Mindig az út számít, mert az végül is maga a cél

Az idei volt zsinórban a harmadik alkalom, hogy részt vettem a csíksomlyói zarándoklaton. Az előző két alkalomról a Magyar Jelen virtuális hasábjain is hosszasan írtam, sok képpel megtűzdelve. Idén ezt kihagyom – legalábbis ebben a pillanatban így érzem, amikor éppen elkezdem gépelni a gondolataimat, amelyek bennem kavarognak a hétvége kapcsán. Rengeteg élmény, megélt pillanat és érzésekkel teli momentum teszi számomra idén is emlékezetessé mindazt, ami miatt végül a csíksomlyói nyeregben találtam magam.

Csütörtök este Kolozsvár teljesen magyar volt számomra. Fiatal magyar egyetemisták, középiskolások beszélgettek jókedvűen, vidáman az italuk mellett. Tették mindezt magyarul, magyar feliratok között egy olyan helyen, amely nemrég nyitotta meg kapuit a városban, Mátyás király szülőházától alig néhány méterre. Hiába Trianon, hiába megannyi átok és rombolás, a város szíve még mindig magyar, és még mindig magyarul dobog. Ez járt a fejemben, amikor a szállásunk erkélyéről egyenesen nagy királyunk szülőházának hátsó részét nézhettem. Így forrt össze a történelem, a félezer évvel ezelőtti, valóban nagy

Magyar Királyság és a vele szemközti apró szórakozóhely, ahol még mindig magyar fiatalok beszéltek, éreztek, nevettek, szomorkodtak, gondolkodtak és reménykedtek – magyarul.

Magyarok között, magyarul, a magyar élettér keleti bástyáinak egyikében.

Szombat reggel már mindenfelől érkeztek a zarándokok. Volt, aki autóval, volt, aki lóháton, biciklivel, motorral vagy éppen gyalog. Ez a sokadalom pedig – mint az a nyeregben elhangzott – nem emberi szervezés eredménye, hanem isteni hívás volt. Idén is százezrek álltak, ültek vagy feküdtek a fűben, és bár mindegyikük a maga belső csendjében ünnepelt, mégis érezhették, hogy többé váltak annál, mint akik az induláskor voltak.

Nem a cél számít. A nyeregben elmélkedve már csak leltárt kell készíteni arról, amit az úton megélt az ember. A zarándoklat ugyanis nem a végpontról szól, ahová megérkezel, hanem az útról, amit addig megteszel. Így van ez akkor is, ha Csíksomlyóra indulsz, és akkor is, ha csak a közeli erdőben jársz, kutyával a lábad mellett.

Ahová megérkezel, ott csak leteszed azt a hatalmas táskát, amibe mindent összegyűjtöttél, mire felérsz. Fel, a valódi lelki mélységbe – százezrekkel közösen, mégis egyedül.

Magyarul gondolkodva, magyarul érezve – hiszen másképpen nem is tudnánk. Történelmi vonatkozás? Persze hogy van, de akinek csak ez számít, az nem értett meg az egészből semmit. Még a történelmi vonatkozást sem, amelyet a közösen énekelt himnuszok idéznek meg leginkább.

A nyeregből lefelé hömpölyög a tömeg. Van, aki a szállására igyekszik, más egy étterembe, vagy éppen azonnal haza. Sokan pedig, amikor leereszkednek a nyeregből – tudják vagy sem –, egy új zarándoklatra indulnak életük örök körforgásában: egy erdei úton, kutyával a lábuk mellett, kerékpáron, autóval, motoron vagy lóháton – ki-ki úgy, ahogy neki tetszik –, hogy egy év elteltével ismét ott álljanak az oltár körül, Isten hívó szavára.

Lipták Tamás

Kapcsolódó: