Anya csak egy van

Anyák napja ünnepén érdemes átgondolni a világszerte üldözött kereszténység sorsával kapcsolatban, hogy fohászkodunk-e ma is hitünk győzelméért?! Fohászkodunk-e azért, hogy a napjaink törékeny lélekvesztőin hánykolódó családok, a krisztusi édesanyák és édesapák és ezek gyermekei vajon nem zúzódnak-e szét  az egymásnak feszülő mai hatalomgyakorlók hadihajói, az iszlamizmus, a cionizmus, a kommunizmus hadigépeinek ostromában?!  Vajon érzékeljük-e, hogy alapértékeink viharos veszélyében nemcsak a valaha pontos tájékozódást jelentő nyelvet, hanem az általuk jelölt fogalmakat, irányokat is elvesztettük? Így aztán a Tenger Csillagának útmutatása nélkül hogyan is tudhatnánk, hogy merre kormányozzuk törékeny nemzetségünket és vele tépett nemzetünket, sőt valaha életerős, keresztény ihlettel töltekező földrészünk népeit is? Én – és velem talán még sokan mások is – úgy látom, hogy az útmutatóval szolgáló Szent Család régi, mély igazságot hordozó bölcsességét napjainkra már sokak agyából, szívéből is kimosta korunk lelki dögvésze. Ez mintha nemcsak megkérdőjelezte volna a valaha oly szent és évezredeken át kultikus tiszteletnek örvendő házastársi, szülői hivatást, hanem szinte már el is pusztította. Ha az erkölcsi viszonylagosságot hirdető Nietzsche egyik művének lehetett az a címe, hogy Túl jón és rosszon, akkor egy ma szerkesztett, „haladáspárti”, digitális alapon folyó, emojikkal tarkított közbeszéd címéül ezt a címet kellene adnunk: Túl apán és anyán.

Nem kisebb lázadás korát éljük ugyanis ma sem, mint amilyenben az ezredévekkel régebben élt, gőgjüktől eltelt népek jutottak a bábeli nyelvzavarral együtt pusztulásra. Régóta ismerjük ezt az Istent lenéző, fitymáló, lázadó gőgöt, amit a görögök hübrisznek neveztek. Most azt tapasztaljuk, hogy immár a Nemző–Teremtő–Megváltó Isten által teremtett négymilliárd éves természettörvénnyel szállnak szembe ennek a tévhitnek a követőiként a „progresszívek” és az általuk megtévesztett tömegek. És most tömegek, vagy talán inkább a csőcselék korát éljük. Ennek égbekiáltó bűnét a biológiai alaptörvényével szembeszálló (mellesleg éppen is összeomló) Amerika jelszava jegyzi: „Ne szaporodjatok, és ne sokasodjatok és ne töltsétek be a földet!” 

E tiltást elsőként a Biden kormányzat fogalmazta meg és tette közhírré a rezsim szekértolóival: tilos az anya és az apa szó használata! „Aluszékony Joe” ahhoz még elég éber (woke) volt, hogy meghirdesse: csak azok a fejlődő országok számíthatnak amerikai segélyekre, ahol betiltják ezt a két, általuk kerülendőnek tartott szót. Helyette viszont ajánlották az 1-es szülő, 2-es szülő alkalmazását. Ha arra szeretnénk tisztességes választ kapni, hogy mi is a tényleges, mai  helyzet, ne bízzunk a mesterséges intelligencia (MI vagy AI) alkotóinak veszélyes elfogultságtól bűzlő, fogyasztásra ajánlott tanácsaiban!  Íme általam idézőjelbe téve az efféle félrevezető tanok mesterségesen létrehozott magasiskolája: 

