Mindazok, akik – ezen írás elkövetőjéhez hasonlóan – már régóta és makacsul igyekeznek a jobboldali értékek, elvek, hazafias, nemzeti eszmék mellett kitartani, megdöbbenve szemlélhetik, milyen mértékben – időszerű fordulattal élve – fertőzte meg 2021-re a magyar közéletet, közbeszédet és közgondolkodást az „elvtelenség vírusa”.
Valamikor az ember még abban bízott (azóta már kiderült, ez hatalmas naivitást volt), hogy a különböző pártok és politikusok hívei majd számon kérik az általuk megválasztottakon, ha azok esetlegesen letérnének a maguk számára kijelölt útról és elárulnák korábban hirdetett elveiket. Azonban sajnos úgy fest, hogy az átlagos szavazópolgárok jó része (legalábbis politikai értelemben) igen szerény emlékezőtehetséggel bír, és maga sem rendelkezik kellő elvi-eszmei megalapozottsággal, szilárdsággal ennek megtételéhez. Emellett pedig nagyszerűen tudja áltatni is önmagát, ráadásul gyakran a legelemibb kritika nélkül, végletekig elfogultan – mint holmi „szektás” – viszonyul az általa preferált pártokhoz és politikusokhoz.
Így hát nem, hogy számon nem kéri a hozzá közelálló politikai szereplőkön azok esetleges elvtelenségeit, de ehelyett jellemzően ellentámadásba lendül, és felindultan védi a védhetetlent, amennyiben valaki veszi a bátorságot, és szóvá teszi kedvenc politikusai kapcsán a hitelesség ordító hiányát. Mindezt látva megállapíthatjuk, hogy valóra vált a jóslat, amely egy kortárs jobboldali gondolkodó részéről hangzott el néhány éve, miszerint olyan világ jön, ahol az lesz a gyanús, azt fogják megbízhatatlan gazembernek tartani, aki nem váltogatja alsóneműként az elveit és nézeteit…
Ebből a szempontból vizsgálva az is roppant lesújtó kor- és kórtünet, hogy milyen nagy számban fordulnak elő a közösségi médiában azon megnyilvánulások, melyek harsányan, szinte már büszkén hirdetik: az elvek mit sem számítanak, és különben is, micsoda szánalmas maradiság, ha valaki még egyáltalán ilyesmivel foglalkozik a mai világban. Elvégre mégiscsak a XXI. században élünk, nem a középkorban. (Mint tudjuk, az efféle szólamok alatt általában azt értik, hogy ma már a legnagyobb ostobaságok és aljasságok is felmentést, felhatalmazást nyerhetnek a „mindenható” fejlődés nevében.)
Szétnézve azon kevesek, politikusok vagy átlagemberek közösségi oldalain is, akik néhanap még felvetik és hangsúlyozzák az elvek fontosságát, azt láthatjuk, hogy ilyen esetekben a reakciók jelentős része értetlenséget tükröz, lesajnáló, sértő, támadó hangvételű. Félelmetes az a – Hamvas Béla kiváló megfogalmazásával élve – sátáni idiotizmus, mellyel tömegek harsognak például efféléket, hogy „Orbán ellen az ördöggel is össze kell fogni!”. Anélkül talán, hogy egy pillanatra is felderengne az indulattól homályosult elmékben e mondat valódi súlya, és a bölcs intelem, mely szerint az ördög szövetségeseinek jutalma: csupán az ördög maga.
Az elvtelenségen túl, természetesen mély felelőtlenség, veszélyes naivitás is rejlik a fenti szemlélet mögött, és belegondolni is borzasztó, hogy ezeknek az embereknek semmi sem túl nagy ár azért cserébe, hogy láthassák gyűlöletük tárgyának bukását. Az sem számít nekik, ha eközben elbukik az ország, a nemzet és minden valamirevaló hagyományos érték is, ha visszatérnek a magyar történelem legsötétebb kísértetei, legnyomorúságosabb, legvéresebb korszakainak felelősei, vagy azok örökösei a hatalomba.
Persze, nem csoda, hogy az átlagemberek egy része ilyen aggasztó állapotba jutott morálisan, hiszen, ha az inget a legfelső gombtól félregombolják, akkor a legalsó is törvényszerűen félre lesz gombolva, másképp nem lehet. Márpedig ilyen értelemben Magyarországon igencsak „félre vannak gombolva” a dolgok… Könnyen meggyőződhet erről az is, aki huzamosabb ideig figyelemmel kíséri a különböző politikusok és párttok keringőtáncát, melyet az elvek, eszmék, világnézetek parkettjén lejtenek. Az ember szabályosan beleszédül a sok balról jobbra, jobbról balra sodródás, sasszézás, vonatozás látványába; elég csak a legutóbbi idők közéleti történéseit szemügyre venni, főként a – most már nyíltan egyesült – balliberális ellenzéki tömb háza táján zajlókat.
Miközben az elvtelenség e szomorú tobzódásán morfondírozott, egy afféle időutazásos gondolatkísérlet ötlete merült fel e sorok írójában. Eljátszott a lehetőséggel, hogyha netán hozzájutna egy működőképes időgéphez (ahogy a dolgok állnak a világban mostanság, talán még ez sem lehetetlen…), melynek segítségével egy-két évtizednyit visszautazhatna az időben, akkor szívesen felkeresné a jelenlegi politikai közélet bizonyos szereplőit, és szembesítené őket azzal, hogy mit fognak tenni, mondani, képviselni 2021-ben. Például felettébb érdekes lenne megnézni, hogy a 90-es évek eleji (akkor még javában liberális) Fidesz vezetői milyen képet vágnának, ha megtudnák: az új évezredre nagyot fordul velük a világ, és már mint keresztény-konzervatív párt kormányozzák Magyarországot, Orbán neve pedig szitokszó lesz minden valamirevaló liberális demokrata számára… Természetesen a leginkább izgalmas valószínűleg az volna, ha 2010 környékén a nemzeti radikális Jobbik egy országos kongresszusán megjelenve közölné a tagsággal: 2022-ben a Jobbik Magyarországért Mozgalom azokkal a baloldali, liberális pártokkal közösen indul a választásokon, melyek ellenében eredetileg létrejött, és a párt leendő elnöke mosolyogva pózol majd a fotókon az egykori ősellenség, Gyurcsány Ferenc mellett…
Mindazokat pedig, akik ezt az égbekiáltóan aljas és elvtelen árulást próbálnák megakadályozni, addigra tisztességtelen eszközökkel kiszorítják a pártból. Vajon miféle reakciókat váltana ki mindez a jelenlévőkből? Jakab, Gyöngyösi és a többiek tiltakoznának-e felháborodva és hitetlenkedve, képtelenségnek tartván az egészet? Zavart, kényszeredett nevetésük közepette láthatnánk-e a tekintetükben olyasféle baljós előérzetek árnyait átsuhanni, amilyenek Júdás szemeiben látszódhattak, amidőn Jézus feltárta tanítványai előtt, hogy az egyikőjük hamarosan elárulja őt? S ha már így visszafelé utazgatna az időben, e sorok lejegyzője talán felkeresné fiatalkori önmagát is, akit azért valószínűleg nem érne – az elképzelt jobbikos taggyűlés résztvevőivel ellentétben – hideg zuhanyként a jövőből érkezett információ, miszerint akkoriban is a jobboldali, hazafias mozgalmak környékén tevékenykedik majd.
Legfeljebb az okozna némi izgalmat, örömet és büszkeséget neki, ha megtudná: sokan azok közül, akiknek dalai, írásai, előadásai meghatározó jelentőségűek számára, személyes jó barátai is lesznek idővel. Valamint, hogy szerény irományait az a Magyar Jelen közli majd le alkalmanként, melynek egykori nyomtatott változatát lelkesen vásárolta és olvasta maga is.
A képzeletbeli időutazásból 2021-be visszatérve, a jelen kori viszonyokat szemlélve pedig érdemes eltűnődni azon, vajon hány közismert politikus lehet napjainkban Magyarországon, aki ma is tudja vállalni mindazt, amit a közéletben mondott és tett az elmúlt tíz, húsz vagy harminc évben? Hány olyan politikus van, aki nem szégyelli és tagadja meg saját múltját, korábbi elveit és nézeteit, aki régebbi írásait, előadásait, beszédeit is bármikor nyugodt szívvel teszi közzé?
Valószínűleg nem túlzás azt állítani, hogy legfeljebb maroknyian lehetnek, akikre igazak a fenti állítások. Az alábbi idézet ezen kevesek egyikétől származik, akinek, ha a kedves Olvasó kitalálja és hozzászólásában leírja a nevét, a közösségi média cenzorai harminc nap tiltással jutalmazzák a helyes megfejtést.
„Hogyha örök ellenzékiségre is kárhoztatnak minket a magyar emberek, akkor azt is vállalom. De a legfontosabb, hogy az elveinket soha, semmilyen körülmények között nem adhatjuk fel.”
Pintér Tibor
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
