Fideszes körökben ismert az a mondás, hogy Orbán Viktornak nem igaza van, hanem igaza lesz. Mi van azonban abban az esetben, ha Orbán Viktornak mindenben igaza van, és mégis mindenben téved? Megpróbáljuk kifejteni ezt a látszólagos ellentmondást. Vendégszerzőnk, Várkonyi Zsolt írása.
2024 Orbán Viktor eddig összesen tizennyolc évnyi regnálásának valószínűleg egyik legkevésbé sikeres esztendeje lesz. Az első pofon Magyar Péter februári, a hazai politikai közéletben meglepetésszerű felbukkanásával csattant, ami a Tisza párt júniusi, földcsuszamlásszerű, ha nem is győzelméhez, de berobbanásához vezetett. Orbán Viktor nem is késlekedett soká, hanem azonnal megragadta a kínálkozó lehetőséget megtépázott renoméjának a fazonigazítására, és július elsejével, immár, mint az Európai Unió elnöke, kéthetes világjárásba kezdett az orosz-ukrán háború békemisszióját hirdetve, melynek során találkozott mindenkivel, aki számít a világpolitika porondján.
E próbálkozásnak azonban nem dicséret és vállveregetés, hanem a második pofon lett a jutalma, hiszen a békemisszió egyetlen nettó eredménye az lett, hogy a spanyol kormány megfúrta a magyar Ganz-MÁVAG konzorcium felvásárlási ajánlatát a Talgo szupervonat gyártóra a magyar cég jelenlétét „nemzetbiztonsági kockázatnak” minősítve a magyar kormány „oroszbarátságára” való hivatkozással. Gyorsan jegyezzük meg: Spanyolország ezzel a döntésével az Európai Unió gyakorlatilag minden ilyen értelmű nem csak rendelkezését, de magát az EU szellemiségét is durván megszegte és áthágta.
Nem kétséges, hogy azok a nemzeti üzleti körök, amelyeket az Orbán-rendszer 2010 után akár mesterséges módon teremtett és erősített is meg nem teljesen szabad piaci versenykörülmények közepette, most el kell, hogy gondolkodjanak azon az orrba vágó tényen, hogy – történelmünk során nem először – mi, magyarok nem vagyunk kívánatosak a Lajtán túlmenően, és ezzel gyakorlatilag maga a „Nyugat” igazolta a magyar politika immár évtizede tartó keleti orientációjának a légjogosultságát, és ezzel Orbán Viktor igazságát e tekintetben.
Ez a tény viszont akár feszültséghez is vezethetne ezen körök az európai integrációba igyekvő érdekei és a magyar kormány által folytatott politikai irány között, ha egyrészt e kettő nem ugyanannak az éremnek a két oldala lenne, másrészt pedig a helyzet az, hogy most először állt elő az a lehetőség, hogy
a magyar történelem 1100 éve során, a globalizálódó világnak köszönhetően, először van más lehetőségeket keresni, és találni az Európához – és a Nyugathoz – minden áron való, és láthatólag nem viszonzott integrációs törekvéseken kívül. A magyar politika és gazdaság által meglebbentett „keleti nyitás” tehát legalább annyira kényszerűség is, mint opció.
Hiszen minden bizonnyal a spanyol Talgo cég nem az egyetlen, nem a legfejlettebb és valószínűleg nem is a legnagyobb vonatgyártó szerte a világban, így egy mondjuk kínai alternatíva minden bizonnyal jóval előnyösebb árazású egy spanyol – nyugati – versenytársánál, mindamellett, hogy immár legalább olyan technikai színvonalat is képvisel. Európa tehát megint saját magát lőtte lábon, a mi feladatunk pusztán az, hogy kiálljunk a lővonalból.
Ha hagyják. Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy jelen szövetségi rendszerünk az ilyen törekvéseknek majdhogynem áthághatatlannak tűnő korlátokat szab. Kérdés, hogy ezek a korlátok meddig tudnak még hajolni, és mikor következik be a törés?
És ha már Orbán Viktort a nyugati körök előszeretettel, – de ugyanakkor meglehetős elfogultsággal -, ábrázolják Putyin pincsijeként, ennek ellentmondani látszik az orosz elnök ama bejelentése, a harmadik pofon, amelyben megjelölte azokat az országokat, amelyek – szerinte – szerepet játszhatnak közvetítőként a majdani és esetlegesen bekövetkező orosz-ukrán béketárgyalások során.
Ugyanis Magyarország – és így Orbán Viktor – nincs közöttük.
A megjelölt három ország pedig Kína, Brazília és India.
Ezzel Magyarország az őt megillető helyére került. Orbán Viktor ambícióinak Magyarország egész biztosan túl kevés, amit már ő maga is többször megjegyzett. Pesten ilyenkor szoktak beszólni a kötekedő, de nem versenyképes bajkeverőnek, hogy „öcsi, tudd már, mennyi a súlyod”.
A negyedik pofont pedig a múlt heti, szezonális Európai Parlament megnyitó ülésen kaptuk. A mindkét oldal részéről személyeskedésig fajuló vita nyomán tisztázódott a helyzet: az EU politikai elitje mindent el fog követni azért, hogy 2026-ban ne Orbán Viktor nyerjen, és ennek eléréséért minden eszközt képes megragadni.
A glaszékesztyűk lekerültek az öklökről és megvillant alattuk a boxer.
Orbán Viktor – és a magyar kormányzati politika – évek óta hadilábon áll teljes szövetségesi rendszerünkkel: a NATO-val, az Európai Unióval, az Amerikai Egyesült Államokkal, és – a Brexit óta – az immár a maga útját járó Nagy-Britanniával; a „Nyugattal”, olyan viták egész sorában, amelyekben akár még „igaza” – igazunk is van – és nem csak magyar szemszögből nézve. Egy pillanatig ne ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy a másik oldal képviseli az egyetemes és megfellebbezhetetlen, ráadásul minden saját érdeket nélkülöző „Igazságot”.
Teljesen nyilvánvaló, hogy nem ez a helyzet. Más kérdés, hogy a „mi igazságaink” hirdetése meghozza-e az általunk remélt és kívánt eredményeket? Nem kéne sokszor inkább csak csendben maradni, csak tenni, amit kell? Fennhangon kérdezzük: valós, nettó, a magyar nemzet egészét érintő eredményeit tekintve, az orbáni politizálás harsánysága pusztán a miniszterelnök személyes imázsának és presztízsének a felépítését szolgálta-szolgálja mind a nemzetközi, mind pedig a hazai színpadon? Mely utóbbi esetben ennek nyilvánvaló haszna a négy kétharmadban – vagyis magában a hatalomban maradásban – „váltódott aprópénzre”?
A politológia évszázadok óta ismeri a platóni „jó kormányzás”, és a machiavellisztikus „hatalmon maradás – jobb esetben a jó cél érdekében” között feszülő ellentétet, amely a történelem során még sohasem mutatkozott meg markánsabban, mint a többpárti demokráciák négy-ötéves választási ciklusainak a rendszerkereteiben. Ahhoz, hogy egy politikai szereplő meg tudja valósítani a hosszútávú politikai terveit – feltételezve, hogy az megegyezik a „jó kormányzás” ideájával -, hosszútávon hatalmon kell maradnia. Vagy éppenséggel életben, lásd Nagy Imrét, Salvador Allendét, vagy Omar Torrijost. Ehhez viszont machiavellista, rövid távú, akár a jó kormányzás eszméjével teljesen ellentétes, netán cinikus, sőt: önmagában káros eszközöket is kell alkalmaznia.
Mindezt ráadásul egy olyan, történelmileg példátlan korban, amikor a küzdelem már nem egy adott ország, nemzetállam keretein belül folyik ezen ország erőforrásainak az ellenőrzéséért és politikai irányvonalának a megszabásáért, hanem egy adott országon belül az egyik oldalon van egy nemzeti, jellegéből eredően erősen korlátozott erő, a másik oldalon pedig egy olyan globális hatalom, amely egyrészt rendelkezik a politikai, gazdasági és tudatipari erőforrások túlnyomó hányadával – amelyeket ráadásul tetszése és igénye szerint csoportosíthat egyik államról a másikra -; másrészt pedig kerüli a nyílt sisakos játékot, rejtőzködik, önmagát nem nevezi meg, nem fedi fel a valós szándékait, hanem akaratát és érdekeit helyi proxi képviselőin, ügynökein, „független” politikai-társadalmi-kulturális szereplőkön keresztül kívánja érvényre juttatni, azokat karol fel, képez ki, tol maga előtt, ad nekik munkát és karrier lehetőséget, nem tolerálva bármiféle ellenállást vagy alternatívát.
Akár korainak is tűnhet bárminemű kísérletet tenni Orbán Viktor összesen tizennyolc évnyi politikai teljesítménye mérlegének a megvonására, mégis ezt az a körülmény teszi nem csak magyarázhatóvá, de talán szükségessé is, hogy megszűnt az a kettősség, amely az utóbbi húsz év belpolitikai küzdelmeire rányomta a bélyegét. És amely felállásban e két szereplő: Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc, nagy valószínűség szerint, legszívesebben még elketyegett volna pár évtizedig.
Orbán Viktornak tehát sok mindenben teljesen igaza van. Sőt, majdnem mindenben. Igaza van a migrációs kérdésben; igaza van a multikulturális társadalmak működésképtelenségének a kérdésében; igaza van a nemzetállamok létének és szuverenitásának szükségességében; igaza van Európa és az Európai Unió jelenlegi állapotának a felmérésében; igaza van az EU versenyképtelenségének a kimondásában olcsó orosz nyersanyagok és energiahordozók nélkül; igaza van a világpolitikai események és folyamatok értelmezésében; igaza van az LMBTQ és genderideológia tekintetében elfoglalt álláspontjában és igaza van az orosz-ukrán háború hátterének és okainak a feltárásában. Mindezen igazságoknak az őszinte elbeszélése megnyithatná az utat Európa jövőben folytatott, eredményes politikai-gazdasági stratégiájának a megvitatásához, végső soron pedig a kialakításához.
Ráadásul teljesen kétségtelenül az ő álláspontját, az ő igazságait osztja, osztotta a magyar szavazók túlnyomó többsége az elmúlt majd másfél évtizedben.
Ezzel együtt azt is látnunk kell, hogy ezen igazságok képviselete tulajdonképpen csak egy vonatkozásban, igaz, nemzetünk sorsát évszázadokra eldöntő vonatkozásban vezetett eddig eredményre, mégpedig Magyarország kívül tartásában az Európát elözönlő, legtöbb szempontból idegen és kártékony migráció elől. Egy állam társadalmi és gazdasági berendezkedését, politikai, hatalmi viszonyait aránylag rövid idő alatt át tudja formálni egy másik kurzus. Ugye a mondás szerint egy politikai rendszer leváltásához három hónap, egy gazdasági szerkezet átállításához három év, egy társadalmi gondolkodás megváltoztatásához három évtized kell.
Egy idegen etnikum konfliktusmentes elkeveredéséhez pedig három évszázad.
Manapság a világ közvéleménye igen kényes az ilyesmire: a XXI. században betelepült népeket, etnikumokat, embereket gyakorlatilag a jog eszközeivel csaknem lehetetlen, vagy csak igen nagy nehézségek árán lehet eltávolítani, visszaküldeni, repatriálni egy adott országból, erőszakkal pedig semmi esetre sem.
Orbán Viktor személyes és történelmi teljesítménye a migráció hazánkon kívül tartásában tehát vitán felül áll a magyar nemzet hosszútávú megmaradásának a perspektívájában.
Ezzel szemben a többi területen folytatott harcai – nézetünk szerint – leginkább a hazai szavazatok megszerzésére, vagyis a hatalom négy évente történő megtartására irányultak. Az eredmény legfeljebb vegyesnek mondható, hiszen Magyarország megítélése abban a nemzetközi környezetben, amelynek akarva-akaratlanul is a tagjai, részesei vagyunk, erősen negatív. Persze ezt akár még el is tudnánk viselni, ha ez nem párosulna igen kézzelfogható és húsbavágó gazdasági-pénzügyi hátrányokkal, leginkább az EU vonatkozásában. Jogtalanul és méltánytalanul, természetesen.
Akár vigasztalhatnánk is magunkat, hogy a fő, vagyis a migrációs kérdésben Orbán Viktornak – és vele persze Magyarországnak, a magyar nemzetnek – minden bizonnyal igaza van, vagy igaza lesz!