„Nincs olyan ország, ahol betiltották volna az apa és anya szavakat, vagy ahol a mindennapi életben kötelező lenne az egyes szülő és kettes szülő elnevezés. A kérdés általában a hivatalos közigazgatási nyomtatványok (például útlevéligénylés, beiratkozási ívek) kapcsán merül fel. Itt a cél nem a hagyományos szavak eltörlése, hanem a technikai pontosság és a jogi egyszerűsítés. Néhány országban bevezették a nemileg semleges megnevezéseket az állami dokumentumokban, hogy azok minden családtípusra (például azonos nemű szülők vagy egyedülálló szülők esetén is) érvényesek legyenek.” (Megjegyzésem: Micsoda érzékenyítés az, amely úgy érzékenyít, hogy érzéstelenít, vagyis igyekszik elfogadhatóvá tenni a felforgató szándékot, hogy lényegét tekintve védekezésképtelenné bájolja a hazugságra még érzékenyeket, vagyis közönyössé, immunissá akar tenni bennünket az egészséges szóhasználattól eltérő, elkorcsosult felfogású újítás botrányának bagatellizálása, sőt támogatása érdekében?)

Az USA 2011-ben azzal az indoklással vezette be az útlevéligénylő lapokon az anya és apa mezőket felváltó szülő 1 és szülő 2 megjelölést, hogy a régi rendszer – úgymond – már alkalmatlan volt a sokféle új „családszerkezet” kezelésére. Azzal áltatták az altathatókat, hogy a csak ily módon megvalósuló szoftveres adatfeldolgozás majd segíti az egységesítést. De vajon milyen áron és kinek az érdekében?

Franciaországban 2019-ben vezették be az oktatási intézmények nyomtatványain a szülő 1 és szülő 2 rubrikákat. Ez nagy politikai vihart kavart, de fontosnak tartották megjegyezni, hogy „ez csak a papírmunkára vonatkozik”. Nagyvonalúan engedélyezték, hogy a francia családok otthon továbbra is használhassák (egy ideig) a Maman és Papa szavakat. (Megjegyzés: európai kultúránk sírásói nagyon is jól tudják, hogyan kell az efféle, természetes és jogos felháborodás viharainak szelét kifogni a vitorlából. Az ilyen megfogalmazás lényegében körmönfont, „pacifikáló” szándék retorikai eszköze, amely ahelyett, hogy megszüntetné a ténylegesen  veszélyes, mentális kárt okozó újítást, inkább elaltatja a közvéleményt az efféle csitító, szépítő megfogalmazással. Azt állítja, hogy a változás csak papírmunkát jelent és ebből adódóan nincs semmiféle káros hatása a hagyományos megnevezések és kultusz lényeges tartalmát, a férfi és női, az apai és anyai méltóságot,  ezek jogait illetően. Arról már szót sem ejt, hogy ez a fellazító, veszélyes taktika a lépésről lépésre történő hódítás és hatalomszerzés alattomos módszere. Ezt a politikai manipulációs eljárást az 1950-es évektől ismert inkrementalizmusnak hívják. Ez olyan, megtévesztő eljárás, amely  a várható tömeges ellenállást kis lépésekkel,  igyekszik – és sokszor sajnos sikerrel – leszerelni, így terelvén a kisebbségi álláspontot még józanul képviselő, maroknyi  tiltakozókat! Sokat elárul erről, hogy a feltalálója „muddling through”-nak vagyis átsettenkedésnek nevezte a módszert. Bölcs anyanyelvünk egyértelműen jelzi és leplezi le ezeket az aljas szándékokat. Settenkedni vagy átsettenkedni nem a tiszta szándékú, becsületes emberek szoktak, hanem azok, akik gonosz szándékuk fedezésére, jóhiszeműségünket kihasználva a jót mímelik, de lényegileg rosszban sántikálnak.)

Olaszországban Matteo Salvini belügyminisztersége alatt ugyan visszaállították az anya és apa megnevezéseket a kiskorúak személyi igazolványában, de 2022-ben egy bírósági döntés „a diszkrimináció elkerülése végett” bizonyos esetekben ismét lehetővé tette a semleges szülő kifejezés használatát. 

