„Utánunk a vízözön” – az örökös boomer krédója Nyugaton

A nyugati országokban prédikált mantra az, hogy kevert fajú és vegyes kultúrájú társadalmakká kell válniuk. Az „idillikus multikulturális társadalom” (mint ontológiai oximoron) eszméjét a '60-as években hozta divatba a boomer nemzedék egy olyan korszakban, amikor a neomarxista frankfurti iskola és az általa propagált kritikai elmélet kezdett egyre nagyobb teret nyerni a társadalomtudományokban Nyugaton. Ezt a retorikát azonban kizárólag a nyugati vagy fehér társadalmaknak szánják, és éppen ez a sajátos aspektusa teszi ezt az ideológiát végső soron népirtóvá.  Gazdag István írása.

Ahelyett ugyanis, hogy megpróbálná összekeverni az összes fajt, csupán a fehérbe igyekszik belekeverni a többit. Ezt egyáltalán nem tekintik problematikusnak a multikulturalizmus apostolai, mert egyrészt a fehérséget pusztán társadalmi konstrukciónak tartják, nem pedig biológiai ténynek, másrészt a „nem létező” fehér fajt kiváltképpen negatív tényezőnek ítélik a világtörténelem folyamatában. Nyugaton a kontrollált média lakájai egyre hangosabban visszhangozzák ezt a retorikát, elítélve a „halott fehér férfiak” örökségét, és szemeteskukába szánva hordozó közegét, a fehérséget. „Jó lomtalanítást” – ez az aktuális jelszavuk, miközben alig titkolt örömmel konstatálják a fehér népek születési arányszámának drasztikus hanyatlását és a fehér országok eredeti etnikai összetételének megváltozását eredményező harmadik világbeli tömeges bevándorlást. Már nemcsak a fehér múltat akarják végképp eltörölni, hanem a fehér jövőt is.

Manapság egyrészt a feminizmus dominanciája, másrészt a patriarchátus, a házasság és a hagyományos családmodell diszkreditálása, valamint a munkaerőpiac fokozatos elnőiesedése következtében a fehér nők már egyetlen országban sem képesek biztosítani a jelenlegi népességszint fenntartását. Ez a „kvázisterilitásuk” szorosan összefügg egyéni komfortigényük és patologikus fogyasztásmániájuk kielégítésével. A nyugati finánckapitalista rendszer szerkezetileg denatalista, vagyis nem kedvez a népszaporulatnak, miközben a gazdasága szerkezetileg expanzionista, vagyis a túléléséhez mindig több és több fogyasztóra van szüksége. A kapitalizmusnak ez a formája a fogyasztás állandó növekedését feltételezi, máskülönben a strukturális eladósodáson alapuló rendszer depresszióba süllyedne, veszélyeztetve a nemzetközi fináncoligarchia és a nemzeti komprádor burzsoáziák kölcsönösen előnyös anyagi érdekeit. Itt lép közbe a folyamatos bevándorlás tényezője és a felismerés a nyugati nők részéről, hogy a bevándorlás elengedhetetlenül szükséges megszokott anyagi komfortszintjük fenntartásához. Annál is inkább, mert ahogyan a harmadik világbeli bevándorlás következtében egyre növekszik a rendelkezésükre álló hímkészlet, úgy növekszik automatikusan az értékük is a szexuális piacon. 

Ebből az aspektusból tehát a bevándorlás ellenzése ipso facto a fehér férfiaknak a fehér nők visszaszerzésére irányuló akarata, amely nyilván nem nyeri el az emancipált feminista nők tetszését. A harmadik világbeli bevándorlás elutasítása tehát nem más, mint a fehér férfiak akaratnyilvánítása arra vonatkozóan, hogy továbbra is uralják az őseiktől örökölt területet, szembeszállva az arról való fizikai eltávolításukkal, amelyet a kozmopolita fináncoligarchia forszíroz saját anyagi érdekében. Logikus módon a harmadik világbeli bevándorlás elfogadtatásáért folytatott általános ideológiai, politikai, oktatási, médiatikus és propaganda-offenzíva elsősorban a fehér férfiak ellen irányul, mert genetikai és szociálantropológiai okokból ők valamivel kevésbé hajlandók megbarátkozni lecserélésük és kisemmizésük történelmi perspektívájával, mint a bármi áron való túlélésükért biológiailag-genetikailag sokkal kompromisszumkészebb nők. Nem véletlen, hogy ez utóbbiak alkotják a „refugees welcome” kampányok fanatikus és hisztérikus törzsgárdáját, ahogyan az sem, hogy különböző felmérések szerint főleg közülük kerülnek ki a szocializmus, a gondviselő állam, az egalitarizmus (vagyis a társadalmi élősködés), valamint az etnikai, nemzeti és országhatárok teljes megszüntetését eredményező világkormány támogatói.

