Jól kormányozni, vagy hatalmon maradni? – Orbán Viktor dilemmája (5. rész)

Orbán Viktor a nemzetközi politikában példátlan módon állt ki Donald Trump mellett akkor, amikor az politikai öngyilkosságnak tűnt. Hogy ez bölcs előrelátás, vagy kaszinóba illő fogadás volt, amelyben gyakorlatilag hazánkat tette fel tétként? Valójában egyik sem: nem volt más választása.  Bár vakmerősége bejött, a kérdés az, hogy ez a kockázatvállalás milyen valós hozammal fog realizálódni hazánk számára. Mérleget nyilvánvalóan még korai lenne vonni, bár a konkrétumok egyelőre nem igazolják a várakozásokat, és Orbán Viktornak már nincs sok ideje. Vendégszerzőnk, Várkonyi Zsolt cikksorozatának ötödik része.

Valószínűleg teljesen ütemtelennek tűnik ezekben a hetekben Orbán Viktor politikai pályájának kezdeteivel foglalkozni, amikor is éppen az ő megdicsőülését, apoteózisát, nemzetközi „tényezővé”, államférfivá avanzsálását éljük át. Hogy ezt mégis megtesszük, annak két oka van. 

Egy: kérdés, hogy vajon ennek a fogadásnak Orbán Viktor személyén és családján, vagyis szűk körén kívül van-e a magyar nemzet és társadalom egésze számára mérhető, konkrét haszna, nyeresége, akár anyagi, akár erkölcsi értelemben, és akár rövid vagy hosszú távon? Kettő: ez a meccs még nem lefutott.  

A hatalmi harcok egyidősek az emberiség történelmével. A háborúk és belviszályok évezredekig ideológiamentesen zajlottak. Világhódító Nagy Sándor tesztoszterontól túlfűtött makedónjai, vagy az Isteni Julius Cézár bőrszandálos légiósai miért voltak képesek elmenetelni hazájuktól több ezer kilométernyi távolságra az Indus, illetve Skócia határáig? Bár ezek a katonák nyilván Árészhez vagy Marshoz fohászkodtak, csatába dicsőségért, hatalomért, és zsákmányért mentek. Na és persze a nőért, különösen az iszlám feltűnésével 1400 évvel ezelőtt, amely egyúttal az első vallásháborúk kora is. 

Azonban társadalmi eszmékért, ideológiákért harcba szállni csak a francia forradalom óta dívik. Így manapság a szimpla hatalmi harcok szereplői önző törekvéseiket kisebb-nagyobb sikerrel próbálják vonzó eszmei köntösbe bújtatni, politikai-ideológiai mázzal leönteni, „cáfolhatatlan” erkölcsi dogmákkal érvelni.

Orbán Viktor életrajzi adataiból kitűnik, hogy lázadó volt, sok milliónyi pubertáskori fiatalemberhez hasonlóan, így ennek az élét elsősorban saját édesapja viselte. Abban sincs semmi különleges, hogy lázadásának második céltáblája maga az akkori rendszer volt, mint ahogy legtöbb pubertáskori „forradalmár és világmegváltó” az épp aktuális rendszer ellen ágál. Bármilyen rendszer ellen. Amely valójában az autoritás elleni lázadás. Az atyai és bármilyen más tekintély ellen. 

Ha azonban Orbán politikai tevékenységét pusztán a hatalmon maradás vezérelné, akkor a könnyebb csapás nyilvánvalóan a liberális globalista mainstream látszólag kockázatmentes, a valóságban persze örvényektől hemzsegő farvizein történt volna, mint ahogy azt például Kaja Kallas, Daniel Freund vagy Manfred Weber pályája is illusztrálja. És valóban, Orbán Viktor politikusi karrierje is hasonlóan alakult: 1992 és 2000 között a Liberális Internacionálé, 2002-től 2012-ig az Európai Néppárt, 2001-től a Kereszténydemokrata Internacionálé egyik alelnöke. Egyes politikai elemzők – összeesküvés-kutatók – azonban még a mai napig azt sejtetik, hogy Orbán és kormánya ennek a háttérhatalomnak lenne valamilyen ügynöke, szereplője, részese.

1990-ben: talán. 2025-ben: megmosolyogtató feltételezés.

Mint láttuk, a szocialista-kommunista rendszer után Orbán Viktor előbb megtagadta a katolikus egyház tekintélyét: „csuhások, térdre!”  („Jézus Krisztus nevében tapsot kérek!”), majd következett a liberális apafigurával való szembefordulás a Soros Györggyel történő szakítás formájában, és ugye ennek a logikus következményévé vált az SZDSZ hónalja alól való kilépés. 

