Medgyessy előre koccintott a medve bőrére: a határon túli magyarok ma mégis magyar állampolgárok

Az elszakított részek magyarjai számára a magyar állampolgárság megadásáról szóló, 2004. december 5-én tartott népszavazást kétévnyi kemény belpolitikai küzdelem előzte meg. Az első ütközet 2002. december elsején zajlott le a budapesti Kempinski Hotel előtt, ahol Medgyessy Péter, D-209-es, a kádári titkosszolgálatoknak dolgozó szigorúan titkos állományú tiszt, az MSZP–SZDSZ parlamenti többség által megválasztott szocialista miniszterelnök koccintott Adrian Nastase román miniszterelnökkel Erdély elcsatolásának évfordulóján.

A helyszínválasztás és a koccintás nemcsak az erdélyi, de a budapesti és az alföldi magyarok arculcsapása is volt, hiszen pontos adatokkal rendelkezünk, milyen mértékű dúlást és rablást végeztek a román csapatok mintegy hetvenezer katonával 1918 novembere és 1920 márciusa között, ezen belül 1919 augusztusa és 1920 márciusa között Budapest megszállása idején. 

Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok naplója szerint 1919 augusztusban már 2400 vagonnyi rakományt szállítottak Romániába kórházi felszereléstől a tésztagyárig, valamint rekviráltak nyolcszáz mozdonyt, tizenkilencezer vasúti kocsit is. 

A románok a Nemzeti Múzeumot is ki akarták fosztani 1919 október 5-én, ezt Bandholtz csapatai akadályozták meg.

Medgyessy még 2024 áprilisában is azt nyilatkozza, hogy nem bánta meg a koccintást, és ő a román–magyar együttélésre koccintott. A Kempinski előtti tüntetés egyébként véres oszlatással ért véget. 

A Nemzeti Jogvédő Szolgálat és Grespik László az Európai Bíróság elé vitte az ügyet, és a nemzetközi testület 2007-ben kimondta, hogy a tüntetés nem veszélyeztette a jogrendet, jogellenes volt az oszlatás, amely a békés tömeg gyülekezési jogának aránytalan korlátozásával járt. A magyar államnak kártérítést is kellett fizetnie a rendőri erőszak nyomán keletkezett sérülések miatt. A D-209-es SZT-tisztet aztán elég hamar félreállították, viszont zsíros állásokkal kárpótolták, és azóta is különböző korrupciós ügyek, például az Alstom-botrány szereplőjeként tartjuk számon. Mármint erdélyi véreinek elárulása mellett.

A december 5-i népszavazás előtti második ütközet a november ötödikén megtartott, konkrétan a tettlegességig fajuló Magyar Állandó Értekezleten zajlott le. Ezen „az összes határon túli magyar szervezet kormánnyal való szembeszegülését tárta a nyilvánosság elé” – írta Csurka István november 18-i vezércikkében a Magyar Fórumban, majd így értékelte a népszavazás előtti politikai helyzetet: „Most Gyurcsány és Hiller folytatja a háborút a magyar nép külhoni hárommilliója és belföldi többsége, magyar és keresztyén többsége ellen. (...) Nem talán az van megparancsolva, hogy kerül amibe kerül, idézzenek elő nemzeti szakadást? S ebbe bizony még Patrubány is bedolgozott... Ez magasabb parancs, mint amit Brüsszelben ki tudnak adni. Ez olyan helyről származó parancs, ahol Brüsszelnek, és a most győztes George W. Bushnak is parancsolnak. 

Ez a nemzetközi bankártőke, a Világbank, a Mr. Greenspan-féle FED (Federal Reserve Board) és a Szövetség Fiainak együttes parancsa, kemény zsidó parancs, amelyen a két „S”, Soros és Saron aláírása is szerepel. 

Magyarország számukra célország, új vagy felújított európai hídfőállás. Földje, éghajlata, fogyatkozva tűrő népe teszi azzá. A szálláscsinálás gazdasági része lezárult, minden azoké, akiket erre ez a hatalom kijelölt, nagy részben az övéké, most gyors meghasonlást kell előidézni, nemzeti törést, önmegvetést, ami a zsidók lelkében nem ismeretlen.”

