Nem ért egyet Orbán Viktor volt kormányfővel a miniszterelnök, mivel Medgyessy szerint elég egy közszolgálati televízió és nincsen szükség külön jobboldali, külön baloldali adóra. Medgyessy Péter kijelentette: akinek saját tévére van szüksége, az vegyen magának egyet. „Azt gondolom, egy ország van és nem kettő, ebből következően úgy vélem: egy versenyképes, korrektül tájékoztató közszolgálati médium kell hogy legyen, amelynek a műsorkészítéséből a politika kivonul” – jelentette ki szombaton Battonyán egy sajtótájékoztatón Medgyessy Péter.[1] (Medgyessy Péter, 2002. augusztus 30.)
Nem tudunk nem egyetérteni Medgyessy Péter kijelentésével. Egy ilyen kis ország, egy fogyóban lévő nemzet, mint a miénk, nem engedheti meg magának, hogy minden erőforrását megkettőzze, vagy éppenséggel megsokszorozza, hogy párhuzamos hatalmi, államigazgatási, kulturális és szakértői struktúrákat hozzon létre és üzemeltessen, pusztán pártpolitikai szempontok szerint.
Mint a későbbiekben láttuk, Orbán Viktor megfogadta ezt az atyai jótanácsot, és vett magának tévét, nem is egyet, ráadásul nem csak azt, hanem a Fidesz, még ellenzéki korában, tehát a kétezres években,sikeresen kiépítette a saját finanszírozású, autonóm módon működő, teljes palettájú médiáját. Ugyanakkor ez a szép elv – a korrektül tájékoztató közszolgálati médium – „elfelejtődött” mind a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-és a Bajnai- adminisztrációk idején is, így nem csoda, ha a 2010-es hatalomváltás után a Fidesz-kormány sem tüsténkedett annak megvalósításán. Tehát 1-1. Más kérdés, hogy ez a folyamatos és azóta is csak egyre mélyülő árok inkább két azonos vereségként fogható fel, mint egy döntetlenként – az egész magyar nemzet szempontjából.
Előző cikkünket[2] azzal a gondolattal zártuk, hogy kontraproduktív lenne Orbán Viktor hatalomtechnikai eszköztárát – amelynek egyik alappillére a sajtó uralása -erkölcsi dimenziókban vizsgálni, mégpedig két okból.
Az elsőről már írtunk: ez a globális tudatipart és tömegtájékoztatást szinte nyomasztóan domináló – és indoktrináló- balliberális eszmerendszer, valamint annak hazánkban is komoly erőkkel jelen lévő ötödik hadoszlopa, akár a média, akár a pártok, egyesületek vagy úgynevezett „nem állami társadalmi szervezetek”, vagyis NGO-k tekintetében.
A másik ok pedig az a manapság egyre inkább elfelejtett tény, amelyről a kétezres évek után született generációnak semmilyen személyes tapasztalása vagy ismerete nincs, hogy az immár tizennégy éves Fidesz-kurzusnak azért volt előzménye. Ugyanis az előbb említett balliberális globalizmus lánykori nevén még internacionalizmusnak nevezett változata hazánkban már 1945 óta hatalmon volt, és ez a monopólium az 1989-es fordulatot követően sem szűnt meg, hanem a 2010-es kormányváltásig hol nyíltan, hol a háttérben, de az SZDSZ képében szakadatlanul jelen volt. Ahogy azt Kövér László keserűen megjegyezte a váratlan, csupán néhány ezer szavazattal elbukott, 2002-es választás után: „kormányon voltunk, nem hatalmon”.
A valóságot ismerjük: a rendszerváltás fordulata csupán az apák marxista kommunizmusának metamorfózisát jelentette a fiuk posztmarxista liberalizmusává, de lényege: az intoleráns, militáns kizárólagosság tovább élt, ráadásul veszélyesebben, mert álcázva, mint szabad madarak.
Magyarország lett az egyetlen olyan posztszocialista állam, amelynek a balliberális oldala megtagadta a nemzeti létezést, a nemzeti identitást.
Ezt a 45 plusz 20 éves véleményformáló monopóliumot szüntette meg a Fidesz kétharmados győzelme 2010-ben. A balliberalizmus 65 éve után hatalomra került a konzervatív-nemzeti-keresztény eszme, és ez a tény önmagában Orbán Viktor számlájára írható. A Fidesz-kormánynak sikerült tehát, ha nem is száz százalékosan, lebontania a belvárosi balliberális kiváltságosok uralta tudatipari struktúrák kizárólagosságát, míg az állami kulturális intézményrendszer legfontosabb pozícióinak túlnyomó részét ezen eszmerendszernek a képviselői foglalhatták el, ezzel nem csupán döntéshozatali pozíciókba kerülve, de maguknak egyúttal olyan személyes egzisztenciát, nem ritkán komoly vagyonokat teremtve,amely a korábbi évtizedekben elképzelhetetlen volt.
A baby-boomerek még emlékeznek arra a polémiára, amely a kádári-aczéli kultúrpolitikát övezte, és amely abban a dilemmában nyilvánult meg, hogy vajon a „magaskultúrát” kéne-e lesüllyeszteni a tömegek igényeinek szintjére, avagy inkább a tömegeket kéne-e felemelni a magaskultúra színvonalára? Kétségtelen, hogy az „átkos” idején az állam olyan szinten támogatta a magaskultúrát, mint még korábban soha,és azóta se. A könyvek filléres áron voltak elérhetőek, a mozijegyek néhány forintba kerültek, csak Budapesten 25 színház működött, az Opera, a Zeneakadémia, az Operett és az Erkel Színház igényes darabokat játszott. A kínálatot persze túlnyomórészt a „támogatott” szekcióban kellett keresnünk, de azért voltak még a „tűrtek” közül is jócskán, még nyugati filmek, könyvek és darabok is.
A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek ünnepelt sztárjai nem bármilyen valós teljesítmény nélküli celebek voltak, hanem olyan neves színművészek, rendezők, írók, költők, zenészek és karmesterek, akik korábban akár még „kompromittálódtak” is, vagy még a háború éveiben, vagy akár az ötvenhatos események során. Elég, ha csak olyan neveket sorolunk, mint Páger Antal, Sinkovits Imre, Darvas Iván, Illyés Gyula, Déry Tibor vagy Nagy László. Bizarrnak tűnhet a hivatkozás, de tény: harminc év távlatából visszatekintve elmondható, hogy az aczéli három T rendszere a magyar kultúra egyik, nagybetűs Aranykora volt. Értelmiséginek, szerzőnek, művésznek rang volt lenni.
Az ötvenes évek Zelk Zoltánjai után a kádári konszolidáció elérkezett arra a szintre, hogy bár a kulturális élet alapvetően megmaradt a rendszerhű középszerűek, a „támogatottak” karrierkifutásának és kifizető munkahelyének, a valódi tehetség előbb-utóbb, ha korlátozott keretek közt is, de többnyire utat tudott törni magának, leginkább a „tűrt” kategóriában, és itt kell keressük a minőséget is.
Lenin a filmművészetet a legfontosabb művészetnek nevezte, ő nyilván a propagandaértékére gondolt. A játékfilmgyártás azonban egyúttal a legkomplexebb, legtöbb művészeti szakágat és szakembert bevonó, így a legköltségesebb műfaj, amelyhez egy-egy művész egyéni kvalitása kevés. Mégis ezt a kort olyan filmek jellemezték, mint a Ház a sziklák alatt;A tizedes meg a többiek; a Tanú vagy a Mephiszto.
Így érkeztünk el a rendszerváltáshoz, melynek során egy egész ország várta nagy izgalommal, hogy akkor majd most biztosan szerzők tucatjai fognak jelentkezni olyan irodalmi alkotásokkal: regényekkel, versekkel, forgatókönyvekkel, amelyek addig publikálhatatlanok voltak a szocialista szellemiséggel ellentétes tartalmuk miatt. Sajnálatosan ez nem következett be. A „tiltott” kategóriát tartalmazó asztalfiókokban nem rejtőzött minőség.
Az elmúlt ötven évben, Várkonyi Zoltán és Sára Sándor filmjei óta,filmgyártásunk valóban méltatlanul mellőzte a magyar történelem jelentős, netán dicsőséges fejezeteit taglaló alkotásokat. A 2010-es kormány- és kurzusváltás hamar kifejezte ilyen természetű igényét, ráadásul a megvalósuló kulturális elitcsere olyan személyek számára teremtett platformot, munkalehetőséget és karriert, akiknek arra korábban semmi esélyük nem volt politikai nézeteik, eszmerendszerük okán.
Sajnálatosan azonban sok esetben azt láttuk, hogy az ily módon teret nyerő alkotók ezt a lehetőséget nem a tehetségükkel, hanem leginkább az új kurzushoz való lojalitásukkal érdemelték ki, amely felülírta a legalapvetőbb szakmai feltételeket, különösen a filmszakmában, amely ugye nem létezhet állami támogatás nélkül.
Így 2010 után sorra születtek az olyan „történelmi” tárgyú filmek, amelyek közös nevezője a vállalhatatlan forgatókönyv, a bugyuta cselekmény, a velejéig hamis karakterleírások és az anakronisztikus párbeszédek mellett a sokszoros túlárazottság okán elgőzölgő milliárdok.
Kénytelenek vagyunk néhány példával is szolgálni mondanivalónk illusztrálásaként.