1988–1990 táján a liberalizmus, amely magában hordozza a „szabadság” fogalmát, az elsődleges kitörési útvonalat jelentette egy egyetemista korú lázadó számára. 1992 táján Orbán mégis Soros ellen fordult. Tévedés ne essék: Soros Györggyel Orbán Viktornak, a Liberális Internacionálé akkori alelnökének nem elvi-eszmei kérdésekben volt nézeteltérése, ahogy azt G. Fodor Gábor könyvében 268 oldalon igyekszik bizonygatni. Ez az ellentét csak később kristályosodott így ki. Ez akkor még pusztán maga a tekintély elleni lázadás volt, bármilyen tekintély is legyen az: az apáé, a kommunistáké, a keresztény egyházé, a liberális megmondóemberéé, egyre megy. Ahogy G. Fodor írja, Orbán motivációja a józan kalkuláció, igaz, ez már egy tehetséges politikushoz illő számítás:

„Viktornak helyén volt az esze. Tudta, hogy nincs olyan, hogy valaki pénzt kapjon úgy, hogy azt nem kell visszafizetnie…  Az önállóság, a magáról való rendelkezés képessége a legfontosabb a politikában. Aki ezt feladja, az magát adja fel.”

Hogy ez a lázadás aztán célját tekintve mennyire volt őszinte, vagyis valóban a vertikális hatalmi struktúra lebontására irányuló tettvágy; vagy inkább 

hamis forradalmiság, amikor a lázadás valódi célja az autoriter figura annak hatalmi pozíciójából való letaszítása, majd ezután az ő helyébe való lépés?

Nem kérdés. 

Orbán tehát hosszú távra tervez, ehhez azonban hatalmon kell maradnia – a nyugati demokráciákat jellemző, négy-öt évente történő megmérettetéseken át.  A kérdés, amit megint fel kell tennünk, hogy ennek a hatalmon maradásnak van-e valamilyen, a magyar nemzet szempontjából releváns, magasztosabb célja, hozománya, tartalma? 

Ennek az életútnak a felidézéséhez három fényképet hívunk segítségül. Az előző megállapításokhoz kapcsolódik első képünk, egy 1988-as felvétel, amikor egy fiatal, sünihajas-szakállas férfit, a még egyetemista, rendszerellenes lázadó Orbán Viktort a „közegek” egy rendőrautóhoz nyomják a nyakára szorított gumibottal.

Második képünk: Orbán Viktor kilép a templomból az adventi mise után 2022-ben. 

A hit szent dolog, ráadásul privát is, így nem tisztünk a csuhásozó Orbán Viktor keresztyén megtérésének a mélységében kételkedni, hiszen az az ő magánügye. Ezzel szemben a vallás közügy, így az ránk is tartozik. Napjainkban Magyarország „keresztény állam” abban a tekintetben, hogy a kereszténység hivatkozási alap, elsőbbséget élvez a többi vallással szemben, a keresztény/keresztyén egyházak reneszánszukat élik, a kereszténység preferenciája átitatja az oktatást és a kultúrát, ömlik a közpénz a keresztény szellemiségű kulturális szervezetekhez, művészekhez és projektekhez, így filmekhez is jelesül. Első pillantásra tehát bizonyítottnak tűnik, hogy Orbán Viktor keresztyénsége valós, van még kérdés?

Ahogy a fentiekben láttuk, Orbán Viktor politikai eszmerendszere elsősorban maga a lázadás volt – bármi ellen. 

Alaptétel: Aki tizenéves korában nem forradalmár, ötvenéves korában pedig nem konzervatív, az nem is élt teljes életet. Ugyanígy nem létezhet olyan hosszú távú, sikeres, ráadásul erőszaktól mentes politikai stratégia, amelynek nincs ideológiai alapja, eszmei megalapozottsága a társadalom széles rétegeiben. 

A baby boomerek magyar változatai, a Ratkó-gyerekek a gimnáziumban megismerkedtek a marxizmus alapjaival pol-gazd. órákon. Marxista gondolat, de igaz: minden politikai rendszer alapja a gazdaság, ez az alépítmény. Minden további társadalmi jelenség felépítmény: a társadalmi-politikai berendezkedés, vallás, ideológia, eszmerendszer, jog, média, oktatás stb., mind-mind az alépítmény igazolására és támaszára való. Nos, milyen ideológiai támasza lehet egy fiatalembernek, aki elveti a létező szocializmus-kommunizmust, a kereszténységet, de még a liberalizmust is? Mi marad még? 