A november 26-i vezércikkben pedig így folytatja a helyzetértékelést: „Ha jobban belenézünk a dologba, láthatjuk, amit nyolcvannégy éve folyamatosan bizonyítanak népbiztosként, emigránsként, bolsevikként és szociáldemokrataként, üldözöttként és üldözőként, bankelnökként, privatizátorként, Leisztingerként és Gyurcsányként, hogy Trianon revíziója nekik semmilyen formában, még jelképes formában sem kell, az maga is gyökeresen szemben áll minden kimondott és kimondatlan magyar igénnyel, reménnyel, vággyal és álommal. Ők nem álmodnak, hanem kamatot szednek. A magyar nemzeti öntudat leghalványabb megerősödése számukra veszélyt jelent, és ezért leküzdendő.”

December 9-én pedig már a népszavazás eredményének következményeit elemzi: „Eltűrni egy olyan kormányt, amely minden törvényt és tisztességet félretolva, egy az alkotmánybíróság által is hitelesített, alkotmányos népszavazáson a távolmaradásra és a nemre biztatja az elvadult, éhes, a szocializmus által, és most a Gyurcsány kormány által is tervszerűen kiéheztetett tömeget, maga a nemzetgyalázás.

Az MSZP világos taktikával dolgozott: eddig egyetlenegy népszavazáson sem vett részt a választók ötven százaléka. Elérni csak azt kellett, hogy a kis részvételi arányon belül ne legyen huszonöt százalék igen semmire sem. 

Ez fillérre bejött nekik, és ez a Fidesz gyengeségét bizonyítja. Nem érték el még a saját lehetőség szerinti táborukat sem, sokan távol maradtak a jól szituáltak közül is, mert féltették állásukat. Mert Gyurcsányék megfélemlítő taktikája hat rájuk, és mert már nem bíznak a 2006-os kormányra kerülésben. Mert a Fidesz most nem is ígér többet, csak kormányváltást ígér, nem hatalomváltást, nem a kommunisták végleges kisöprését, nem mindennek az átgondolását, és nem újjáépítést ígér, hanem vakolást. (...) 

Ezt a játszmát a nemzetellenes erők megnyerték. Fellépni ellenük csak keményen, határozottan, a harcot a maga teljességében vállalva, Európa igényeire fittyet hányva lehet. 

A tömegből újra népet csinálni majdnem lehetetlen. Harc nélkül bizonyosan nem. Kommunistákkal, liberálisokkal, nemzetellenes erőkkel való kompromisszumokkal ugyancsak nem.”

A 2004. december 5-i népszavazás tehát ideiglenesen a nemzeti erők bukásával zárult, a határon túliak magyar állampolgárságának ügye 2010-ben mégis diadalmaskodott, történelmi igazságtételt nyújtva a kisebbségi magyaroknak. A győzelem jelentőségét mutatja, hogy a 2010-es évek elején számos olyan ünnepélyes állampolgársági átadó rendezvényt kellett megtartaniuk az önkormányzatoknak, ahol 

a polgármester „titokban”, a sajtó jelenlétét kizárva adta át a magyar okmányokat, nehogy megtorlás érje az utódállamok valamelyikében élő kisebbségi magyart.

A nemzetellenes erők azonban nem adták fel a küzdelmet. Minden választás előtt felvetik „a ne szavazzon, aki nem él itt” ócska demagógiáját, és sajnos sok magyart is megnyernek vele. Tehát Csurkának a végső következtetésben is igaza van: „Lehet, hogy csak egy újabb bukott szabadságharc, Bocskai hajdúi, Rákóczi kurucai, Kossuth nemzetőrei váltják meg elkérgesedett szívű nemzetünket. (...) El kell ismerni a nemzeti radikalizmus igazságát és hitelességét, és támadni kell. A magyarságot az teszi tönkre, hogy áruló vezetői idegen érdeket szolgálnak.”