amely többek között azt deklarálja, hogy: „…ahogyan nincs Szerbia a Vajdaság nélkül, úgy a Vajdaság sem létezhet Szerbián kívül”. Az öt pontban foglalt szövegben a szerzők kiemelik: „Szerbia a szerb nemzet, illetve minden itt élő nemzetiség országa, Szerbia területe egységes és nem felosztható”. A nyilatkozat zárómondata pedig így hangzik: „A Vajdaság nem csak Szerbia része, a Vajdaság maga Szerbia, a Vajdaság egy név, Szerbia pedig a vezetéknév, és ahogy nincs Szerbia Vajdaság nélkül, úgy a Vajdaság sem létezhet Szerbián kívül”. A délvidéki magyarság szempontjából különösen az ötödik pont elgondolkodásra késztető, amely a Vajdaságot multikulturális, többnemzetiségű és többvallású közösségként írja le, amely az állampolgárok egyenjogúságára alapozva jött létre. Azt, hogy ez mennyire valósult meg, illetve hogy az egész nyilatkozatot mennyire másképpen látják interjúalanyaink magyar szemmel, az alábbi három megnyilatkozásból kiderül.
Egykori magyar vármegyék helyén ma Szerb Vajdaság
Dr. Raffay Ernő történész, az elszakított részek szakértője, a Vajdaság történelmi múltjáról, illetve Vucic szerb elnök politikájáról az alábbi gondolatokat mondta el:
– A történelemben egészen 1849-ig kell visszamennünk, ha meg akarjuk érteni ennek a területnek a múltját. A magyar szabadságharc alatt az osztrákok mindenképpen a magyarok ellen akarták fordítani a magyarországi kisebbségeket, ezért területileg önálló részeket ígértek nekik, ennek fejében. S mivel akkor a Habsburg Birodalom a megszűnés határán állt, kellettek nekik a szerbek, a románok – meg a tótok egy része is – és ezek kőkeményen harcoltak is a magyarok ellen. 1849-ben, amikor leverték szabadságharcunkat, akkor az volt a Habsburg álláspont, hogy meg kell szüntetni Magyarország önállóságát, ennek pedig az egyik feltétele a közigazgatás átalakítása volt. Ezért megszüntették a vármegye rendszert, hiszen egyedül az volt az a politikai-közigazgatási szerkezeti egység, amely ellent tudott állni bárminek. A vármegye rendszer megszüntetése után az ország már nem vármegyékből, hanem körzetekre – Bezirkekre – osztott egységekből állt.
Dr. Raffay Ernő
Az új közigazgatási egységek közül a szerbek kapták a délvidéki területet önálló szerb közigazgatási egységként Magyarország államhatárain belül. Ennek az lett a neve, hogy Srpska Vojvodina, vagyis Szerb Vajdaság, tehát amikor csak úgy nevezzük ezt a területet, hogy Vajdaság, akkor tulajdonképpen pontatlanul fogalmazunk.
Ez az új közigazgatási rendszer egészen 1867-ig, a kiegyezésig állt fent, akkor Magyarországon újra visszaállt a történelmi közigazgatás, vagyis a vármegyerendszer intézménye. Magyarország déli részén, a Délvidéken is megtörtént ez a változás a vármegyék újraalakulásával egy időben a Szerb Vajdaság, mint intézmény megszűnt létezni.
Ez az állapot megmarad egészen az I világháború utáni trianoni békediktátumig, amikor az egyezménynek köszönhetően megalakul az új állam, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság. Ekkor visszaállítják az 1849 és 1867 közötti állapotokat, s egy rövid kitérőt leszámítva – amikor 1941 áprilisában, a bácskai rész, Újvidéket is magába foglalva visszakerült Magyarországhoz, a temesi bánságban pedig német enklávé jött létre – ez az állapot napjainkig is tart. A második világháborút követően az etnikai helyzet jelentősen megváltozott a vajdasági térségben, hiszen az itt élő németeket megölték vagy elüldözték, a helybéli magyarok közül pedig Tito jugoszláv elnök legalább negyvenezret megöletett.
Jugoszlávia felbomlása 1991-ben kezdődött el, sorban léptek ki belőle a tagállamok. Először Szlovénia – ez még békés úton valósult meg – majd polgárháborús körülmények között Horvátország is önállóvá vált. Ekkor Szerbia, Bosznia-Hercegovina és Montenegró részvételével egy rövid időre létrejött Kis-Jugoszlávia, azonban a bosnyákok és a montenegróiak kilépésével ez is rövidesen felbomlott. Így megalakult az önálló Szerbia, ami mára az egykori középhatalom Jugoszláviából egy kis, jelentőségét vesztett országgá vált.
Kitüntették Orbánék a Vajdaság „elszakíthatatlanságáról” nyilatkozó szerb elnököt
Vucic elnök azonban azt is látja, hogy még ez a kis ország sem maradhat meg ekkorának, ugyanis az ország keleti részére – Koszovóra – az albánok nyújtották be igényüket. Ezen a területen ma már 95 százalékos az albán lakosság, a körzetben az elszakadás vágya nagyon erősen jelentkezik. Ezért gyakorlatilag polgárháborús állapotok uralkodnak, amelynek vége minden bizonnyal Koszovó Albániához csatolása lesz.
Bár Szerbia természetesen nem akarja elveszíteni Koszovót, gyakorlatilag már elvesztette, ezért is ragaszkodik annyira ahhoz, hogy a Vajdaság Szerbia elidegeníthetetlen része maradjon. A szerbek mindig jó viszonyt ápoltak Oroszországgal, napjainkban azonban Vucic elnök a globalizmus elleni közös fellépés miatt, kapott egy új szövetségest is, Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke személyében. Jóllehet politikai céljaik részben azonosak, nem volna szabad elfelejteni, hogy Vucic alapvetően magyargyűlölő, s egész eddigi belpolitikájában ez tetten érhető. A nemzetközi nagypolitikai szinten azonban Orbán annak ellenére is jóban van vele, hogy az ott élő magyarokat napjainkban is hátrányosan kezelik, likvidálják, beolvasztják, és elüldözik őket ősi szülőföldjükről. Mindez azért is fájó nekünk magyaroknak, mert annak idején a török terjeszkedés elől menekülő szerbeket a Magyar Királyság befogadta, segítette és letelepítette. Tehát joggal várhatnánk el hasonló pozitív elbánást a Vajdaságban élő magyarok számára is, de sajnos úgy tűnik, ez a szerb állam részéről csak szép szavakban, hangzatos nyilatkozatokban merül ki.
Rendezni kellene a magyarság helyzetét
Dr. Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd, nemzeti jogvédő, egykori országgyűlési képviselő, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvezetője a jogász szemszögéből elemezte a délvidéki magyarság mai helyzetét, a hozzájuk köthető jelenlegi történéseket:
– Az első, amit fontos megjegyezni, hogy a Magyarország és Szerbia között létrejött kiemelt kapcsolatoknak van egy szükségszerűsége, ami abból fakad, hogy a globalista fősodor egyre erősebb nyomása azokat az államokat érinti Közép-Kelet Európában, amelyek nagy hangsúlyt helyeznek a szuverenitásuk védelmére. Itt van tehát egy közös nevező a két ország céljaiban. A másik a gazdasági szükségszerűség, energiaellátási szempontok miatti együttműködés, továbbá a délvidéki magyarok védelme, illetve a jelentős migrációs nyomás elhárítása. Utóbbi két területen azonban komoly problémák vannak.
Gaudi-Nagy Tamás (Fotó: Lipták Tamás / Magyar Jelen)
Az mindenképpen üdvözlendő, hogy ilyen kedvező irányt vettek a magyar–szerb kapcsolatok, viszont sajnos ebben nem jelenik meg kellő súllyal a Délvidéken élő magyar nemzeti közösség helyzetének a javítása. Jelenleg, bár támogatja a magyar kormányzat Szerbia Európai Unióhoz való csatlakozását, de ehhez a támogatáshoz nem támasztják azt a feltételrendszert, hogy mondjuk minimálisan a Tisza-menti régióban területi autonómiát kapjanak a – sajnos egyre fogyatkozó – délvidéki magyarok, illetve magyarként való megmaradásuk, gyarapodásuk érdemben előremozduljon.
Szerbia nem hajlandó feltétel nélkül támogatni az Unió oroszellenes törekvéseit, illetve jó kapcsolatokat ápol Oroszországgal, és kiáll a koszovói szerbek önrendelkezési, területi autonómia törekvései mellett. Ezt a lehetőséget viszont a délvidéki magyarságtól megtagadják, ez feloldhatatlan ellentétben áll egymással. A magyar–szerb kapcsolatok jó irányú alakulása lehetőséget adna arra, hogy a magyar kormány megkövetelje, az ottani – VMSZ-en kívüli, például VMDK – magyar szervezetek által már évekkel ezelőtt megfogalmazott megmaradási feltételeket. Mert annak ellenére, hogy azt halljuk, példaértékű a délvidéki magyarok életlehetősége, látható hogy helyzetük folyamatosan romlik, létszámuk apad, amit a mi ottani partnerszervezeteink is észlelnek, de ezt tapasztaltuk a 2022-ben teljesített jogvédő monitorozó körutunkon is. Ezt a tényfeltáró missziónkat a VMSZ együttműködés helyett, akadályozni törekedett.