Isten, Haza, Család. Szabadság. Függetlenség. Szuverenitás. 

Nem kérdés, hogy ezen jelszavak megegyeznek a kurucos lelkületű magyar társadalom többségének a felfogásával, és ez a magyarázata annak a négyszeres fideszes kétharmadnak, amely előtt a külföldi politikusok és elemzők értetlenül állnak. Ráadásul ez a kétharmad megadja Orbánnak a majdhogynem korlátlan hatalmat itthon, amely pedig megteremti a külföldön a „magyar ügyért” vitézkedő Orbán Viktort, a globalizáció elleni szabadságharcost, végül pedig a nemzetközi államférfit.

Orbán Viktor kamaszkori lázadása és a kurucos magyar néplélek összefonódása szinte automatizmus.

A harmadik képen a megvalósult Mini-Dubaj negyed látható Belgrádban. Hál’ Istennek (és Karácsony Gergelynek meg Vitézy Dávidnak) a budapesti verzió nem fog felépülni.

Mit is látunk? Annak az arab sejknek a többszáz méteres kivetített, burnuszos arcképét, aki a budapesti befektetés mögött is állt volna. Egy valóban keresztény/keresztyén lelkületű hívő, aki ráadásul politikus is, sőt, még ennél is több: az első ember az országban, aligha kockáztatta volna meg egy iszlám városnegyed alapkövének a letételét Budapest szívében, kőhajításnyira a Hősök terétől. (Képzeljük el, amint Viktor meghívja Bibit egy akácfa-illatos májusi estén a Karmelita teraszára, és a háttérben, a Hősök tere oszlopsorán túl felvillan egy több száz méter magas, burnuszos arc, hatalmasabban, mint a Várhegy…) Megdöbbentő ellentmondás Orbán Viktor keresztyénsége, meghirdetett migráció-ellenes politikája és e terv között. 

Hiszen, ha valakinek, hát neki tudnia kell, hogy ahol adnak, ott kérnek is. Mint például egy mecsetet, ami egészen bizonyosan az építkezések része lett volna, és ez aligha rímel Magyarország mint a kereszténység bástyája eszményképével. Hiszen tudjuk, Nyugat-Európában, így Németországban Szaúd-Arábia és az  Öböl menti államok több száz mecset építését finanszírozták az elmúlt évtizedekben. Ezek a vallási helyek, mint ismeretes, az iszlám radikalizmus fészkei.  

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy míg a projekt haszna a privát szféráé lett volna, a beruházásokhoz szükséges infrastrukturális terheket a költségvetésre – értsd: a magyar adófizetőkre – hárították volna. 

Eddig csak a globális kapitalizmus kritikájának fideszes háttérműsoraiban vetődött fel ez a képlet: haszon ott, költség itt. 

Mindez múlt idő, mondhatnánk, feltételezés, kár feszegetni, hiszen a tervek nem valósulnak meg. A budapesti Mini-Dubaj-projektnek a beindítási kísérlete önmagában felkelti viszont a kétségeinket. 

Az elmúlt 15 évben esetről esetre azt láttuk, hogy választási kényszer esetén a jó kormányzás és a hatalmon maradás között, Orbán Viktor rendre az utóbbit választja. 

Másodsorban, Soros György álfilantróp, látszólag oly vonzó nyitott társadalom eszméjéhez hasonlóan – amelyet persze nem restell ropogós dollárokra váltani akár Koszovóban, Ukrajnában vagy Malajziában –, Orbán Viktor politizálása mögött is gyakorlatilag minden egyes törvényjavaslat vagy kormányzati intézkedés mögött végig ott bújik az alig rejtett haszonszerzés párhuzamos igénye. A folyamatosan ömlő törvénykezéstenger és kormányrendeletek özöne nem csupán a már így is masszív és átláthatatlan bürokráciát fokozza – amellyel már nemcsak az átlag állampolgár, de a szakemberek: jogászok, könyvelők is képtelenek lépést tartani –, hanem újra meg újra felmerül a feltételezés: ezen valaki már megint jót kaszál. 

Ráadásul az immár hatodik éve hosszabbítgatott „vészhelyzet” elképesztő lehetőségeket kínál a kormány számára, melyek többnyire alig álcázott gazdasági előnyökben valósulnak meg a kedvezményezett körök számára.

Ám míg a trafikpályázatok esetében még valóban észlelhető volt a nemzeti polgárság megerősítésének a szándéka; a letelepedési kötvények, stadionépítések, vakcina- és teszterbeszerzések, repoharak és a közvetlen kormányzati költekezések, az újabb meg újabb rendeletek esetében ez már nem mondható el. Mindezek haszna, különösen a 2022-es választások óta, egyre szemérmetlenebbül a Család és egy igen szűk csoport zsebében landolt, mint ahogy a mintegy 5000 milliárd forintra tervezett Mini-Dubaj-projektnek a haszonélvezője sem a budapesti lakosság, se nem a teljes magyar nemzet lett volna. 

Orbán Viktor felvállalt célkitűzése a nemzeti nagytőke megteremtése volt. Ez a jelek szerint sikerült, bár, hogy ezen oligarchák vagyona mennyire lenne biztonságban egy esetleges mélyállami kormányváltás esetén, arra Simicska Lajos esetében láttunk példát. Vagy az orosz oligarchákat illetően Putyin hatalomra kerülése után. Vagy egy éve Lengyelországban. Egy jól, több évtizeden át, hatékonyan egy irányba állított gépezet – államhatalom – még a nagyon sok pénzzel szemben is esélyes, ezt pedig Soros György esete igazolja. 

Orbán Viktor történelmi helyét három mérőszám fogja megszabni: az országba irányuló migráció – kétségtelenül az ő nevéhez fűződik ez az eddig nyerésre álló ügy, hiszen a migráció a jövőben visszafordíthatatlan demográfiai és etnográfiai változásokat eredményez, lásd Svédország. Egy esetleges mélyállami hatalomváltás azonban ezt a sikersztorit azonnal múlt idővé teszi. A másik két szám tekintetében azonban már most vesztésre áll, állunk, és ezek a 2010 óta megnövekedett kivándorlás, illetve a csökkenő születésszámok. 

Ezt maga Orbán is észrevehette, de az idén nyilvánosságra hozott, a több gyermeket vállaló nők adóterheinek csökkentése és eltörlése mögött már nem nehéz látni a kapkodást (az ehhez szükséges gazdasági fedezet hiánya mellett). Orbán talán úgy gondolta, hogy „a luxizásból, a repülőzésből, a jachtozásból” annyi majd csak leszivárog az alacsonyabb néprétegek felé is, hogy – részben a kormányzati intézkedések, részben a kedvező világgazdasági konjunktúra hatására – az első tíz évben valóban növekvő gyerekszülési hajlam tartós legyen. Nos, hát ennek keresztbe tett a Covid, az ukrán–orosz háború, a tektonikus, világméretű gazdasági-politikai átrendeződés, meg hát maga az EU, és ez utóbbi esetén Orbán politikájának pont ez volt a lényege. 

Orbán Viktor hatalmon maradásának útját nem a globalista-liberális mélyállamba való betagozódásban látta, hanem a nemzeti szuverenitásban, és e törekvése egybeesik a magyar lakosság többségének a felfogásával. Ezáltal viszont nagyon korán – gyakorlatilag már akkor, amikor még egy sort sem írt le az új Alaptörvényből – szembekerült az Európai Uniót irányító, sorosista brüsszeli bürokratákkal, illetve az akkor még az Amerikai Egyesült Államokat uraló demokratákkal. Ebben a már-már reménytelen helyzetben a Donald Trumpra tett fogadás egyrészt végső esély volt, másrészt pedig természetes szövetség, hiszen teljesen nyilvánvalóan ő sem a mélyállam embere. 

Orbán Viktor tévedése nem is ebben rejlik, hanem abban, hogy néhány tucat oligarcha család nem szülheti meg azoknak a gyermekeknek a millióit, akik a nemzet túlélésének a zálogai, és amelyben csak egy magát anyagi tekintetben hosszú távon is biztonságban érző középosztályra lehet számítani. Bár Orbán előre tervez, és saját családjának anyagi hátterét generációkra előre megteremtette, utódai könnyen abban a helyzetben találhatják magukat, hogy elfogynak az „alattvalóik”, akiket csak egy módon lehet pótolni: migrációval.

A magyar nemzetet vállán hordozni képes, gyermekeket felnevelni tudó középosztály megteremtésére Orbán Viktornak már kevesebb mint tizenkét hónapja van, ennyi ideje van arra, hogy a Trumpra tett zsetonok valós nyereséget hozzanak az ország és a nemzet egésze számára.

Várkonyi Zsolt

(Folytatjuk)

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.