Vizsgáljuk meg közelebbtől azt a magyarázatot, amivel a mesterséges intelligencia (értsd: a Big Tech) élet- és családellenes ideológiákat terjesztő tulajdonosai és ezek alkalmazottai settenkednek, azaz igyekeznek belopni iránymutató szándékaikat legfőbb értékeink közé! 

Szerintük ez a jelenség nem ideológiai támadás a család ellen, hanem csak adminisztratív egyszerűsítés. Az állami adatbázisok gyakran merev struktúráját azért kell megváltoztatni, mert ha a digitális adatlap rubrikája csak egy anya jelölésére ad lehetőséget. Abban az esetben, ha ezt a gyermeket két apa vagy két anya neveli, a rendszer hibaüzenetet dobhat vagy jogi zavart okozhat. (Megjegyzés: Ha a számítógépes rendszer hibaüzenet dob, akkor bizony nem a gép, hanem a gépet engedelmes háziállattá, őrző-védő robottá idomító, buheráló, politikai-ideológiai rendszer hibás! A bigteches, újnáci „Endlösung” vagyis a problémának a teljes és végső megoldása ezek szerint tehát az, hogy töröljük el az anya és apa szót tartalmazó hivatalos rubrikákat. Ezek ettől kezdve egyetlen okmányként egyaránt alkalmasak  lesznek az örökbefogadó szülők, azonos nemű párok vagy a gyermeket egyedül nevelők számára is, anélkül, hogy mindenki számára külön űrlapot kellene gyártani. Vagyis a viszonylagosságot fennkölten ünneplő nietschei jelszót (Túl jón és rosszon) fordítsuk így a mi esetünkre: Legyünk végre túl apán és anyán! E haszonelvű rabulisztikának nemcsak az anya, az apa válik virtuálisan és valóságosan is jogfosztott áldozatává, hanem az a gyermek is, aki innentől kezdve egy láthatatlan birtokos puszta ingatlantárgyává minősül. Ezt az eleve árvaként világra jövő gyermeket szinte már születése előtt megfosztják szerves személyi kötődéseitől, ezáltal pedig egy, minden eddiginél is veszélyesebb, mert lélekgyilkos zsarnokság kiszolgáltatott tárgyává teszik! 

Mielőtt bármit is elfogadnánk a jóhiszeműségünkkel visszaélő, gyermekvédő szerepüket gyakran csak álcának használó „szakértők” mantráiból, hasonlítsuk össze a heteroszexuális szülők, illetve a velük szemben kivételezett, pozitív diszkriminációt élvező, azonos neműek gyermekvállalással kapcsolatos  – értsd: az életet mint közjót szolgáló elkötelezettség – számokban is megmutatkozó arányait!

A különbség nemcsak azért megdöbbentő, mert „az azonos nemű párok a teljes népességnek csak egy töredékét teszik ki, és náluk a gyermekvállalás biológiailag/jogilag is bonyolultabb folyamat”, hanem azért is, mert rámutat: e létszámában elenyésző kisebbség túléméretezett agresszióját hogyan helyezi előtérbe a Marx szerint és sokunk szerint is kétségtelenül „rothadó kapitalizmus”. Ez a politikai-gazdasági minotauroszi szörnyeteg az életfakasztást mint közjót szolgáló anya és apa kultuszának világméretű pusztítója. Mást aligha tehetünk ellene, mint hogy buzgón fohászkodunk és cselekszünk is a természetes, keresztény családeszmény győzelméért, vagy legalább bízunk a népmesei kiskondásban, akit segítenünk kell abban, hogy vele együtt legyőzhessük ezt a nem is annyira kicsi „Kisgömböcöt”!

Aki lelkileg készen áll arra, hogy – biztonságos távolságból – legalább csak betekintsen ennek a szörnyű, gyermeki kiszolgáltatottságának a mindennapi poklába, az nézze meg A szabadság hangja című amerikai filmet, vagy kísérje megértő és támogató figyelemmel Füssy Angéla tényfeltáró újságírónknak, a Magyar Jelen munkatársának hősies küzdelmét, mellyel a magyar ugaron tenyésző pedofilrendszert igyekszik leleplezni!