Különösen visszás, hogy a napokban egy olyan deklarációt fogadtak el Aleksandar Vucic szerb elnök részvételével, amelyben a Vajdaság elszakíthatatlanságát deklarálták. Ez egy politikai jellegű nyilatkozat ugyan, de megmutatja, hogy Szerbia – bár ennek ellenkezőjét írták le – továbbra is érdekelt abban, hogy a területén élő nemzeti kisebbségeket – így a magyart is – ne önrendelkezésre jogosult nemzeti közösségnek tekintse, és így hagyja őket kibontakozni, gyarapodni. A délvidéki magyarok megmaradását legalább a közösségi területi autonómia biztosítaná, tehát a magyar kormánynak jóval nagyobb hangsúlyt kellene helyeznie a tárgyalásokon a magyar közösség érdekeinek képviseletére. Sajnos a magyar kormánytól az ottani magyarság ügyeire teljhatalmat kapott VMSZ nem látja el kellőképpen a feladatát, a magyarságra fordítandó forrásokat belterjesen, szelektíven osztják szét, a radikálisabb helybeli szervezeteket, követeléseket elnyomják, az adódó lehetőségeket pedig nem használják ki.
A jó kapcsolatunk alapja az egyenjogú, egymást tisztelő hozzáállás kellene, hogy legyen, amibe nem fér bele, hogy másodrangú státuszban tartsák az adott területen élő őshonos magyarságot. A világrend mostani változásai még arra is lehetőséget adnának, hogy – békés, tárgyalásos úton – úgy rendezze a két állam az ottani magyarság viszonyát, hogy a lehető legjobb megoldást találják meg, amiből még a határváltoztatás lehetőségét sem lenne szabad kizárni.
Orbán Viktor elárult minket
Egy Vajdaságban született délvidéki magyar hölgy is – aki neve elhallgatását kérte – bár már áttelepült Magyarországra, véleményt nyilvánított. Manapság is gyakran jár vissza a Délvidékre, és ismeri az ottani állapotokat, de annak idején személyesen is megtapasztalta, mennyire tekinthetők igaznak a szerb nyilatkozatban foglaltak.
– Én nem is igazán erről a nyilatkozatról akarok beszélni, mert ismerem a vajdasági nemzetiségi viszonyokat, és tudom, hogy ennek minden szava hazugság. Viszont amikor meghallottam, hogy a magyar köztársasági elnök egy nagyon magas kitüntetésben részesíti a szerb elnököt, Vucic-ot, a legerősebb és legfájóbb érzés az volt bennem, hogy a magyar állam ismét elárult minket. Az egyszerű ember nem látja át a nagypolitikai játszmákat, a magas érdekeket, ő csak azt érzékeli, hogy annak a népnek a kormánya, amelyhez tartozik, különböző okok miatt cserbenhagyja.
A délvidéki magyarok tisztábban vannak, hogy mit kaptak – helyesebben szólva, mit nem kaptak meg – annak idején Milosevicstől, most pedig Vucictól. Most azt látják, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök azzal a szerb elnökkel barátkozik, a magyar köztársasági elnök pedig azt tünteti ki, aki eddig ki akarta zavarni a magyarokat a Vajdaságból. Én tudom, hogy bármit mond is most Vucic, ő nem változott, neki még mindig „véres a keze”. Nekem még van emlékem, abból az időből4 amikor nekünk magyaroknak rettegnünk kellett a Vajdaságban, mostanra ez a helyzet kissé változott, de még közel sem elfogadható.
Nem győzőm eléggé hangsúlyozni, hogy milyen borzalmas érzés az, hogy annak – a magyar miniszterelnökről van szó! – akinek az én oldalamon kellene állnia, akinek az itteni magyarokat kellene védenie, az a mi ősellenségünkkel szívélyesen összemosolyog és rázzák egymás kezét. Nem értjük, hogy miért kell vele jóban lennie a miniszterelnökünknek, mikor a vajdasági magyarság legfontosabb kérdéseiben nem hajlandó a legkisebb engedményre sem. Tudom, hogy azt mondják, ez a politika, de úgy gondolom, ezek szerint a politikára sok mindent rá lehet fogni, bármit tesznek, bebújhatnak e mögé a kifejezés mögé. Viszont azt is kérem akkor Orbán Viktortól, hogy ne hivatkozzon ránk, mint magyarokra, mert úgy érezzük, hogy ő csúnyán mondva: eladott minket kilóra, s ez végtelenül fáj nekünk.
Kiemelt fotó: Vucic / Instagram
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!Véghez vitte eszement óvodabezárási tervét a DK-s önkormányzat