A Hadik című film egyik totálisan abszurd jelenetében a hadvezér felesége bebocsájtást nyer Mária Terézia királynőhöz, majd számon kéri tőle, hogy férje (Hadik) nem válaszol a leveleire (aki – a történet szerint- titkos küldetésen Berlin sarcára indult, így erről nem értesíthette a feleségét). A felháborodott (nemes?)asszony előbb „veszekszik” (sic!) a királynővel, majd a posta által „címzett nem található” minősítéssel visszaküldött levelek kötegét a pisszenni nem tudó királynő íróasztalára vágja. Ami tettéért valószínűleg ott helyben lecsapták volna a fejét felségsértésért. Ha egyáltalán valaha is eljutott volna egy mezei generálisné a királynő elé audienciára. Akit egyébként meg tegez. Az ezerhétszázas éveket írjuk…Mint ahogy a film legnagyobb „csatajelenetében” Hadik kábé tíz darab huszárral rohamoz Berlin ellen. De legyen húsz. Erre ment el 2,4 milliárd.[3]
A szakma állatorvosi lovaként idekívánkozik egyik legnagyobb költőnk és nemzeti hősünk,Petőfi Sándor életéről szóló film, a „Most, vagy soha!”megemlítése, amelynek szakmán kívüli producere, Rákay Philip fideszes rendezvények felkonferálásától jutott el a magyar filmgyártás valaha volt legdrágább produkciójáig. Na, ennek a filmnek legalább voltak nézői, nem is kevesen, más kérdés, hogy leginkább kivezényelt kisiskolások. Hogy mindez igazolja-e kormányzati segítséggel történő történelemhamisítást? A jóízlés megerőszakolását? Legnagyobb hőseink deheroizálását? A hat-hétmilliárdos adófizetői forint eltapsolását?[4] A film „alkotóinak” kistafírozását?
A legabszurdabb azonban az a – már-már az ötvenes évekre hajazó – korszellem, amely kötelezővé teszi az ilyen vállalhatatlan művek iránti nyilvános rajongást, amely nem tűri azok legcsekélyebb művészeti, filmszakmai, dramaturgiai, esztétikai megalapozottságú kritikáját sem, még a tábor leghűségesebb tollforgatóitól sem, és amely felfogás nem csak a Fidesz-rendszer, hanem egyenesen a konzervativizmus, a kereszténység, a nemzeti érzelműség, hovatovább a magyarság ellenségének nyilvánít mindenkit, aki észrevételezni meri, hogy ezek az alkotások egész egyszerűen – szarok.
Ahogy Bencsik András velősen megfogalmazta:
„Ami nem történt, és ami így nem is történhetett volna, avagy miért nem szabad dilettánsoknak mozifilmet készíteni, vagy ha mégis, miért kell azt ártatlan embereknek megnézniük?”[5]
Természetesen a „megsemmisítő” viszontválasz sem maradt el Rákay részéről: „Kétezer éves történet. Nagycsütörtökön és nagypénteken mindenkiről kiderül, kicsoda is valójában…” – írta hozzászólásában Bencsik Andrásnak, ezzel a Krisztust eláruló Júdáshoz hasonlítva a főszerkesztőt.[6]
A kereskedelmi tévék 1997-es beindulása soha nem látott és gondolt mértékben züllesztette le a magyar tartalomgyártás színvonalát, na nem csak maga a televíziózás terén vagy a filmgyártásban, hanem a színházi életben és a nyomtatott sajtóban is, a köztük élő szimbiotikus kapcsolat révén. Sejtésünk bebizonyosodott: a tömegeket egyszerűbb a Való Világ különböző módozatainak végtelenített fejezeteivel szedálni; egyszerűbb a tömegek és a magaskultúra közti közös nevezőt meglelni annak vulgáris tálalásában. Erre ugye a tömegek vevők. Ahogy azt a napokban is látjuk például a Nemzeti Színházban.
A magyar nemzet színházának ezek szerint nem feladata a magyar kultúra hagyományainknak megfelelő, magas szintű reprezentálása, nem feladata a tömegek felemelése erre a szintre, hanem az a feladata, hogy „úttörő legyen”.[7]
A Fidesz-kormányzat megteremtette a saját bulvárját, még ha nemzetiszínű szalaggal is átkötve. Mert ne legyenek kétségeink afelől, hogy egy karatézó Szendrey Júlia nem a nemzeti-konzervatív-keresztény eszmény megtestesítője.
Mint ahogy a polgárság fogalma is csak politikai kategória.
Hogy ezek a jelenségek csupán a jó kormányzás visszásságai? Avagy ab ovo a hatalomban maradás trükkjei?
Hogy a nemzeti bulvár erősíti-e a néző magyarságtudatát?
Csak reménykedni tudunk.
Várkonyi Zsolt
(folytatjuk)
A véleményrovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a Magyar Jelen szerkesztőségének álláspontját.
[1] https://index.hu/belfold/mp0831/
[2] https://magyarjelen.hu/orban-viktor-dilemmaja-varkonyi-zsolt-velemeny-iii-resz/
[3] https://g7.hu/elet/20230318/ahhoz-kepest-hogy-milyen-sokba-kerult-kevesen-neztek-eddig-a-hadikot/
[4] https://hu.wikipedia.org/wiki/Most_vagy_soha!
[5] https://demokrata.hu/magyarorszag/csata-a-nyuszihazban-805879/
[6] https://index.hu/kultur/2024/03/30/most-vagy-soha-rakay-philip-kritika-arulo-nagycsutortok-bencsik-andras/
[7] https://24.hu/kultura/2024/11/29/duro-dora-nemzeti-szinhaz-vidnyanszky-attila-ver-vagyok-mi-hazank-velemeny-undorito-szexualis-zaklatas-rendezo/
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