Az anyaság és apaság mint a világ legszentebb kultuszának a heródesi hatalomgyakorlók szemében megjelenő „veszélye” azonban valahogyan, valahol – Istennek, a természetes ösztönöknek és a természetes szülőknek hála – mindig felüti valahol a fejét. Szovjet-Oroszország a bolsevik családellenes eszme jegyében megtiltotta a kislányoknak a babázást, ezért a kommunista nevelés nagyobb dicsőségére inkább az erőszak kultuszát akarták náluk bevezetni. Baba helyett tehát fegyvert adtak a kezükbe. És lássatok csodát: a kislányok elkezdték bepólyálni és ringatni a rájuk bízott ölőszerszámokat! 

Aztán itt az a videó, amit a minap egy Shane McAnally nevű amerikai country dalszerző adott közre. A film bemutatja a férfi és a szintén férfi „házastárs” babáját. A baba sírva kérdezi, hogy hol a mama? (Hogy honnét vette ezt a „veszélyes” szót, arra még kitérünk.) Erre a homoszexuális kapcsolatban élő férfi visszautasítja a kérdést, mert így válaszol: „Nincs mama! Nagyon sajnálom.” És hogy mennyire volt őszinte ez a sajnálat, azt a rá következő, gúnyos röhögés magyarázza. Ezen a linken nézzék meg e jelenetet azok a lélekben bátor honfitársaim, akik netán kételkednének a szívszaggató jelenet hitelében.

Ebben a kíméletlen röhögésben benne van az is, hogy a már üzletté vált családalapítás embertelen rendszerét ugyanarra a kaptafára formálják, mint amire minden tőketulajdonosi „etika” is épül: „A pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs!” Ne reklamáljon tehát se sírva, se kérdéssel az a baba, akinek biológiai anyjának méhét azért bérelte ki a két férfi vásárló, hogy a nőiséget meghaladó anyaság tekintetében is megrontott szolgáltató fogadja méhébe a ki tudja honnét származó, ki tudja milyen spermiummal megtermékenyített petesejtet (értsd: egy magzati életkorát élő gyermeket)!

De azért mi mégiscsak tiltakozzunk! Nevezzük néven a jelenséget, amit néhány évtizede még túl nyersnek érzett, ezért marketing célokra használhatatlannak is tartott Czeizel Endre „professzor úr”. A béranya megnevezés helyett ő a dajkaanya szó használatát szerette volna bevezetni. Ezzel a szépítő és hamis szerette volna szalon- és (főleg) üzletképessé tenni az általa és amerikai–magyar gyermekkereskedői által is működtetett családellenes rendszert. Csakhogy néhányan még tudjuk, mi az igazság: minden béranya vagy dajkaanya azonban egyformán az anyaság prostitúciója! Ez pedig álláspontom szerint még annál is visszataszítóbb jelenség, mint az, amikor egy altestét alkalmi közösülés során áruba bocsátó örömlány üti nyélbe az üzletet. Ebben az ősi, sajnos napjainkban is űzött foglalkozásban ugyanis „csak” egy átmeneti, harmadik személyt talán kevésbé érintő, de kétségtelenül nemtelen cselekmény zajlik. Ezzel szemben a béranyaság igénybevételekor a bűnelkövetők életre szóló, gyógyíthatatlan, lelki fájdalmat okoznak egy sorstalanná tett emberpalántának. Az ilyen kisbaba jogfosztottsága miatt áldozati szerepben, tárgyi minőségében kénytelen elfogadni azt, hogy őt előre megfontolt szándékkal fosztották meg attól a személytől, akit egy emberbarátibb világban akár édesanyaként is szólíthatott volna. 

