Ki fizeti valójában a klímaszorongás árát?

Az elmúlt években Németország klímapolitikája – különösen az európai és globális szintű kötelezettségek fényében – olyan irányt vett, amelyet egyre kevésbé tarthatunk kizárólag „zöld átmenetnek”, hanem jóval inkább egy gazdasági és versenyképességi kockázatokkal terhelt döntéssorozatnak.

Miközben az országnak jelentős energiabefektetésekbe kell kezdenie a klímasemlegesség érdekében, az intézkedések hatásai már nem csupán környezetvédelmi kategóriában jelennek meg, hanem ipari gyengülésben, munkahelyvesztésben és költségrobbanásban is.

Egy tanulmány szerint a német ipari munkavállalók száma 2025 márciusáig 101 000 fővel csökkent az előző évhez képest, amely 1,8 százalékos visszaesést jelent.

• Az ipari vállalatok versenyképesség-érzete súlyosan romlott: a müncheni Ifo gazdaságkutató intézet szerint az ipar „lényegileg gyengébbnek” érzi magát nemcsak Németországon belül, hanem Európában és globálisan is – ez a legrosszabb értékelés az intézet 1994 óta tartó felmérései között.
• Az energiát és ipart érintő költségek olyan mértékűvé váltak, hogy már nem pusztán versenyképességi kérdésről beszélhetünk, hanem struktúraváltozásról, s ez a változás nem feltétlenül szolgálja az ország javát.

Kimagasló energia- és villamosenergia-árak

A „zöld átállás” miatt Németországban az árterhek már átcsaptak jelentős gazdasági kockázatba:

• A háztartási villamosenergia-ár Németországban a 2025-ös első negyedévben mintegy 38 cent/kilowattóra volt, ezzel a világon az ötödik legmagasabbnak számít.
• Az ipari villamosenergia-ár az EU-átlagnál mintegy 25 százalékkal magasabb: 2024-ben a német ipari fogyasztók hozzávetőleg 23,3 cent/kilowattórát fizettek, miközben az európai átlag hozzávetőleg 18,7 cent/kilowattóra volt.
• Az árak hatására a kormány iparági mentőintézkedéseket tervezett: például olyan ársapkát, amely az energiaigényes cégeknek 0,06 euró/kilowattórás plafont javasol.

Ezek az adatok arra utalnak: még ha az energiaköltségek részben csökkentek is bizonyos fogyasztói csoportoknál, az ipari felhasználók számára fennálló versenyhátrány egyre markánsabb.

A klímavédelem költségei és az újraelosztás dilemmája

Az ipari és energiapiaci kockázatok mögött az a döntésháttér áll, hogy Németország – mint vezető európai gazdaság – élen jár a klímacélok vállalásában, ugyanakkor ez a vállalás hatalmas pénzügyi teherrel jár: a Német Ipari és Kereskedelmi Kamarák Szövetsége (DIHK) felkérésére írt tanulmány szerint a jelenlegi energiapolitika keretében 2025 és 2049 között akár 4,8–5,5 billió euró költséggel lehet számolni – amely mélyen érintheti az energia- és ipari szektorokat, és akár munkahelyek nyugatra történő áthelyezését is eredményezheti.

Ugyanakkor a klímapolitika mögött megjelenő „igazságossági” narratíva szerint a fejlett országoknak (így Németországnak is) nemcsak saját kibocsátásaikat kell csökkenteniük, hanem pénzügyi forrásokat kell átcsoportosítaniuk a globális Dél felé. Ez – az érvelés szerint – reálisan azt jelenti, hogy Németország nemcsak önmagát kötelezi, hanem saját jólétét is feláldozza egy átfogó ideológiai modell érdekében.

Mit jelenthet ez Magyarországra nézve?

Németország gazdasági súlya és ipari beszállítói pozíciója miatt döntéseinek következményei messze túlnyúlnak az ország határain: az export- és beszállítói modellekben Magyarország is részt vesz – ha Németország versenyképtelenné válik, az a magyar iparra, foglalkoztatásra is negatív hatással lehet. 

Az energia- és klímapolitikai döntések révén az európai termelési hálózatok újrarendeződnek: ha az ipari termelést más régiókba helyezik át (ahol olcsóbb az energia vagy lazábbak a szabályozások), akkor Európa keletebbre tolódhat el – ezzel Magyarország is érintett lehet, mint beszállító vagy termelési hely.

A klímaprogramokat finanszírozó mechanizmusok (például transznacionális források átcsoportosítása) az európai adófizetők terhére is működnek – tehát magyar állampolgárok és vállalatok is közvetlenül vagy közvetve viselik az árát.

A klíma megmentése vagy Európa gyengítése a cél?

Európa egészére nézve az a kérdés, hogy valóban „klímavédelemről” van-e szó, vagy inkább egy olyan átrendeződésről, amelyben a vezető ipari államok (mint Németország) gyengülnek, és az ipar egyre inkább külső régiókba migrál – míg az átállás költségeit még mindig a jelenlegi európai társadalmak viselik.

A címben foglalt „klímaszorongás” nem csupán személyes érzés vagy társadalmi hangulatkérdés. A globális klímakonferencia – például a COP30 margójára – felveti azt a dilemmát: vajon az általánosan hangoztatott klímaprogramok és nemzetközi vállalások arányosak-e, és valóban a fenntartható jövőt szolgálják-e, vagy csupán egy politikai és ideológiai konstrukciót jelentenek, amelynek első számú vesztesei az ipari nagyhatalmak, így végső soron Európa és Magyarország lehetnek?