„Az emberek hamar felejtenek. Pedig ami velünk a proletárdiktatúra alatt történt, nem könnyű elfelejteni” – írta dr. Váry Albert A vörös uralom áldozatai Magyarországon című könyv előszavában. Azokra a bűnökre, amelyeket 1919-ben, majd negyedszázaddal később követtek el, nincs és nem is lehet felmentést találni. Soha nem lehet feledni azokat az évtizedeket, amelyek nemzedékeket nyomorított meg. Nagyszüleink, dédszüleink és ükszüleink a saját szemükkel láthatták Szamuely Tibor halálvonatát, a málenkij robotra hurcoltak sorát, vagy az ÁVH fekete autóit. Erkölcsi kötelesség tehát az emlékezés mellett az emlékeztetés, és a számvetés a kommunista rendszerek bűneivel. Csarnai Márk történész írása.
Az első kísérlet
Károlyi Mihály nélkül 1919-ben nem lehetett volna kommunista uralom Magyarországon. A kommünhöz vezető utat az őszirózsás felfordulás nyitotta meg. Az 1918-as forradalom szereplői és a Tanácsköztársaság ideológusainak, funkcionáriusainak keltetője, a Galilei Kör szálai összeértek. Károlyi miniszterének, Jászi Oszkárnak, a radikális baloldali Martinovics-páholy vezetőjének szerepe volt a Kör létrehozásában és működésében is. A szellemi támogatás Jászi szociológiai folyóiratától, az anyagi pedig a szabadkőműves Martinovics-páholytól érkezett. Ennek a körnek volt a tagja Korvin Ottó is, a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályának vezetője, akinek az utasítására a Budapesti Forradalmi Törvényszék számos embert ítélt halálra.
Találóan jegyezte meg Váry, hogy „Aki a rendet fölborítja, számolni tartozik azzal, hogy a megindult áradatot föltartóztatni nem bírja.”
A nehéz idők azonban erős embereket formáltak. A ludovikás tisztek és tisztjelöltek, a dunapataji népfelkelők, a dunántúli vasutasok és a budapesti munkások egy emberként mozdultak meg a kommünnel szemben. Mozgalmuk pedig – ha le is verték – előrevetítette a kommunista rendszer bukását.
Azok, akik 1919-ben a vérgőzös 133 napot átszenvedték, jogosnak ítélték a Tanácsköztársaság bukása utáni rendteremtést és felelősségre vonást. A Tanácsköztársaság alig 5 hónapja alatt közel négyszer annyi embert gyilkoltak meg Szamuely Tibor és Cserny József terrorlegényei, mint Haynau 1849-1850 között. A Trianon által megcsonkított Magyarország később 590 mártír nevét írta fel az emléktábláira.
1919-ben a kommunizmus végérvényesen kompromittálta magát, ezért az újbóli kommunista hatalom kiépülésére Magyarország 1945-ös szovjet megszállása nélkül nem kerülhetett volna sor. Hogy egy negyedszázadon át nem tudott számottevő kommunista szervezkedés kibontakozni, amely az állam és a társadalom erőszakos felforgatására törekedett, abban jelentős szerepe volt a Magyar Királyi Csendőrségnek, amelynek állománya őrködött az ország nyugalma felett.
A szovjet megszállás és következményei
A Vörös Hadsereg bejövetelét a magyar lakossággal szemben elkövetett atrocitások sora jellemezte. Kápolnapuszta felnőtt férfi lakosságát 1945. március 16-án a 2. ukrán front felderítő zászlóalja kivégezte. Három hónappal korábban az ejtőernyővel ledobott szovjet partizánok az éjszaka közepén rontottak rá Mindszentpusztára és elvitték a helyiek jószágait. A vörös megszállást 800 ezer magyar szenvedte meg, akiket a Szovjetunió lágereibe hurcoltak.
A szovjet megszállástól való félelem nem volt indokolatlan. A keleti arcvonalat megjárt honvédek testközelből tapasztalták meg azt a nyomort, nélkülözést és éhezést, amely a szovjet rendszert jellemezte. A megszállás borzalmairól szóló hírek már 1944-ben eljutottak a keleti országrészből. Ekkorra már ismertté váltak Ilja Grigorjevics Ehrenburg szovjet propagandista hírhedt szónoklata, amelyet a magyar és a német nők is megtapasztaltak: „Öljetek! Öljetek! Erővel törjétek meg a germán nők faji gőgjét, tekintsétek őket a hadizsákmányotoknak!”