A közelmúlt magyar közéletének porondjára is beriszálta magát egy efféle, szintén halálkultuszt terjesztő, külföldről ránk tukmált, homoszexuális „házaspár”. Közülük –  bár mindketten biológiai férfinak fogantak – az egyik az USA Budapestre akkreditált nagykövete volt, a másik pedig ennek az alaknak a „felesége”, házastársa volt. Ők ketten pedig az általuk – ki tudja milyen feltételekkel – örökbe fogadott (megvásárolt?) iker fiúcskáknak a „szülei” lehettek  úgy, hogy sohasem szültek.

A világ minden nyelvén, minden kultúrájában és minden kontinensén első szóként hangzik el a csecsemők szájából ez: „Mama!” A babákat éppen úgy nem kell erre a szóra tanítgatni, mint ahogyan arra sem, hogy hogyan kell lélegezni.  Ez a szó éppen olyan mélyen áthatja az emberi lelket, mint ahogyan az is bele van szőve, hogy sokunk számára ugyanez a szó lesz az utolsó is. Haláluk pillanatában ugyanis többen így sóhajtanak: „Mama!”

Érdemes tudni arról, hogy életünk utolsó perceiben valami rendkívüli esemény részese a haldokló ember agya. Az amigdala avagy mandulamag mandula alakú neuroncsoport, amely az agy halántéklebenyében, a limbikus rendszer részeként helyezkedik el. Bár kicsi, mégis ez a legfontosabb érzelmi központ. Az érzelmi emlékezés helyeként segít elraktározni azokat a benyomásokat, amelyekhez erős érzelmi töltet társul. Ez a végső pillanatokban tizenegyszer erőteljesebben működik, mint máskor. A hippokampusz kétségbeesetten kezd pásztázni minden valaha is bevésődött emlék között. Keresi azt a legmélyebb biztonságot, amiről az ember idegrendszere valaha is értesült. Nem számít, hogy az illető személy jó vagy rossz volt-e. Nem számít az sem, hogy jelen volt-e, vagy távol. Nem számít, hogy már negyven éve halott. Az agy nem a valóságot kutatja. A valaha leképezett, bevésődött, magzati életkora kezdetén kapott emléket eleveníti fel: az eredeti biztonságot, az első, bensőséges otthont. Azt az egyetlen helyet keresi, amely a végidőben is a feltétel nélküli biztonság menedékházaként idézhető. Ez az egyetlen hely az, amelyhez a távozóban lévő test a túlélés élményét is köti. És szinte minden ember számára örökkön-örökké ez az a kitéphetetlen horgony, ami mindig egy és mindig  ugyanaz: „Mama!”

Az anyaméhben, léted első otthonában már életed huszonkettedik hetében hallhatod a magzatvízen keresztül édesanyád hangját. Fejlődő agyadban már működik az első idegpálya, amely ezt a frekvenciát a melegséggel, a biztonsággal, a túléléssel és magával az élettel társítja. Ez a pálya aztán tovább fejlődik. Ennek során a legmélyebb barázdává, bevésődéssé válik, amely valaha is megformálta az emberi agyat. Ez a kötődést szolgáló idegpálya, az anya és a magzat közötti kommunikációnak ez a csatornája még jóval a verbális szabályok kialakulása, vagyis a beszélt nyelv előtt jön létre. Még szinte nem is emlékezel, de máris valami emlékezetre méltó dolog történik veled. Még nem is gondolkodsz, és mégis valami meggondolni való bensőségesség részesévé válasz. És ez az alapzat mindaddig működőképes marad, míg az utolsó elektromos impulzus el nem enyészik a koponyádban. (A fogantatás pillanata ennek az impulzusnak a legelső megnyilvánulása, mely elektromos fényjelenséggel jár!) Így van az, hogy bármit is okoskodnak, vagy akarnak rád erőszakolni emberek vagy rendszerek, az anyatermészet alaptörvénye változtathatatlan: rövid vagy hosszú távon minden, tőle eltérő, neki idegen vagy ellenséges szabályt vagy kényszert rendre felülír! 