Sajnálatosan ezen kívül van még egy másik problémahalmaz, ez pedig magának Magyarországnak az állapota, ahol nem a beöntött beton köbkilométereire, hanem a magyar lakosságnak – a proverbiális magyar embereknek! – az állapota, közérzete, életszínvonala és annak minősége, továbbá a saját létezéséről és jövőbeni életperspektívájáról alkotott nézete. Természetesen itt mindenki olyan számokat, statisztikákat, grafikai görbéket és viszonyítási pontokat húzhat elő az érvkészletek halmazából, amiket csak akar, és persze amelyek megerősítik az ő álláspontját, de nekünk elég két szempontot megvizsgálni Orbán Viktor belpolitikai teljesítményének a magyar lakosság általi minősítésére:
- Ha Orbán Viktor és a Fidesz-KDNP-kormányzás olyan sikeres lett volna az utolsó tizennégy évben, mint ahogy azt a kormányzati propaganda láttatni akarja, akkor most Magyar Péter és a Tisza párt nem állna közel negyven százalékon a különböző felmérések szerint;
- Ha Orbán Viktor és a Fidesz-KDNP kormányzás olyan sikeres lett volna az utolsó tizennégy évben, mint ahogy azt a kormányzati szándék ígérte, akkor ennek igazolásához csupán három számadatot kell tudnunk:
- a magyar nemzet hosszútávú fennmaradásához szükséges élveszülések száma,
- a Magyarországot elhagyó lakosság számának,
- valamint a visszaköltözők számának az alakulása
A tizennégy éves Orbán-kormány mérlege e három számadat tekintetében teljesen egyértelmű.
2010-ben 90 335 gyermek született Magyarországon, míg 2023-ban 85 225. A csökkenés ugyanakkor magyarázható a szülőképes nők számának a csökkenésével, hiszen a teljes termékenységi arányszám a 2010-es 1,25-ről folyamatos növekedést mutatott egészen 2021-es 93 039-es számig és a 1,59-es értékig, de azóta viszont csökken, és 2023-ban már csak 85 225 fő és 1,51-ös arányszám. [1]
Ugyanakkor a kivándorlás tekintetében kétségtelenül jóval rosszabb képet kapunk.
2010-ben 7 318 honfitársunk hagyott itt minket, ami 2015-re 32 852-re emelkedett, viszont 2020-ra, „az utolsó békeévre” egészen 19 322-re csökkent, azóta viszont 85 %-kal megemelkedett a tavalyi év 35 739 fős kitántorgásáig. [2]
Némileg vígasztalhatjuk magunkat, hogy a nyugat-európai politikai-gazdasági-demográfiai-biztonsági viszonyok az utóbbi évtizedben tapasztalt egyértelmű romlása sok magyart késztetett a visszaköltözésre. Ez a szám 2010-ben még csak 1 575 volt, a növekedés folyamatos volt egészen a 2022-es csúcsig 24 147 fővel, míg tavaly már kisebb hanyatlás jele mutatkozott 23 866 fővel. [3]
Ha tehát csupán és csakis ezt a három, a magyar nemzet hosszútávú megmaradásához szükséges adatot vesszük figyelembe, akkor sajnálatosan kijelenthető, hogy az Orbán-kormány tizennégy éves tevékenységének az eredménye nem hozott érdemi változást, javulást az előző, balliberális kormányok kudarcaihoz képest, és a lakosság a rendszerváltás óta tapasztalható perspektívavesztését, az ezzel járó demográfiai hanyatlást és elvándorlást nem sikerült megtörni. Minden más gazdasági számadat, grafikon és kimutatás csak mellébeszélés, porhintés és így irreleváns.
A jó kormányzás plátói igénye megbukott a machiavellisztikus hatalomgyakorlás fogságában.
(folytatjuk)
A véleményrovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a Magyar Jelen szerkesztőségének álláspontját.
[1] https://www.ksh.hu/stadat_files/nep/hu/nep0006.html
[2] https://www.ksh.hu/stadat_files/nep/hu/nep0031.html
[3] https://www.ksh.hu/stadat_files/nep/hu/nep0032.html
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
