A kultúra mint a legélesebb kés a fiókban

Tükörcserepek a politika és a kultúra összefüggésének vonatkozásaiban.

Jelen írás a fent említett két fogalom gyakorlatban megvalósuló egymásra hatásait vizsgálja, de mivel kultúra annyira szerteágazó és sokrétű, ebből csak az oktatás és művészeti területek néhány történelmi aspektusát érintheti.

Ha nagyon frappánsan akarnánk fogalmazni, akkor a politika a lehetőségek tudománya a közélet területén. Művelői – a politikusok – hivatásszerűen foglalkoznak a közélet kérdéseivel, miközben nyilvánvalóan a mögöttük álló erők – leegyszerűsítve pártjuk – és saját elképzeléseit, törekvéseit, céljait szeretnék keresztülvinni a társadalom lehető legszélesebb köreiben. Ehhez pedig talán a legkézenfekvőbb út a kultúra feletti uralom megszerzése, a kulturális élet és az abból születő művek tartalmának, üzeneteinek, lehetőség szerinti mind teljesebb befolyásolása.

Önálló, rá jellemző kultúrát teremhet magának egy kisebb-nagyobb embercsoport, nép, amibe beletartozik minden szokásuk, hagyományuk, illetve az általuk létrehozott társadalom szellemi élete. Minden nemzet az idők folyamán saját kultúrát hoz, hozott létre, érthető tehát, hogy ezt a szellemi „terméket” nem csak sajátjának érzi, de igyekszik védelmezni is. Ezért alakulnak ki komoly összeütközések az eltérő kultúrák találkozásánál, hiszen a saját szemszögéből jogosan és ésszerűen mindenki – ezt tekintve a legfőbb értéknek, a legfontosabb kincsének – a saját népének kultúráját igyekszik óvni és megtartani. Még ha ez sokszor nem is tudatos, azért cselekszik így, mert hogyha elveszítené a saját kultúráját, az tulajdonképpen társadalmának visszafejlődését és végső soron pusztulását is eredményezné.

De nem csak a népek, hanem különböző szellemi irányzatok, politikai célkitűzések is igyekeznek előnyhöz jutni a kulturális és a szellemi élet területén. Az elmúlt száz év magyar történelmének belpolitikai életéből vett néhány példával mutatjuk meg, ki mit tett és milyen sikerrel ezen a téren.

Száz éve az első világháború lezárását követően Trianonban a magyar államot megfosztották területének kétharmadától, magyar lakosságának pedig milliói szorultak a határon túlra. Geopolitikailag olyan nemzetállamok vettek minket körül, akiknek közös érdekük volt, hogy Magyarország sem gazdaságilag, sem katonailag ne lehessen jelentős tényező. A Horthy korszakban felismerték, hogy egyetlen kitörési pontunk a szellemi élet területén lehetséges. A Kebelsberg Kuno nevéhez fűződő iskolareform által hatalmasat fejlődött az oktatás színvonala, a könyvkiadásban támogatást kapott a Magyart a magyarnak kezdeményezés, igyekeztek magyar zeneszerzők műveit és magyar népdalokat játszani a rádiókban.

Mindezek következményeként szellemi életünk jelentően javult, tudósokat, művészeket, Nobel-díjasokat adtunk a világnak, de még az átlagember magyarságtudata, önértékelése is jelentősen javult. Azonban ezt a fejlődést megakasztotta, hogy a II. világháborút vesztesként fejeztük be, amit építettünk porba omlott.
Rövid, pár nyugalmasnak tűnő év után 1947-től totálisan kiépült Magyarországon a sztálini típusú szovjet diktatúra, amit nálunk Rákosi Mátyás neve fémjelzett. Bár a haladást, megújhodást hirdették a kultúra területén is, az új kezdeményezéseket árgus szemekkel figyelő, minden – a kommunista párt nézeteitől fikarcnyit is – eltérő véleményt üldöző rendszer jött létre. Az egyedül preferált irányzat, a szocialista realizmus uralkodott sematikus ábrázolásával, minden alapot nélkülöző hurrá optimizmusával, egy kaptafára készült irodalmi vagy képzőművészeti alkotásaival. Ez a korszak nem csak történelmünk, de magyarságként kulturális életünk mélypontja is.

Változást az 1956-os forradalmunk hozott, ami bár elbukott, de ezután némi könnyebbség nem csak a politikai, de a kulturális életben is jelentkezett. Ennek következménye, hogy a 60-as 70-es évektől a kulturális élet pápája, a párt második embere Aczél György felállította a készült művek szubjektív hármas besorolását, a három T-t. A Támogatottba tartoztak azok, melyeket a szocialista politika üdvözítőnek tartott és ezért támogatott, a Tiltottba pedig azok, melyek rá nézve veszélyeseknek látszottak, s ezért tűzzel-vassal tiltani igyekeztek. A legérdekesebb a Tűrt kategória volt, amit ugyan egyáltalán nem néztek jó szemmel, mégis valahogy elviselték, némi engedményt adva egyrészt az alkotóknak, másrészt a közönségüknek. Ez a lazítási folyamat egyre erősebbé vált, s így egyre nagyobb mértékben nőtt – mivel mindinkább recsegni-ropogni látszott a szocialista Magyarország, mint a „legvidámabb barakk” épülete is – a párt által tűrt művek és művészek száma.

Végül 1989-ben végleg összedőlt nálunk a szocialista rendszer, és sokan azt gondolták a kultúra területén is mindenki fellélegezhet. Azonban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna, s ennek két oka is volt. Egyrészt a reformokkal teletűzdelt rendszerváltásban rengetegen átmentették magukat olyanok, akik az előző rendszernek nem csak kedvezményezettjei, de hatalommal rendelkező haszonélvezői voltak. Ők semmiképpen nem akartak gyökeres fordulatot, sokkal inkább köpönyeget váltva – de azért hűek maradva a régi eszmeiségükhöz – megtartva befolyásukat átálltak a reformerek oldalára. Nekik köszönhetően nem igazán történt rendszerváltás a kultúra területén sem, a forradalmi helyett a reformos – csak lassan, óvatosan azzal a változtatással – elv uralkodott. S azt is fontos itt megjegyezni, hogy nem sokkal később, az SZDSZ, mint liberális párt ragadta magához a hatalmat az oktatásügy területén, megakadályozva azt, hogy az ifjúság hazafias szellemű, önbizalmat erősítő, reális önértékelést adó nevelésben részesüljön. De ők voltak azok is, akik nem engedték a régi „szakembereket” elmozdítani, mondván nélkülük összeomlana a kulturális élet. Ennek a nemzetrontó nevelésnek volt például a „gyümölcse” hogy a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazás idején – amit a Magyarok világszövetsége kezdeményezett – több mint egy millióan az ellen szavaztak, hogy a határon túl élő véreink is magyar állampolgárságot kaphassanak.

A másik sajnálatos dolog az volt, hogy nem csak megnyíltak a határok, s mindenki szabadon utazhatott ki az országból Európa felé, de nyugatról is – főleg az USA-ból – ömlött be hozzánk az az elképesztő méretű „kultúrszemét” ami semmilyen értéket nem hordozott, viszont a forgalmazói remek üzleti lehetőségeket láttak egy diktatúrából szabadult nép befogadóképességének, szellemi éhségének a kihasználásában.

A Fidesz immár 12 éve van hatalmon és újabb négy évre kapott felhatalmazást a választóktól. Üdvös lenne, ha sokkal gyorsabb ütemben és sokkal nagyobb mértékben érvényesítené a jobboldali, nemzeti gondolkodás akaratát – már ha tényleg az a Fidesz, aminek deklarálja magát – a kulturális élet területén is. Máig – ez alól talán a közmédia a kivétel – nyújtott teljesítménye meglehetősen visszafogottnak nevezhető, ellentétben mondjuk a gazdasági élet minden részterületén látható térhódításával.

Kultúrpolitikájuk „eredménye” hogy még mindig léteznek azok a balos fészkek, amik csak az állami támogatásoknak köszönhetően élhetnek tovább, illetve hogy még hatalmi pozícióban vannak olyanok, akiknek már rég nem kellene abban lenniük. Csak két filmes példát említve, hol lenne már időszerű a tisztogatás. A Hunyadiról szóló film – ami végül szerencsére el sem készült – forgatókönyvében megjelenő „lovári tüzérek” és „héber pattantyúsok” általános közröhej tárgyát képezték, még fideszes körökben is. Vajon kiknek lenne az érdeke ilyen módon átírni a történelmünket? A másik példa esetén, az üdvözlendő lenne, hogy végre született egy film a 2006-os eseményekről – Elk*rtuk címmel – az viszont szomorú, hogy a valósághoz vajmi kevés köze van, sőt olyan történéseket, szereplőket hagytak ki szándékosan a cselekményből, amik nélkül hiteltelenné válik az egész film. Finoman szólva is van mit tennie a kormányzópártnak, hogy jobban figyeljen kinek és mire ad támogatást.

Már csak azért is, mert egyben azonban minden fideszes biztos lehet. Ha visszatérne a baloldali liberális vonal, ők egy másodpercig sem haboznának, s kemény kézzel vennék vissza, szüntetnék meg azt a kevéske jobboldaliságot is, ami napjainkban a kultúrában tapasztalható. Ha viszont egy valóban eszmeiségében radikális jobboldal kerül majd egyszer hatalomra, akkor annak – hogy meg is tartsa a hatalmát – elengedhetetlen a kulturális élet területén is végrehajtania a gyökeres változtatásokat.
Cuius regio, eius religio – akié a föld, azé a vallás, s ez a mondás jól vonatkozott a középkori körülményekre. Ma viszont már modern korban élünk, ezért azt kell mondanunk: Akié a kultúra, azé a hatalom! Aki pedig ezt nem látja a jobboldalon, az nem csak a nehezen megszerzett hatalmat, de a magyarság évezredes kultúráját is kockáztatja. Ezért van szükségünk arra, hogy mindig a kezünk ügyében legyen a legélesebb késünk a fiókból, azt sem feledve, hogy egy késsel nem csak védekezni, de adott esetben akár támadni is lehetne.

TTZ