A Természetnek és a belőle származó természetesnek ezt a legyőzhetetlen uralmát ismerték már az ókoriak is. A latin közmondás bölcs intése is ezt összegzi: Ha vasvillával kergeted is ki a természetet, az akkor és mégis mindig és újra visszatér. Így van ezzel a mi első és utolsó lélegzetünkkel kimondott szavunkkal is: „Mama!”

Ezzel szemben a halál és pusztítás civilizációja az emberi kultúra legősibb alapképletében szereplő anyát és apát üres formára akarja csupaszítani. Ehhez neki elég az a test, amely (nem aki!) kihordja a magzatot. Elég neki egy kar, amely (nem aki!) fölemeli, esetleg tisztába teszi a babát. (Láthatunk elég sok ilyen nevelőszülőt is.) Nekik elég egy cumisüveg, amellyel egy anyai emlő helyett megetetik a kicsit. Ennek az anyaságot bérszülővé züllesztő, szégyentelenül kizsákmányoló rendszernek csak egy bérmunkára „hajlandó” anyaméh és az ezt (nem őt!) megfizető vásárló kell. Ha ez megvan, működhet ez az embertelen gyakorlat. Ebben pedig nem a szülőség egész csodájának csorbítatlan teljessége, hanem csak annak holmi, formális árnyéka jelenhet meg, mert a forma és a formához idomuló, éthoszát vesztő anya vagy apa, mint valami bérbe vehető forma, bármikor fel- vagy lecserélhető. 

Ezért szentségsértés az, ha egy, még férfiúi minőségében is megkérdőjelezhető alak azt a bátorságot veszi magának, hogy anyának állítsa be magát. Közben pedig kineveti az igazi, vér és  gének vagy szív és lélek szerinti anya után sóvárgó, annak ölelését síró könyörgéssel hiányoló, szívbéli ringatásra, dédelgetésre vágyó kisbabát. Ennek a gonoszságnak a betetőződése az, amikor a gyerekért kifizetett összeg mindennél erősebb hatalmában bízva valaki azt vágja a baba szemébe, hogy anya pedig nincs! Egy ilyen cselekményt gyermekbántalmazásnak kellene tekinteni, az efféle elkövetőt pedig bűnözőként kellene meg- és elítélni. 

Nemzet kultúránk valaha legerősebb gyökerei a magyarság ősanyjához, a termékeny Emeséhez vezetnek, aki az  eurázsiai világvallást, a tengrizmus magyar istennőjeként testesítette meg. Ennek ősképe a világteremtő Tenger Ninnian, a Tenger főisten nője, felesége vagyis a Tenger Né(ni), eszményi alakja. Jó, ha magyar nők tudják, hogy a férj vezetéknevéhez büszkén csatlakoztatott -né ennek az ősi, férjével együtt teremtő  istennőnek, a Tengernének a legmagasabb  méltóságát, tisztét idézi! E névhasználattal asszonyaink azt fejezhetik ki, hogy például Kovácsné Kovács úr nemző-teremtő párja, istennője! 

Szent István királyunk tisztelte az ősi és a korabeli  magyarság később feledésbe merült termékenységkultuszát. Tisztelte azzal is, hogy erre a „pogány” hitre is visszatekintve országát a keresztény Boldogasszony Szűz Máriának ajánlotta fel. De ránk is nagy feladat vár. Nem engedhetjük, hogy Mária országát, a Regnum Marianumot Regnum Herodianummá – vagyis Heródes birodalmává – aljasítsák korunk betlehemi ítéletvégrehajtói, biomérnökei! Hogy más, tőlünk idegen hatalmak háborúiban zátonyra fusson és elsüllyedjen nemzetünk hajója. Újítsuk fel a szentistváni felajánlást! Fohászunkkal és cselekedeteinkkel ajánljuk magunkat és országunkat Boldogasszony Szűzanyának, Magyarország régi és mai, nagy Patrónájának! Életre fel!

Dr. Téglásy Imre

az Alfa Szövetség alapító elnöke,

az Anya-Ország Alapítvány létrehozója

12 gyermek édesapja

Kapcsolódó: