Nyolcvanhét évvel ezelőtt végezték ki José Antonio Primo de Riverát, a spanyol polgárháború ellenforradalmában prominens szerepet játszó Falange alapítóját. Harminckilenc évvel később ugyanazon a napon hunyt el Francisco Franco tábornok, aki 1939 és 1975 között vezette Spanyolországot. Az évforduló alkalmából az alábbi írás a második spanyol köztársaság idején történtek és a jelenlegi spanyolországi események közötti párhuzamot mutatja be. Csarnai Márk történész, oldalunk vendégszerzőjének elemzése.
Az 1931-es választást és a második spanyol köztársaság kikiáltását követően az ibériai ország megállíthatatlanul zuhant a káoszba. A kommunistákat, szocialistákat és az anarchistákat tömörítő Népfront 1936-os választási győzelmével azonban elszabadult az erőszak.
Largo Caballero szocialista miniszterelnök szavait tettek követték:
„El vagyunk tökélve, hogy Spanyolországban ugyanazt tesszük, mint ami Oroszországban történt. (…) Halál a rendőrökre, a bírókra és a papokra!”
A baloldal uralmát az „osztályellenségnek” nevezett személyek elleni erőszakos fellépés, az egyház vagyonának elkobzása, templomok és kolostorok felgyújtása, püspökök, papok és apácák meggyilkolása – sok esetben megkínzása – jellemezte.
A Népfront-kormány az ellenzék visszaszorításának érdekében nem riadt vissza a politikai gyilkosságoktól sem. 1936 nyarán baloldali milicisták végeztek José Calvo Sotelo monarchista képviselővel, akinek temetése antikommunista tömegdemonstrációvá nőtt. Több tízezren kísérték utolsó útjára a meggyilkolt konzervatív politikust, amely során tüzet nyitottak a fegyvertelen megemlékezőkre. Mindez az utolsó csepp volt a pohárban.
Francisco Franco a hadsereg tisztjeihez hasonlóan aggodalommal szemlélte az összeomlással fenyegető folyamatokat. A katolikus tradíciókkal rendelkező Spanyolországban az egyházüldözés és a mindennapossá váló terror végül megteremtette az igényét egy antikommunista felkelésnek. Franco tábornok a hadsereg mellett a monarchisták és a falangisták támogatását is élvezte. Utóbbiak vezetőjét, José Antonio Primo de Riverat 1936. november 20-án – Madrid jóváhagyása nélkül – végezték ki a kommunisták. Vértanúhalála előtt ezek voltak az utolsó szavai: „¡Arriba España!” („Fel, Spanyolország!”)
1936 nyarán kitört a polgárháború a Köztársaság erői és az őket támogató, a Kommunista Internacionálé által toborzott nemzetközi brigádok, valamint a nemzeti erők között. Spanyolországban aktívan működött a szovjet NKVD, amelyhez számos gyilkosság elkövetése fűződött. Augusztusban Franco csapatai győzelmet arattak a badajozi ütközetben, amellyel sikeresen kapcsolták össze a déli és északi területeiket.
Bár a tábornok katonái még abban az évben Madrid határáig jutottak, ahol akkor megállították őket, ám 1937-ben sikeresen bevették Baszkföldet, ahol a köztársaságiak kénytelen voltak letenni a fegyvert. Az év folyamán Barcelonában a katalán anarchisták is fellázadtak a Köztársaság ellen.
Franco csapatai 1938 tavaszán elérték a Földközi-tengert és ezzel sikeresen kettévágták a köztársaságiakat.
1939-ben a baloldali erők már az ország jelentős része felett elvesztették az irányítást. Franco serege végül március 28-án bevonult Madridba. Ez nem csupán a spanyol ellenforradalom győzelmét jelentette a kommunisták és az anarchisták tombolása felett, hanem azt is, hogy a bolsevizmus nem tudta megvetni a lábát Nyugaton. A tragikus válságba került országot a nemzeti erők győzelme mentette meg a káosz eszkalációjától. Ezt megelőzően a katolikus klérus tagjainak 20 százalékát, mintegy 6.832 papot és apácát mészároltak le a kommunisták és mintegy 20.000 templomot, valamint kápolnát romboltak le, vagy fosztottak ki.
Franco – meggyőződéses konzervatív antikommunista lévén – a spanyol katolicizmus védelmében ragadt fegyvert 1936-ban. Fellépése a kor spanyolországi eseményeinek figyelembevételével érthető csak meg. Tekintélyelvű rendszere a káosz felszámolása és a stabilitás megteremtése érdekében szükségszerű volt.
Kérlelhetetlen antikommunizmusából fakadt, hogy 1941-ben a Kék Hadosztállyal támogatta a „bolsevizmus elleni keresztes hadjáratot”, és 1956-ban ő volt az egyetlen nyugati államfő, aki fegyveres segítséget akart nyújtani a szabadságáért harcoló Magyarországnak. Franco kész volt százezer önkéntes katonát küldeni Budapestre, ám ezt az Egyesült Államok meggátolta, mert Eisenhower – a hangzatos szólamok ellenére – nem akart harcolni a Szovjetunió ellen.
A Budapestre induló spanyol csapatokat az az Agustín Muñoz Grandes tábornok vezette volna, aki 1943-ban a Krasny Bor melletti ütközetben 5.900 spanyol önkéntesével aratott győzelmet a szovjetek felett.
1957-es újévi beszédében kiemelte Magyarország bátorságát, és egyúttal szégyennek minősítette a nyugati világ tehetetlenségét.
Sosem ismerte el a szovjet vezetést, amellyel soha nem is vette fel a diplomáciai kapcsolatot. Ugyanígy illegitimnek tekintette a második világháború után a kelet-európai kommunista bábkormányokat is.
Nyilvánvaló, hogy Franco rendszere sem volt hibátlan, ugyanakkor jelentős gazdasági és szociális fellendülést eredményezett. Általános volt a foglalkoztatás, kibővültek a munkavállalók szociális jogai, számos sport- és kulturális eredmény született.
A Caudillo halála óta eltelt 48 évben az egykori öröksége teljes mértékben felszámolásra került.
1979-ben legalizálták a homoszexualitást, később elismerték az azonos neműek élettársi kapcsolatát, amelyet 2005-ben – a Spanyol Szocialista Munkáspárt regnálása idején – kibővítettek a számukra engedélyezett házasságkötéssel. Ugyanebben az évben engedélyezték az azonos nemű pároknak az örökbefogadást. Lehetővé tették, hogy a leszbikus párok mesterséges megtermékenyítést vegyenek igénybe, a közelmúltban pedig törvényt hoztak arról, hogy a gyermekek már 12 éves kortól nemváltó műtéten eshetnek át.
A marxista alapú katalán szeparatizmus beláthatatlan károkat okoz Spanyolország egységének, amelyet csak felgyorsít Pedro Sánchez szocialista miniszterelnök politikája. Sánchez 2018-as kormányra kerülésével 35 ezer fővel nőtt a bevándorlók száma, az azt megelőző évhez képest.
A muszlim hátterű migránsok magas száma miatt Spanyolországban elsőként Katalóniában vezették be az általános iskolákban az iszlám oktatását. A régióba az 1980-as évek óta érkeznek tömegesen bevándorlók a muzulmán országokból. Ennek következtében Katalónia teljes népességének a 6 százalékát teszik ki a muszlimok, de egyes városokban és negyedekben arányuk elérheti a 40 százalékot is. Csak 2015-ben 50 dzsihadistát tartóztattak le Katalóniában. Mindezek mellett a térség ma is az anarchisták fellegvárának számít. 2021-ben az Egyesült Államokban korábban végigsöprő antifa erőszakhullámhoz hasonló tüntetések zajlódtak Katalóniában, miután elítélték Pablo Hasél szélsőbaloldali rappert a terrorizmust éltető dalszövegei miatt. Csak Barcelonában 4 ezer anarchista rongált meg, vagy gyújtott fel éttermeket, üzleteket, autókat.
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!Az antifasizmust és a katalán elszakadást éltető rigmusok, az utcai erőszak és az anarchista jelképek a Népfront 1936-os uralmát idézik, amely a káosz szélére sodorta Spanyolországot.