Miközben a rendszer éppen most rogyadozik belső ellentmondásainak súlya alatt, szinte már tragikomikus az uralkodó kaszt skizofréniája a multikulturális társadalommal kapcsolatban. Egyrészt ugyanis a finánckapitalista rendszer eladósodása folyamatos demográfiai növekedést igényel, másrészt a feminista fogyasztói társadalom „gyerekhiányának” kompenzálására működtetett tömeges bevándorlás valójában mélységében destabilizálja magát a rendszert, amely immár teljesen nyilvánvalóan megreformálhatatlan. Az államapparátus, mindenekelőtt az erőszakszervezetek „privatizálása” révén az uralkodó kaszt – legalábbis egyelőre – többnyire még képes elkerülni az általa felügyelt nagy népességcsere mindennapi, személyi következményeit, amelyeket a nyugati parlamentáris demokráciák balekjainak, a fehér kisembereknek kell viselniük annak minden törvényszerű kísérőjelenségével (iszlám, bűnözés, no-go zónák, intelligenciaszint-csökkenés, társadalmi élősködés, civilizálatlanság, gettósodás, szeparatista törekvések stb.).

Ami jelenleg zajlik − egyelőre még csak − a nyugati fehér országokban, az nem pusztán természetes körülmények véletlen összejátszásának következménye. A fehérek nem arra ébredtek egy napon, hogy kimerültek a természetes erőforrásaik, hogy eltörölte őket egy vízözön, vagy hogy egy másik törzs özönlött be a területükre a semmiből. Szó sincs róla. Ami történik, az egy több évtizede tartó folyamatos nyomulás a harmadik világbeli új honfoglalók részéről, a fehér népek ellen irányuló, határainkon belüli és kívüli propaganda eredményeként. A fehérek nem vesztették el a nemzőképességüket, és nem is váltak képtelenné arra, hogy egymás között éljenek. A multikulturalizmus (vagyis a faji és kulturális sokszínűség) doktrínája tehát nem egy objektív szükségszerűségből született, hanem egy bizonyos ideológia mellékterméke. Egy olyan ideológiáé, amelynek az a célja, hogy megváltoztassa a (tágabb értelemben vett) Nyugat demográfiáját, következésképpen a kultúráját és világnézetét is, végső soron pedig felbomlassza a fehér országok fajilag többé-kevésbé még homogén társadalmi szövetét. 

Valójában a jelenlegi helyzetért a második világháború után született boomer nemzedék ’68-as téveszméken szocializálódott tagjait terheli felelősség, akik a multinacionális nagytőke, a nemzetközi fináncoligarchia és a nyugati gondviselő államok (parlamentáris szociáldemokráciák) cinkosságával feláldozták a jövőt, hogy kedvükre hódolhassanak utópista ideológiájuknak és hedonista életvitelüknek. Ez a rendszer, amely a finánckapitalizmus és a kultúrmarxizmus szörnyszülöttje, végül egy kollektivizált társadalomba torkollott, amelyben a „nemzedékek közötti szolidaritás” csak egy irányban érvényesül: a boomerek irányában. Az egész rendszer köréjük épült kulturális, politikai, szociális, gazdasági téren egyaránt. Hivatalos ideológiájuk a kultúrmarxizmus: antifasizmus, antirasszizmus, fizikai határtalanság (no border), feminizmus, LGBTQ-propaganda stb. Eszeveszett tombolásukban ezek a boomer hippik nemcsak gigaadósságokba hajszolták a nyugati államokat „szociális vívmányaik” megőrzése érdekében, hanem a hagyományos patriarchális és családi rendet is szétzúzták, egyúttal a fehér népszaporulatot is összeomlasztva a tömeges abortusz, a női munka, a liberalizált válás stb. összhatása alatt. 

A multik nyilvánvalóan nem akarják, hogy csökkenjen fogyasztó-robotoló rabszolgáik száma, mert ez a bérek növekedését, tehát a profitjuk csökkenését eredményezné. A problémát afrikai bevándorlókkal szándékoznak megoldani. Ezek az átlag 75-ös IQ-jú jövevények reményeik szerint nem csak kielégíthetetlenül mohó új fogyasztói lesznek szabványosított termékeiknek, de ráadásul soha semmilyen fenyegetést nem jelentenek a valódi hatalmi berendezkedésre nézve. A nemzetközi fináncoligarchia, amely a nyugati gondviselő államok uzsorahitelezője, semmiképpen sem akarja, hogy ezek a kamudemokráciák becsődöljenek a boomer nyugdíjak súlya alatt, magukkal rántva az egész rendszert, amelyet pedig már nem lehet megreformálni, mert strukturálisan menthetetlen, és elkerülhetetlenül végig fog menni önpusztításának folyamatán.   

Gazdag István

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódó: