Egy ország ismerte meg Suhajda Szilárd nevét az elmúlt napokban, ahogy azt is láthatjuk a közösségi médiában, hogyan váltak egycsapásra expedíciós hegymászó-szakértőkké a kommentelők. A Mount Everest a világ egyik legzordabb helye, hatalmas felkészültséget, akaraterőt és alázatot igényel a meghódítása – de eddig hány áldozatot szedett a világ legmagasabb pontja? Milyen veszélyekre lehet és kell felkészülni és egyáltalán mi az a magashegyi agyödéma?
A Mount Everest a Himalája hegység része, Nepál és Kína határán fekszik. A csúcson mindkét ország osztozik, de a legismertebb csúcsútvonal a nepáli oldalon található. A túrázók általában Nepál fővárosából, Katmanduból repülnek a kis hegyi városba, Luklába, amely a világ legveszélyesebb reptere címmel rendelkezik. A kifutópálya rövid, a látási viszonyok rosszak, a szél erős, a magasság pedig nagy. A legtöbb kifutópálya körülbelül 3.000 méter hosszú, míg Luklában mindössze 527 méter.
A Mount Everest egyike annak a 14 hegynek, amelyik 8000 méter fölött van a tengerszint felett – ezeket nevezik „nyolcezreseknek”. A hegymászás ezen a szinten hihetetlenül megterhelő a szervezetnek – különösen a szívnek és a tüdőnek. A hegymászóknak csúcsformában kell lenniük fizikailag és mentálisan is ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljanak eljutni az alaptáborba.
A 8.848,86 méteres tengerszint feletti magasságával az Everest messze a világ legmagasabb hegye, tehát a csúcsra való feljutás hírértékű teljesítmény.
George Mallory volt az egyik első ember, aki megkísérelte a mászást, és meglehetősen tömören válaszolt az őt kérdezőknek arra, miért akarja megmászni az Everestet:
„Mert ott van” – válaszolta Mallory.
George Mallory holttestét 75 évvel később találták meg a hegyen. Mallory-n kívül legalább 310 ember halt meg a Mount Everesten, és ez a szám évről évre lassan emelkedik.
A hegy első csúcsra jutása 1953-ban történt, azóta minden évben négy-öt ember halt meg ott. A valóságban azonban nem sokan próbálták megmászni a hegyet egészen az 1990-es évekig, amikor kereskedelmi túrákat kezdtek kínálni.
A leghalálosabb nap 2015. április 25-én volt. Egy 7,8-as erősségű földrengés 19 ember halálát okozta az alaptáborban. Egy másik tragikus nap 2014. április 14-e volt, amikor egy lavina 16 nepáli hegymászó vezetőt sodort el. A két pusztító nap beírta magát a történelembe.
A Mount Everest megmászásának halálozási aránya az elmúlt 30 évben körülbelül 1 százalék volt. A halálesetek aránya a sikeres próbálkozásokhoz képest körülbelül 4 százalék, összességében tehát kicsi az esélye annak, hogy a hegy megmászása közben meghaljon a túrázó,
ez azonban csak akkor igaz, ha megfelelően felkészült és profi vezetővel mászik. Arról nem is beszélve, hogy ha a dolgok rosszul mennek, akkor nagyon rosszul mennek. Tévedés lenne azt a következtetést levonni, hogy az Everest megmászása sétagalopp az alacsony halálozási arány miatt.
A hegymászó közösség úgy véli, hogy a Mount Everesten körülbelül 200 holttest van – egyesek a népszerű útvonalak mentén, mások örökre eltűntek. A holttestek megtalálása és kiszabadítása ilyen magasságban rendkívül kockázatos és költséges. Amint a hegy legmagasabb szakaszára érünk, amelyet halálzónának is neveznek, a holttestek gyorsan belefagynak a hegybe. A feladat túlságosan megterhelő, és a jó időjárási körülmények csak bizonyos ideig tartanak.
Korábban az volt az általános vélekedés, hogy több baleset történik az ereszkedés, mint a feljutás során. Egy 2006-os tanulmány szerint ez azért lehet, mert a hegymászók már kimerültek és az örömmámor miatt hajlamosabbak lehetnek kevésbé koncentrálni. Az akkori adatok azt igazolták, hogy a halálesetek több mint fele az ereszkedés során történt. Az elmúlt években viszont ez megfordult: a halálos balesetek többségéért most már a feljutás a felelős.
A Mount Everest csúcsára való feljutás körülbelül hat hétig tart, mivel az embereknek hozzá kell szokniuk a nagy magassághoz. Ez elég hosszú idő ahhoz, hogy balesetek történjenek. A csúcsról az alaptáborba való leereszkedés viszont csak néhány napot vesz igénybe. De mindegy, hogy felfelé vagy lefelé megyünk, rendkívüli óvatosságra van szükség.
Mik a legnagyobb veszélyek?
A Mount Everesten a leggyakoribb halálokok az akut hegyibetegség, az esések, a lavinák, a kimerültség, a hasadékok és a hipotermia. 8000 méter felett sok minden elromolhat.
A heveny hegyi betegség és a kimerültség vélhetően a vezető halálokok. A nagy magasság szívmegálláshoz és agyvérzéshez vezethet, a kisebb sérülések pedig halálos ítéletté válhatnak. Ráadásul, ha a hegymászók nem érzik jól magukat vagy rendkívül fáradtak, nagyobb valószínűséggel fordulnak elő hibák. A hegyi agyödémát – amelynek jeleit Suhajda Szilárdon is látták – a magaslati levegő alacsony oxigénszintje okozza, melyhez a szervezet már nem tud megfelelően alkalmazkodni. A tünetek általában a tengerszint felett 2500 méterrel kezdenek jelentkezni, a magasság emelkedésével párhuzamosan pedig súlyosbodnak.
Meddig lehet túlélni a halálzónában?
A halálzóna a hegy 8000 méter feletti szakaszát jelenti. Ebben a zónában az oxigénnyomás rendkívül alacsony, és az ember nem képes sokáig megmaradni oxigénellátás nélkül.
A csúcson az oxigénszint 25-30 százalék a tengerszinthez képest és a légnyomás is csak a tengerszinti harmada. A szakértők senkinek sem ajánlják, hogy 16-20 óránál tovább maradjon a halálzónában.
De nem az oxigén az egyetlen dolog, ami miatt aggódni kell.
A hegy legmagasabb pontján a hegymászók erősen kitettek, ami fagyási sérülésekhez és hóvaksághoz vezet. A csúcsra jutás egyben a legmegerőltetőbb szakasz, ami azt jelenti, hogy a balesetek esélye pontosan azon a szakaszon a legnagyobb, ahol Suhajdát utoljára látták. Egyébként a Kilimandzsáró körülbelül 3000 méterrel alacsonyabb, mint a Mount Everest, a halálozási aránya mindössze 0,03%. Tehát a hegyet évente megmászó 30 000 emberből körülbelül tíz ember hal meg. A vezető halálok jellemzően a hegyi betegség, a már meglévő egészségügyi állapotok vagy az esések.
Az Everest megmászása pótlólagos oxigén nélkül
1978. május 8-án, valamikor délután 1 és 2 óra között Reinhold Messner és Peter Habeler osztrák hegymászók elérték azt, amit mindenki lehetetlennek hitt: pótlólagos oxigén használata nélkül hódították meg a világ legmagasabb pontját. Érzékeltetésképpen: a 4-es táborban oxigénmaszk használata nélkül a felöltözködés is két órájukba került. 8800 méteren már nem voltak egymáshoz kötve, de az oxigénhiány annyira megviselte őket, hogy 10-15 méterenként összeestek. Messner azt mondta a diktafonjába, hogy „a légzés olyannyira nehézzé válik, hogy alig van erőnk továbbmenni”. Úgy érezte, mintha az elméje halott lenne és csak a lelke kényszerítette arra, hogy előre kússzon. Az ő nyomdokaikba szeretett volna lépni Suhajda Szilárd is első magyarként, ám az ő története sajnos máshogy alakult.
Az osztrák hegymászó páros tegyik tagja, Habeler néhány évvel ezelőtt a Mozgásvilágnak interjút is adott:
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