Mindezek okán a Magyar Királyi Honvédség jelentős része nem akarta követni a fia halála után megrendült Horthy Miklós 1944. október 15-ei proklamációját és a harc folytatása mellett döntött. Nem a német érdekek kiszolgálásáért, hanem az ország megvédéséért. Magyarország ezt a világot akarta távol tartani a határaitól a második világháborúban.
A háború után külső nyomásra, kommunista irányítás alatt felálltak a képzetlen apparátussal működő népbíróságok, amelyek koncepciós perek keretében hoztak halálos ítéleteket.
A Moszkvából irányított Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) elvárásainak megfelelően koalíciós kormányt kellett alakítani, amelyben a kommunisták szerezték meg a kulcspozíciókat. Ezzel a jogi eszközöktől a nyílt fizikai terrorig rengeteg módszer állt rendelkezésükre ahhoz, hogy ellenfeleiket megbénítsák. A kizárólagos hatalmat azonban még a SZEB mandátumának lejárta előtt kellett biztosítani, amelyet egy demokratikusnak álcázott választási csalás (kékcédulás választás) keretében bonyolítottak le 1947-ben. A választást megelőzően 600 ezer magyart fosztottak meg a szavazati jogától. A választási visszaélést Rajk László belügyminiszter szervezte meg, aki a Cserkészszövetséggel együtt az összes keresztény ifjúsági szervezetet feloszlatta, amelyek évtizedeken át rengeteget tettek a magyar ifjúság erkölcsi neveléséért.
Az ezeréves történelmi fejlődéssel kialakult magyar államrendet felborították, Rákosi Mátyás sztálinista típusú rendszerét pedig az egyházüldözés, a magántulajdon felszámolása, kitelepítések és internálások, terror, koncepciós perek, padlássöprés, az ország gazdasági tönkretétele és általános szegénység jellemezte.
A koncepciós pereket a párt terrorszervezete, az ÁVH végezte. Ők intézték az 1950-ben kezdődő kitelepítéseket és ellátták az internálótáborok őrzését is. Jelmondatuk mindent elárult: „Ne csak őrizd, gyűlöld is.” Az ÁVH hírhedt volt kegyetlenségéről és különösen durva módszereiről. A kihallgatások során a legembertelenebb fizikai és lelki kényszert alkalmazták a letartóztatottakkal szemben. A lelki kínzások egyik példája a hozzátartozók megölésével való fenyegetés volt. A Hortobágyra, a Nagykunságba és a Hajdúságba – bírói ítélet nélkül – kitelepítettek otthonaiba kommunista családok költöztek. Ez az időszak a „csengőfrász” fogalmaként került be a köztudatba.
1956. június 4-én legálissá tették az abortuszt, amelynek következtében 6 millió magzatot öltek meg.
A sztálinista rendszert végül 1956 ősze elsöpörte. Mivel azonban a magyarság legjobbjait 1945 után kivégezték, sokan pedig száműzetésbe kényszerültek, így nem volt egy olyan antikommunista vezetőréteg, amely egységbe kovácsolhatta volna a nemzetet. Az 1956 novemberében begördülő szovjet páncélosok végül komoly veszteségek árán fojtották vérbe a szabadságharcot.
A baloldal – hogy saját magát legitimálja – 1956-ot reformkommunista kísérletként határozza meg. 1956 azonban antikommunista felkelés és szabadságharc volt.
„A rendszert az egész magyar nép söpörte el. (…) A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel a népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.”
(Mindszenty József)
1956 őszén több egykori csendőr is (Dombrádi József főtörzsőrmester, Pálházi Ferenc főhadnagy, vitéz Jeney József zászlós, Rédai Bertalan törzsőrmester, vitéz Szendi József őrmester és Varga István főtörzsőrmester) azzal a politikai erővel vette fel a küzdelmet, amelytől 1945 előtt megóvni igyekezett az országot.
Kádár, a „jó színész” – A gulyáskommunizmus hamis valósága
A szovjet szuronyokra épülő Kádár-rendszer véres megtorlással kezdődött. 1957 és 1961 között 229 főt végeztek ki.
Az 1963-ban kihirdetett, általánosnak nevezett amnesztia valójában egyáltalán nem vonatkozott mindenkire. Az ’56-os politikai foglyok jelentős része csupán az ’70-es években hagyhatta el a börtönt. Akiket kiengedtek, azokat ellehetetlenítették és 1989-ig megfigyelték. Kádár János „közkegyelme” nem a rendszer humanizmusáról szólt, csupán álságos gesztus volt azért, hogy az ENSZ levegye napirendjéről a magyar kérdést. Kádár és köre a ’60-as évektől az úgynevezett gulyáskommunizmussal egy humánus álcát öltött magára, amely során a felvett nemzetközi hitelekkel évtizedekre eladósították az országot. Mindeközben az 1961-62-es év az – ötvenes éveket idéző – egyházi perek „reneszánsza” volt. Az életre hívott Munkásőrséggel az egész magyar társadalomra fegyvert fogtak, mert a szovjet vezetés által hatalomba ültetett bábkormány rettegett egy újabb felkeléstől. A „legvidámabb barakk” látszata mögött a gazdasági nehézségek lassan felszínre törtek, a korrupció virágzott, Trianon kérdéskörét teljes tabu övezte, a határon túli magyarság ügyét pedig a szomszédos államok belügyének tekintették. A kor diplomáciájának szégyenfoltja 1988. augusztus 28-a volt. Az erdélyi falurombolást követő aradi találkozón Ceaușescu az asztal alá „pofozta” Grósz Károlyt, aki ezt követően csökönyösen tagadta a falurombolását tényét.
Az MSZMP egypártrendszere ugyan 1989-ben megszűnt, azonban a rendszerváltás nem volt más, mint hatalomátmentés. Az ’56-os sortüzek felelőseit sosem számoltatták el. Mátsik György esetében szintén elmaradt a felelősségre vonás, aki ügyészként bizonyítottan 27 fogvatartottra kért halálos ítéletet 1956 után.
A magát átmentő társaságnak nem volt nehéz dolga: minden eszköz a kezükben volt. A rendszerváltó pártok tele voltak reformkommunistákkal, parancsokat teljesítő és zsarolható ügynökökkel. Az egykori kommunista vezetők a spontán privatizációból befolyt vagyonból gondtalanul élhettek az új rendszerben.
Az utódok ma is jelen vannak a közéletben, akik a kultúrmarxizmus jegyében igyekeznek legitimálni az abortuszhoz való jogot, a bevándorlást, az LMBTQP-ideológia kiterjesztését és a család intézményének elvetését pont úgy, ahogyan ezt szellemi elődeik is vallották:
„A szent család titka a földi család, s hogy előbbit eltüntessük, utóbbit kell elméletben és gyakorlatban megsemmisíteni.” (Karl Marx)
„A család immár nem szükségszerű: nincs rá szüksége sem az államnak, mivel elvonja a nőket a társadalmilag hasznos munkától, sem a családtagoknak, mivel a gyereknevelés funkcióját az állam veszi át.” (Alekszandra Mihajlovna Kollontaj bolsevik forradalmár, a marxista feminizmus képviselője)
„A gyermek nem a szülőké, hanem a társadalom tulajdona, amelybe született.” (Nyikolaj Ivanovics Buharin bolsevik forradalmár, szovjet politikus)
„A családot a kommunista párttal kell helyettesíteni.” (A. G. Gojhberg, a szovjet családjogi kódex megalkotója)
„Míg le nem romboljuk a családot a család mítoszával együtt, a nők elnyomatása fennmarad. (…) El kellene tiltani, hogy a nőnek egyedüli hivatása, szakmája lehessen a házasság.” (Simone de Beauvoir feminista filozófus)
Neomarxista gondolatok: „Védd az abortuszhoz való jogot osztályharccal” „Nincs pride osztályharc nélkül!”
Három évtizeddel a „rendszerváltás” után a kommunisták bűnei még mindig enyhe megítélés alá esnek. A szélsőbaloldal ma szabadon legitimálhatja és tagadhatja a kommunizmus bűneit, vagy komolyabb közfelháborodás nélkül használhat tiltott önkényuralmi jelképeket, miközben mind a mai napig közterületek viselnek kommunista neveket.
Csarnai Márk
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
