Feminista „elefánt” a fehér dekadencia porcelánboltjában

Elsősorban a feminizmus okolható a fehér nemzetek dekadenciájáért, amely az általános erkölcsromlás (degenerálódás) és a férfiak elférfiatlanodásának (devirilizáció) kontextusában a fehér népszaporulat drámai összeomlásában (denatalitás) és ennek óhatatlan, mintegy „természetes” következményeként a harmadik világbeli népességcserés gyarmatosítás nyomán egy többfajú társadalomszerkezet (diverzitás) kialakulásában, végső soron pedig a homogén fehér népek megszűnésében nyilvánul meg. Az egyenlet tehát feminizmus = dekadencia = degenerálódás + devirilizáció + denatalitás + diverzitás. Gazdag István cikke. 

Ősrégi bölcsesség, hogy az átlagos nő általában nem hajlandó gyermeket szülni, ha ugyanolyan gazdasági és társadalmi státusszal rendelkezik, mint az átlagos férfi. A nők ösztönösen csak akkor szeretnek szülni, ha olyan partnert találnak, akit valamiféle hierarchiában maguknál magasabb státuszúnak tartanak (vö. hipergámia). Mivel manapság a nyugati világban a férfiak mind a legalsó szinten kezdenek, a nőket pedig a feminista rendszer eleve magasabb szintre emelte föléjük, logikus módon a születési ráta és a családalapítás teljesen összeomlott. Mintha csak őseinknek mindenben igazuk lett volna a szociológiát illetően.

Ha egyszer rájövünk erre, nem tudjuk többé nem észrevenni, hogy a titokzatos erő, amely a fehér dekadenciához vezető liberalizmus fatális trendje mögött rejlik, és amelyet a második világháború óta minden nyugati országban látunk elhatalmasodni, az a fundamentalista feminizmus, amelynek nevében a nők az elmúlt 130 évben (a női választójog bevezetése óta) csendesen és módszeresen meghódítottak szinte minden releváns kulturális és intézményi hatalmi pozíciót, és most átalakítják a társadalmat, hogy az megfeleljen a gondolkodásmódjuknak. Más kérdés, hogy a feministák valójában a globalista fináncoligarchia eszközei, amely a nyugati országokat és végső soron az egész világot gyökértelen gazdasági zónákká akarja alakítani, tehát a feminista nyomulás lehetővé tétele tudatos döntés volt.

Az 1960-as évek kulturális forradalma óta a feminizmus és a nihilista individualizmus megnyilvánulásai hozzájárultak a nukleáris családmodell aláásásához, és a mai kritikus helyzetbe sodorták azt. Az akkori időszak újbaloldali „felszabadítói” – az első, televízióval felnőtt generáció tagjai – minden korlátozást elnyomásnak, minden egyént pedig cserélhetőnek tekintettek, és megpróbálták felszabadítani a vágyakat a „burzsoá család” szerintük „elnyomó” erkölcseitől. Ez a szexuális felszabadulás angolszász eredetű volt, és a prüdériából az ellentétes szélsőség irányába való elmozdulás motiválta. Eredetileg ez a középosztálybeli, protestáns prüdéria a szexualitást a monogám nukleáris családra korlátozta, ami kompromisszumot jelentett az egyéni vágyak és a családi érdekek között. Ez ellen lázadva a boomer nemzedék beatnikjei és hippijei átestek a ló másik oldalára, lemondtak szexuális „finnyásságukról” és csatlakoztak a libidó felszabadításának mozgalmához. A gyakorlatban ez a házastársi hűség, a heteroszexuális dominancia, a patriarchátus és minden olyan tabu eltörlését jelentette, amely ellentétes volt a „szabadszex” filozófiájával.

