Egyelőre beláthatatlan politikai és anyagi következményei lehetnek annak a pernek, amelyben az amerikai legfelső bíróság arról dönthet a következő hónapokban: perelhetik-e az Egyesült Államokban a magyar államot nem Magyarországon élő holokauszttúlélők az őket több mint 75 éve ért sérelmek és károk miatt? Richard Weisberg, a túlélők egy csoportjának egyik ügyvédje – aki Franciaországot több tíz millió dolláros kártérítésre szorította rá – a Magyar Nemzetnek azt mondta: a megoldás a magyar állammal is a peren kívüli megegyezés lenne. A periratokban egyelőre csillagászati összegek jelentek meg potenciális kárigényként – írja a Magyar Nemzet.
„Ez alapvetően csődbe vihet egy külföldi országot”
– állította Elena Kagan főbírónő az amerikai szövetségi legfelső bíróság decemberi meghallgatásán, amelyen a Magyar Köztársaság (sic!) kontra Simon és társai ügyet tárgyalták – írta meg a lap a periratok alapján.
Amerikában élő zsidók 2010 februárjában Chicagoban adtak be egy keresetet a MÁV ellen, amiért az a (történelemoktatás jelenlegi álláspontja szerint) megszállt Magyarországon 1944-ben „szerepet játszott a vidéki zsidóság deportálásában”. Az államvasutak után magyarországi bankoktól is követeltek vagyoni kártérítést, Chicago mellett Washingtonban is per lett. 11 év pereskedések, fellebbezések és ellentmondásos ítéletek után még mindig ott tartunk, hogy az amerikai bíróságok arra keresik a választ:
Perelhetők-e egyáltalán ezek a kárigények az Egyesült Államokban?
Hatalmas pénzeket követelnek
A periratokban visszatérően szerepel, hogy 2011-es árfolyamon a követelések a magyar gazdaság éves teljesítményének negyven százalékára rúghatnak. Vagyis – elméletileg – öt hónapon át egész Magyarország a holokauszttúlélők kárigényének teljesítésén dolgozhatna.
Peren kívül is elfogadnák a pénzt
Richard Weisberg, a New York-i Yeshiva Egyetem jogászprofesszora, a panaszosok egyik ügyvédje szerint azért van szükség Amerikában perelni, mivel
az Európában beadott keresetek nem voltak eredményesek, és a tapasztalataik szerint az európai bíróságok sem szívesen fogadnak be ilyen ügyeket.
Hozzátette:
1995 óta régi hagyománya vannak annak, hogy európai országokkal szembeni kereseteket amerikai bíróságokon adtak be holokauszttúlélők.
Weisberg abban reménykedik, hogy Magyarország Franciaországhoz hasonlóan peren kívül kifizeti ügyfeleit.
Franciaországban hatvanmillió dolláros alapot hozott létre a „holokausztot elszenvedetteknek” az állami vasúttársaság, az SNCF a deportálásokban játszott szerepe miatt, hogy mentesüljön a további amerikai pereskedéstől.
A francia bankok – szintén peren kívül – egy ötvenmillió dolláros alapra bólintottak rá. Az egyezményt Washingtonban írták alá, az egyik aláíró a károsultak nevében Richard Weisberg volt.
Németország nyert
Remélhetőleg a magyar állam francia mintára nem emeli magasba a fehér zászlót és adja át magyar adófizetők milliárdjait, főleg, miután egy hasonló ügyben a legfelsőbb bíróság Németországnak adott igazat.
A legfelsőbb bíróság kilenc tagja egyhangúlag úgy foglalt állást határozatában, hogy a nemzeti szuverenitás elve alapján az amerikai igazságszolgáltatás nem avatkozhat be Berlin és egykori németországi műkereskedők 250 millió dollárnyi (74 milliárd forint) kárpótlást követelő leszármazottainak vitájába – írta meg az MTI.
„Minket is meglepne, sőt akár ellenlépésekre késztethetne bennünket, ha egy német törvényszék dollármilliókat ítélne meg amerikaiaknak olyan emberijog-sértésekért, amelyeket az Egyesült Államok kormánya követett el évekkel korábban”
– vallották a bírák, akik szerint semmi ok azt feltételezni, hogy Németország másként reagálna, ha amerikai bíróságok állást foglalnának ebben az ügyben. Az állásfoglalás nyomán a felperesek legfeljebb azt tehetik, hogy újra alacsonyabb fokú bírósághoz fordulnak, és új érveket terjesztenek elő követeléseik alátámasztására. Az egykori zsidó műkereskedeők leszármazottai 2015-ben nyújtottak be bírósági keresetet az Egyesült Államokban, miután az úgynevezett Welfenschatz-kincsek – más néven Guelf-kincsek – tulajdonjogáért a német állammal folytatott hosszas vitájuk nem vezetett eredményre.
A leszármazottak indoklása szerint felmenőiknek „nem volt más választásuk, mint értéken alul eladni a keresztény műkincseket a náci kormánynak”. Azt kérték egy washingtoni bíróságtól, hogy a gyűjteményt 1935-ben birtokló csoport két leszármazottját nyilvánítsa a műkincsek jogos tulajdonosának. A keresetben a brit Alan Philippet és az amerikai Gerald Stiebelt nevezték meg felperesként.
„Minden olyan 1935-ben bonyolított ügylet, amelyben az eladók oldalán zsidók, a vásárlók oldalán pedig a náci állam állt, érvénytelen üzletkötésnek minősül”
– fogalmazott annak idején Nicholas O’Donnell ügyvéd. A berlini múzeumokat felügyelő alapítvány szerint azonban a műkereskedőket nem kényszerítették a kincsek eladására. Az intézmény egyebek között azzal érvelt, hogy a gyűjtemény nem is Németországban, hanem Amszterdamban volt az eladás idején. A német kormány által létrehozott illetékes bizottság 2014-ben arra jutott, hogy a kincseknek Németországban kell maradniuk. Állásfoglalásában akkor úgy fogalmazott: hosszasan vizsgálva az eladás folyamatát, arra a következtetésre jutott, hogy az nem üldöztetésből eredő kényszerített eladás volt, és az eladási ár a pillanatnyi piaci helyzetet tükrözte.
A leszármazottak egyik unokája, Jed Leiber ugyanakkor arra mutatott rá, hogy
„1935-ben egy zsidó kereskedő számára egyszerűen lehetetlen volt tisztességes üzletet kötni a világtörténelem talán legnagyobb tolvajával”, Göringgel.
Fotó: Budapest.hu
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