Ugyanakkor az amerikai stílusú fogyasztói társadalom kezdte meghódítani Nyugat-Európát, elősegítve az önkényeztető materializmust és az egyéni örömök hajszolását a családot korábban életképessé tevő összes korlátozás rovására. A tradicionális „elnyomó” családmodell veresége egyszülős családok, vétlen válások, tizenéves anyák, elhagyott gyermekek, homoszexuális házasságok, új szexuális kategóriák, egyre elszigeteltebb és frusztráltabb egyének tömeges megjelenését eredményezte. Stabil családok és a származás tudata nélkül a gyakran mostoha vagy egyszülős családban, zavaros vérkapcsolatban felnövő gyerekek elveszítik minden etnikai vagy nemzeti tudatukat, és nem értik, hogy miért kell ellenezni a fajkeveredést és a bevándorlást. Így a hagyományos, szilárd családmodell megsemmisülése közvetlenül hatással van a jelenlegi társadalmi-szexuális káoszra és Európa faji állományának közelgő megsemmisülésére. 

A patologikus fehér altruizmus és mániákus fehér faji egalitarizmus sajátossága a harmonikus hierarchikus társadalmak lerombolását célzó aktivizmus. Nem véletlen, hogy a fehér világ oly sok eszelős vallási és egzaltált szekuláris hittérítőt szolgáltatott a földgolyó legeldugottabb és legarchaikusabb népességeinek „meg- vagy felvilágosításához”. Manapság ezt a világmegváltó küldetéstudatot főleg a különböző „humanitárius” (vagyis globalista) szervezetek törzsgárdáját alkotó fehér nők képviselik. Napjainkban a világ egyensúlyára nézve legnagyobb fenyegetést a feminizmuson és antirasszizmuson szocializálódott, küldetéstudatos fehér nők jelentik. Teljesen természetes, hogy a legbefolyásolhatóbb réteg, a nők járnak a jelenlegi deviáns társadalmi irányzatok élén. A nők egy része, konkrétan a „progresszívek” úgy értelmezik a jelent, hogy az egyre degeneráltabb berendezkedésben szociálisan (státusz tekintetében és stratégiai szövetségek kialakításának céljából) hasznosabb az LGBTQ-identitás, mint a maradinak és kirekesztőnek tekintett heteroszexualitás.

Elsősorban a modernitás tipikus nyugati produktumának számító „erős és független” (empowered) nőkről van szó, akik kifejezetten azért vállalnak gyereket, hogy azt apa nélkül, az apafigura kizárásával neveljék fel, a saját képükre (de)formálva személyiségét és kényükre-kedvükre alakítva „társadalmi nemét” (genderét). Tanulmányok sora bizonyítja, hogy az egyedülálló anyaság káros hatással van a gyermek személyiségfejlődésére, mentális és fizikai állapotára. Az egyedülálló anyák aránytalanul magas bűnözési szintet, mentális-egészségügyi, kábítószerrel kapcsolatos és pedagógiai problémát okoznak, miközben az egyedülálló apáknak nincs ilyen negatív hatásuk gyermekeik életére. Beszéljenek az amerikai adatok. Az USA-ban az egyedülálló anyák fele sohasem házasodott meg, 29 százalékuk elvált, 20 százalékuk külön él a férjétől. A börtönlakók 43 százaléka egyszülős háztartásban nőtt fel, 39 százalékuk az anyjukkal, 4 százalékuk az apjukkal, vagyis az egyedülálló anyák aránytalanul több bűnözőt nevelnek, mint az egyedülálló apák. A nemi erőszakot elkövetők 60 százaléka és a fiatalkorú gyilkosok 72 százaléka apa nélkül nő fel. A hajléktalan és otthonról elszökött fiatalok 90 százaléka apa nélküli otthonból lécel le. A viselkedési zavarokat mutató gyerekek és a börtönbe került fiatalok 85 százaléka apa nélküli otthonban nő fel. Az a tény, hogy valaki egy női vezetésű háztartásban nőtt fel, viselkedési problémák statisztikai előrejelzőjének számít a családi jövedelemkülönbségek kiigazítása után is. A középiskolából kibukottak 71 százaléka apa nélküli otthonokból származik. A drogrehabilitációs-központok fiatalkorú pácienseinek 75 százaléka apa nélküli családból érkezik. Az apa nélkül nevelt lányok esetében 53 százalékkal valószínűbb, hogy tizenévesként házasodnak, 711 százalékkal valószínűbb, hogy tizenévesként szülnek, 164 százalékkal valószínűbb, hogy házasságon kívül szülnek és 92 százalékkal valószínűbb, hogy ők maguk is elválnak. Summa summarum: a társadalmi devianciákhoz vezető utat (többnyire) depressziós, figyelemhiányos, személyiségzavaros és exhibicionista egyedülálló anyák kövezik ki gyermekeik számára – a heteroszexuális férfi elleni feminista-pederaszta kampány keretében.

Mára a feminizmus utópikus egalitarizmussá alakult át, amely a nemeket egyenértékűvé és felcserélhetővé teszi. Az a dogma, hogy a férfiak és nők közötti különbségek nem biológiaiak, hanem pusztán kulturálisak, abból az anarcho-feminista viselkedés-lélektanból következik, amely a nőket potenciális férfiaknak tekinti, a nőiességet pedig társadalmi torzulásnak. A feminizmus modellje tehát a férfi, a feminista „új nő” pedig egyszerűen csak a „fénymásolata”. Azzal, hogy így próbálja elnyomni a kifejezett nőiességet, a feminizmus célja a nők elférfiasítása és a férfiak elnőiesítése a férfinő-ideál képére, amely hasonló az antirasszizmus félvér-ideáljához. Ez az uniszex ideológia az anyát rabszolgának, a hűséges feleséget pedig bolondnak tartja, és a gyakorlatban a női test biológiai funkcióit is elutasítja, olyan maszkulinitásra törekedve, amely utánozni próbálja a férfiakat társadalmi, politikai és egyéb téren is. A feminizmus nőiességellenes, anya- és családellenes, végső soron pedig reprodukcióellenes. 

„A régimódi férfi alapdarabok már egy generáció óta nem divatosak, de mégsem lépett a helyükbe semmi érdemleges alternatíva. Ma túl sok férfi minden, csak nem férfias. Azok a nők, akik az 1990-es években kezdtek randizni (igen, én is közéjük tartozom), egy új típusú férfival, a »metroszexuálisokkal« játszadoztak, de elfordultak tőlük, amikor azok elkezdték ellopni a hidratáló krémünket és a sáljainkat. Őket a még szörnyűbb hipszterek követték, kézműves sörökkel, hagyományos munkaruhákkal (olyanokkal, amilyeneket egy halász viselhetett az 1940-es években) és nevetséges szakállakkal. Most pedig itt vannak a végítéletet jelentő »spornoszexuálisok«, akiknek edzőteremben formált, tetovált testét és dús (gyakran dauerolt) fürtjeit mindig úgy mutogatják, mint a leárazott Calvin Klein modelleket.” 

A fehérek túlélését fenyegető tényezők közül az egyik legkárosabb a férfiak folyamatos és fokozatos elnőiesedése. A feminizmus mára valóságos intézményesített ginekokráciává ( olyan társadalmi vagy politikai rendszer, amelyben a hatalom és az irányítás a nők kezében van – a szerk.) változtatta a nyugati országok többségét, elsősorban az angolszász és az észak-európai államokat. Nem elég, hogy a domináns ideológia bóvlifogalmaival („fehér kiváltság”, „fehér bűnösség”, „mérgező férfiasság”, „rendszerszintű rasszizmus” stb.) pszichésen károsítják a fehér férfiakat, ráadásul a mindennapi életben is hátrányosan diszkriminálják őket a nők és a színes bőrűek mint „hátrányos helyzetű kisebbségek” javára. Elsősorban az angolszász és protestáns hagyományú országokban nemcsak az állások betöltésénél, hanem az egyetemi felvételi kvóták meghatározásánál is nemi és faji/etnikai kritériumokat érvényesítenek. Ennek eredményeként például Britanniában már a fiatal fehér férfiak a legkevésbé iskolázott társadalmi csoport. Ezek a diszgenikus kényszerintézkedések arra szolgálnak, hogy mesterségesen hozzák versenyhelyzetbe a nőket és a színes bőrűeket.

Ezzel párhuzamosan a szexizmus és az ún. mérgező férfiasság elleni keresztes hadjárat keretében igyekeznek minden eszközzel már a csírájában elfojtani a hagyományos férfias ösztönök és szerepek bármiféle megnyilvánulását. Az oktatási rendszer, Hollywood és a média erőfeszítései egyetlen közös célt szolgálnak: a jelenlegi politikai-gazdasági-társadalmi status quo konzerválását, ennek érdekében pedig minél több nőies férfi és minél több férfias nő kitenyésztését, egy „androgün & amazon” társadalomszerkezet tartósítását. A feminizmus káros következményei a politika területén is mindinkább érzékelhetők. Egyre több nő jelenti ki nyíltan, hogy többé már nincs szükségük férfiakra, egyre többen tartják közülük a gyűlölt patriarchátus relikviájának a hagyományos női szerepeket, különösen az anyaságot, egyre többen akarnak mindig újabb és újabb „jogokat” (valójában kiváltságokat) meghódítani maguknak, és egyre többen tartanak igényt a dajkaállam támogatására szükségleteik kielégítéséhez.

Nyugaton az elsöprő többségükben baloldali és liberális beállítottságú nők uralta közép- és felsőoktatásban célzatos feminista és feminin bétahímtenyésztés zajlik, mert a fizikailag és lelkileg is gyönge, általában túlsúlyos és tesztoszteronhiányos, elnőiesedett bétahímek a nőkhöz hasonlóan sokkal inkább hajlanak egy szocialisztikus, „gondviselő”, a társadalmi egyenlőtlenségeket fosztogatással és osztogatással kompenzáló államtípus támogatására, mint férfias, sportos és fitt, a fizikai erőkifejtéstől sem visszariadó, „reakciós” férfitársaik. A történelem nagy balekja a fehér bétahím, aki stréber igyekezetében, hogy megfeleljen a korszak ideológiai elvárásainak, feministábbnak mutatkozik még a feminista nőknél is, önként hajtva fejét a feminista béklyóba. A véleménydiktátor kozmopolita klikk szemében a jövő ideális embertípusa a fajilag és nemileg skizofrén, hermafrodita queer mesztic/mulatt, vagyis egy antropológiai torzszülött, és mint ilyen, a heteroszexuális fehér férfi ontológiai ellentéte, aki a felforgató frankfurti iskolás társadalommérnöki munka eredményeként mára en bloc Amerika leggyűlöltebb társadalmi csoportjává vált.

Átlagosan eltérő gondolkodásmódjuk és viselkedésük miatt a nők a modern társadalmi változások fő mozgatórugói, beleértve a „wokeness” minden aspektusát, a szexuális perverziókat, a szólásszabadság és a prostitúció korlátozását, a haszontalan „reintegrációs” politikákat, az ellenőrizetlen tömeges bevándorlást, a fehérellenes rasszizmust stb. Az eltörléskultúra egyszerűen az, amit a nők tesznek, amikor elég sokan vannak egy adott szervezetben vagy területen. Minden, ami „wokeness”, egyszerűen a demográfiai feminizáció mellékjelensége, női viselkedésminták megnyilvánulása, amelyeket olyan intézményekben alkalmaznak, ahol a nők száma a közelmúltig csekély volt. Minden, ami wokeness, a női mentalitás előtérbe kerülése a férfi mentalitás rovására: az érzelmesség az ésszerűség, a kollektíva az individuum, az összetartás a verseny helyett. Egy amerikai felmérés szerint a férfiak 71 százaléka a szólásszabadság védelmét, vagyis a vélemények ütköztetését részesíti előnyben, míg a nők 59 százaléka az összetartó társadalom megőrzését, vagyis a véleményeltérések elfojtását. 

A feminizáció nem a nők férfiakkal szembeni versenyelőnyének természetes eredménye, hanem a társadalommérnöki munka mesterséges következménye. Amint az intézmények az egyre fokozódó feminista nyomás hatására elérik a fele-fele nemi megoszlást, hajlamosak túllépni a nemek közötti egyenlőségen és a nőuralom egyre markánsabb lesz bennük. A jelek szerint van egy fordulópontjuk, amely után egyre jobban elnőiesednek. Ez nem úgy néz ki, mintha a nők felülmúlnák a férfiakat, inkább úgy tűnik, hogy elűzik a férfiakat azzal, hogy női normákat kényszerítenek a korábban férfiak uralta intézményekre, és túl nagy számban felismerhetetlenül átalakíthatják azokat oly módon, hogy már nem tudnak hatékonyan működni. Sokak szerint a wokeness véget ért, és vele együtt a DEI-nek is befellegzett, mert a hangulatváltozás végzett vele, de ha a demográfiai feminizáció eredménye, akkor addig nem fog véget érni, amíg a demográfia változatlan marad.

Manapság a fehér demokráciák kivétel nélkül feminista államformák, amelyekben a nők teljes mértékben integrálódtak a kapitalista fogyasztási gépezetbe, feleslegesen „túlképzettek”, és végül többnyire haszontalan munkákat végeznek, amelyekből elegendő pénzt keresnek ahhoz, hogy utazgassanak és hülyeségeket vásároljanak. Még csak nem is ők jelentik a legfőbb problémát, mert a férfiakkal szemben semmit sem tehetnének. A probléma teljes egészében az utóbbiaktól ered, mert nem hajlandók rávenni a nőket arra, hogy vállalják a felelősségüket anyaként. A férfiak újra és újra csak kifogásokat keresnek, hogy ne kelljen semmit sem tenniük. Ma már a homo-feminista jobboldal még károsabb, mint a degenerált baloldal. Ha a férfiak nem veszik rá a nőket a szülésre, akkor azok nem fognak szülni. A fehér országokban semmi sem készteti a nőket a legfőbb „küldetésre”, amelyre predesztináltak: az anyaságra. Nagy léptékű forradalom és radikálisan natalista politika nélkül az általános demográfiai helyzet csak tovább romlik és az évszázad végére a fehér népek a kihalás szélére sodródhatnak. Semmilyen érv nem állja meg a helyét ennek fenyegetésével szemben, amely viszont felgyorsítja a migrációs áradatot. 

Minél magasabb az életszínvonal, annál toleránsabbá és feministábbá válnak a férfiak, és annál többet fizetnek a nőknek a munkahelyeken azért, hogy indirekt módon a gyermekvállalás elutasításával „károsítsák” a társadalmat ahelyett, hogy társadalmilag „hasznosítanák” magukat a szüléssel. A társadalomban mindenhol és mindenkor az anyaságot kellene előtérbe helyezni, nem pedig a nők munkahelyi önmegvalósítását. A társadalmi nyomásnak olyan erősnek kellene lennie, hogy a harminc év feletti karrierépítés társadalmi patológiának minősüljön számukra. A feministák érve, hogy egy család megélhetéséhez két jövedelemre van szükség, annyira hamis, hogy a cáfolata annyit jelent, mint fontosságot tulajdonítani neki. Gyermekek nélkül ugyanis egy nép eltűnik. A jövedelem szintje nem számít egy nép számára, amely már a régészet tárgyát képezi. A feminizmuson való túllépéshez egy teljesen új rendszerre van szükség, amely csak egy általános válságból születhet meg. Erre egyetlen választás sem jelent megoldást. 

A Nyugat napjainkban tapasztalható feminizációja valóban példátlan. Más civilizációk megadták a nőknek a szavazati jogot, biztosították számukra a tulajdonjogot, vagy hagyták, hogy örököljék a birodalmak trónját, de az emberi történelem során még egyetlen civilizáció sem kísérletezett azzal, hogy nők irányítsák a társadalom oly sok fontos intézményét, mint manapság, a pártoktól az egyetemeken át a nagyvállalatokig. A második világháború vége óta egyre növekvő erővel a nők átalakítottak minden társadalmat, amely hatalmi pozíciókba engedte őket, egy olyan térré, amely most már aláveti magát speciális igényeiknek és gondolkodásmódjuknak. A férfias köztársaságok helyét a nőies demokráciák veszik át, a nőies demokráciák pedig utat engednek a zsarnokságnak, amint azt az Európai Unió totalitárius-feminista elfajulása is eklatánsan bizonyítja. 

Gazdag István

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.